Szókereszt-beszély

Nem igazán szeretek a versekről beszélni. A vers a legszentebb irodalmi műfaj, az igazi versnek hímpora van, és az avatatlan megközelítés könnyen letörölheti azt. A költészet előtört az emberből, az elméletek azonban csinálmányok. Végső soron az elmélet redukálható: van jó vers és van nem jó vers. Ennyi.

Amit a költő jól megír, azt a kritikus hogyan írhatná meg jobban?

A verset nem elemezni kell, hanem olvasni, szavalni, elküldeni a kedvesnek, fölhasználni hölgyek megszédítésére vagy pedig lázítani, forradalmat szítani vele.

Ezért elemezni nem fogok. Ámde az arra méltó verseskönyvek megérdemlik a pályatársak és a kritikusok laudációját, nekünk kell széthordoznunk azokat és kedvet támasztani elolvasásukhoz. Utána meg már csak a vers beszél, önmagáért, és annál jobban nem tud senki sem.

Balázs F. Attila lírája nagyon személyes. Olyannyira, hogy nehezen választható le költőjéről. Poétánk egy fölöttébb furcsa, nyughatatlan figura. Hajdanában, lemondván a világi élet gyönyöreiről, az Úrnak kívánta szentelni életét, mi is az elszántság mellett a transzcendencia és a misztikum iránti hajlamokról árulkodik. Néhány év után azonban a világi dolgok győztek, bizonyítékaként annak, hogy poétánk túlontúl szenvedélyes, és nem elégszik meg a transzcendens gyönyörökkel. Egy bábszínházi kitérő után egy tucat esztendeig egy másfajta papság következett: a könyvtárosság. A könyvtár is templom, a tudás és az elrévülés színhelye, azzal a nagy előnnyel, hogy nem kötelező a cölibátus.

Ezek után egy különleges emigráció következett. Az erdélyi kisebbségi létből a felvidéki kisebbségi létbe. Arról, hogy ez miről árulkodik, képtelen vagyok nyilatkozni, mindenesetre roppant érdekes lépés volt. Mint ahogyan érdekes az is, hogy egy erdélyi poéta vált a felvidéki irodalmi élet egyik oszlopos figurájává, aktív könyvkiadót működtet és fiatal felvidéki tehetségeket indít el az irodalom rögös útján.

Nyugtalanság, nyughatatlanság, állhatatlanság, bátorság a folytonos újrakezdéshez, sokoldalúság. No meg egy jó adag őrültség…

Akárcsak a versek. Ezeknek is hányatott sorsuk volt. Kor szerint Balázs F. Attila a harmadik erdélyi Forrás-nemzedékhez tartozna, Szőcs Géza, Cselényi Béla, Zudor János, Adonyi Nagy Mária, Egyed Péter, Bréda Ferenc neve mellett lett volna a helye. Csakhogy első kötetét „a különböző rendű és rangú cenzorok rendre visszadobták (…), a végleges változatot látva (utólag) érthetetlen okokból” — írja Kocur László a Szókeresztem utószavában. No nem, azok a cenzorok tudtak valamit, éspedig azt, hogy a szocializmus szemszögéből nem egészséges ezt a lírát föltálalni az akkori fiataloknak. Ha az első kötet (amely végül Pozsonyban, több, mint tíz év késéssel, a rendszerváltozás után jelent meg) a megfelelő időben publikáltatik, úgy Balázs F. Attilát mint a harmadik Forrás-nemzedék indulatos harcosát emlegetnék az irodalomtörténészek. Míg a többiek játszadozásban, finom líraiságban élték ki magukat, és minden egyebet, ami szemet szúrt volna, ügyesen kódoltak, Balázs F. Attila köntörfalazás nélkül írta ki magából minden nyugtalanságát, vívódását, és versei hemzsegtek az agresszív képektől. Nyilvánvaló volt, még egy cenzor számára is, aki amúgy minden költőt ördögnek tart (mert ördög minden költő — állítja Balázs F.), hogy az erdélyi ifjúságra nem a rendszer elvárta hatást fogja gyakorolni. Hogyan illett volna bele a kommunista világképbe például ez:

a város nesztelenül lemeztelenül

mocskos ködöt kavarnak nagyszájú varjak

kiégett szemű férfiak az alkohol templomaiban

láthatatlan katakombákban új mítoszok

titkokat őrző falakra a repkény kapaszkodik

levágott fejekből felbugyognak a szavak

vak kezek mint megfagyott csirkék bután

elfekszenek néhány tétova mozdulat után

átlőtt könyvön át bukdácsol a csomagolt rémület

Nem jelenhetett meg akkor, megjelent később, és most újra megjelent. Most is aktuális, hiszen a mindenkori ifjúság nyughatatlan vívódását énekeli meg, és a lázadó változtatni akarást, mindenét, ami nem tetszik, lett légyen az lelki, testi, társadalmi vagy transzcendens.

Balázs F. Attila szűkszavú költő, kevés verset írt. Akárhány évesen, mindig fiatalon. „Mert megtartani nem tudtalak / de elveszíteni csak magamat tudom” — írja. Ezekben a versekben mindig megtalálja. Orbán János Dénes(Elhangzott Dunaszerdahelyen, a Vámbéry Irodalmi Kávéházban és Érsekújváron, a Lavazza kávézóban a kötet – beszélgetéssel és felolvasással egybekötött – bemutatóin.)