Szlovákia: a béketűrés arcával, vagy a konfrontáció grimaszával?

RUDOLF CHMEL

Ez nagyjából háromnegyed évszázadot jelent, legfeljebb egy egész századot. Ez az a történelmi ív, melyet – leegyszerűsítve: a nagyszülei emlékezete által alakított – identitása képes átfogni.

De még ez a viszonylag rövid történelmi ív is azokkal a törésekkel, traumákkal és diszkontinuitással terhelt, melyek a szlovákokat elsősorban történelemtankönyvek és az aktuálpolitika formájában érték, nagyjából tíz-húszévente, az éppen átélt múlt folyamatos letagadásaként, legutóbb a lopásban – paradox módon mint az újkori szlovák politika folytonosságának szimbólumában – testet öltve: ahogy loptak Mečiar alatt, úgy lopnak Dzurinda és Fico alatt is…

Ez tehát a valóság, de ilyen a társadalom önazonossága is, azé a társadalomé, mely húsz év alatt, húsz demokratikus év alatt a politikában, hangsúlyozom: húsz esztendő demokratikus politikája után a lehetőségei határára ért.

A szlovák politika az utóbbi időkben a jól bevált osztályharc elve alapján működik, az utóbbi hónapokban etnikai harccal bőségesen fűszerezve. Ez utóbbinál, mivel a 21. századi nacionalizmus már Közép-Európába is balkáni síneken érkezik, érdemes kissé megállni. Vagy legalábbis fékezni.

Míg tájainkon az utóbbi időben a szociális és a szocialista populizmus virágzott, naivan akár azt is gondolhattuk volna, hogy ez a folklór esetleg nem is annyira ártalmas. Vagy hogy a globális válság majd úgyis visszafogja. De miután a nemzeti és főleg a nacionalista populizmus a segítségére sietett, egyesek mégis fölkapták a fejüket. Közéjük tartozom magam is, bár hamut szórva fejemre elismerem, sokáig derűlátó voltam, afféle Don Quijote, aki azt vallotta, hogy Közép-Európa nem a Balkán!

Míg annak az osztályharcnak, melyben nemzedékem fölnőtt, volt néminemű megalapozottsága a szociális olló egyre szélesebbé nyílása okán, a most egyre élesedő „etnikai harc”-ról ez nem mondható el. Merthogy a szlovák politika keresztülvitelének eszköze lett, úgy, hogy ebbe az irracionális, a nemzetért vagy a nemzet védelméért folyó harcba mindenkit szeretne belevonni, mindenkit, aki hajlandó ebben az irracionalitásban hinni. Nincs jobb az egységnél, főként ha az ellenség ennyire egyértelmű és látható! Mert hinni vagy egyenest áldozatot hozni ezért a hitért, csakis irracionálisan lehet. Márpedig a nemzet kétségtelenül ilyen irracionális egység, beletartozunk mind: szélhámosok és becsületesek, tudatlanok és tanultak, mindannyian! Mert a nemzet – mondja a prágai származású amerikai nacionalizmuskutató, Karl Deutsch – olyan emberek csoportja, akiket a származásukra vonatkozó közös tévedés és a szomszédaikkal szembeni közös ellenérzés köt össze. Közép-Európa történelme, s nemcsak Közép-Európáé, tele van ilyen tévedéssel és ellenérzéssel. Ugyanis többé-kevésbé mi is olyanok vagyunk, mint amit szlovén honfitársairól vallott Slavoj Žižek, amikor néhány évvel ezelőtt arra a kérdésre válaszolt, vajon mi lesz Szlovénia Európai Unióba való belépésének a hozadéka: semmi, tudniillik a szlovének a maguk nacionalizmusával és kulturális köldöknézésükkel már rég Európa részei.

S ha ez a helyzet a kétmilliós szlovénséggel, mit szóljunk mi, hozzájuk képest „nagyhatalom” – akik még inkább köldöknézők vagyunk, jelentősebben, már a romantika kora óta s főként ezen a Duna és a Tátra közötti területen. „A nemzeti ügy – mondja az említett szlovén filozófus – addig érvényes, amíg a társadalom tagjai hisznek benne, s lényegében az önmagáért való hit terméke. Szerkezete ugyanolyan, mint a Szentléleké a keresztény tanban… Nincs szüksége külső bizonyítékra vagy a hit igazolására: mivel a hitem mások hitében gyökerezik, ennek egyszerű következménye, hogy a Szentlélek adott.”

Csakhogy, minden egységesítő szándék dacára ebben a közép-európai térségben a hitet, ezzel együtt a nemzetbe vetett hitet is, gyakran kikezdi a kétely, inkább a városi, semmint a vidéki. Meg, paradox módon a nemzettel mint „szentség”-gel szembeni szkepszis is, hiszen a közép-európaiak – szlovákok, csehek, szlovének, lengyelek, magyarok és a többiek – legalább hét-nyolc különböző államformában éltek, legalábbis az utóbbi században biztosan, más-más hazában, melyekért nemcsak élni, hanem halni is készek voltak, noha gyakran több nemzet vére csörgedezett ereikben. Az ilyen – nemcsak fogalmilag szakaszos – fejlődés során nagyon nehéz a nemzeti vagy az állami identitás ápolása, a hazafiasságé, ne adj isten a lojalitásé; bonyodalmak és ellentmondások nélkül ez nem is lehetséges. Legföljebb a nemzeti kiválóság, a gettó tudatáé.

A nacionalizmussal foglalkozó szakemberek többsége egyetért abban, hogy a nemzet létjogosultságának és az önálló államra való jognak a legfontosabb kritériuma a nyelv. Közép-Európa azonban nem csak nemzetekből áll, kisebbségek is élnek itt, melyeket a történelem a különféle földindulások után árván magukra hagyott. Itt a történelem nemcsak közös volt, hanem kegyetlen is. Ám – sajnos – nem csak ezért nem sikerült még mindig megírnunk a közös történelmünket. Ugyanakkor a nyelvek is – már ha nem estek az asszimiláció áldozatául – megőrizték erős önazonossági jegyüket, noha a földindulások, háborús következmények és határmódosítások nem törődtek sem a nyelvvel, sem pedig a történelmi tapasztalattal, hanem csak a – többnyire az érzéketlen nagyhatalmak érdekeinek megfelelő – geopolitikai aktualitással. Az ilyen lefolyású történelem, melyet ráadásul gyakran az aktuális kívánalmaknak megfelelően újraértelmeztek, a nemzet önazonossága szempontjából kétségkívül fontos, mert emberi léptékűvé teszi. Közben legitimálja a hatalmat is– általában a nemzeti hatalmat. Az meg általában nem szereti a kisebbségeket, melyek zavarják természetes homogenizáló szándékait s bonyolítják az egységet, főleg a nemzetit.

Nem bátorkodom megítélni, melyik a legfontosabb identifikációs jegy ma, de a kisebbségek esetében egészen biztosan a nyelv. Ezért is kellene vele óvatosabban bánnia a nemzeti hatalomnak vagy a többségi kormánynak, körültekintőbben, főként azonban kölcsönös egyeztetések és egyezségek útján, ahogy ma mondják: konszenzussal.

Amennyire a magyarokat, s különösen a szlovákiai magyarokat ismerem, tehát ezt a kisebbséget, ők a nyelvüket tartják identitásuk leglényegesebb jegyének. Jusson eszünkbe a 90-es évek eleji Mečiar-kormánynak a kétnyelvű táblák eltávolítására tett próbálkozása és a komáromi tüntetés. A szóban forgó csaknem húszéves történelmi ív végén egyelőre a dunaszerdahelyi futballpályán szervezett tüntetés áll. Melyet úgyszintén a magyar nyelv védelme hívott életre, az ellentmondásos nyelvtörvény fenyegetettségében. Nem véletlen, hogy a félmilliós kisebbség önazonosságáért folyó harc mindkét esetben a nyelv védelmére irányult. A szlovák többséget azonban ez a harc nem izgatja, az ún. demokratikus részét sem. Ellenkezőleg, riasztja, még akkor is, ha sejti, hogy a törvény, legyen bár alkotmányos is akár, rossz. A 21. század elején a nyelvnek, miközben vígan és természetesen elnézik az angolosítását, már nem kellene romantikus viszályok tárgyává válnia, s egyáltalán ne legyen indítéka etnikai harcnak, mely hovatovább két szövetséges közti árokásáshoz vezet!

Közép-Európa nyelvei, beleértve a szlovákot is, többnyire már másfél százada elnyerték rögzített alakjukat, megbízható nemzeti megkülönböztető jegyként szolgálnak, ezért az úgymond törvényes megerősítésüknek ma inkább jelképes, semmint büntető jelleget kellene öltenie, semmiképp nem szabadna etnikai feszültségek vagy ne adj isten konfliktusok eszközévé válnia. Mindezt csak azért teszem szóvá, mert még a legjobb szándékú törvény is rossz, ha nem emésztik meg azok, akikre vonatkozik. Márpedig szerintem ez kellő ok arra, hogy a törvény fölött elgondolkodjunk. A kisebbséget az emberi jogok kérdésében, különösen az identitását érintőkben, a többség leszavazhatja. Arról nem is beszélve, hogy az ilyen tágan értelmezhető törvényt előbb nyilvános vitára kellett volna bocsátani, s megmagyarázni. S csak aztán – konszenzussal – elfogadni. Mivel nem így történt, a törvény konfliktus részévé vált, mely konfliktus – talán csak véletlen egybeesések folytán – a botrányos fosztogatást, korrupciót hivatott elkendőzni, s célja a nemzeti érzelmek felkorbácsolása, ha nem egyenest maga a konfliktus.

Napjaink érzelmekre és szenvedélyekre hegyezett légkörében, melyet az erős szavak és a gyenge érvek jellemeznek, a nyelvtörvény – noha jellegéből eredően éppenséggel tárgyilagosnak, világosnak és érthetőnek kellene lennie – egykettőre a nacionalista eszköztár mítoszává vált: tartalmi oldalát már alig valaki ismeri, de mint a mítoszhoz illik is, hisznek benne. S ha hitre megy ki a játék, megáll az ész. A törvény védelmezői, természetesen, hisznek benne, ellenzői, esetünkben a magyarok, nem hisznek. A többségi nemzet és a nemzeti kisebbségek együttélése légkörének ez természetesen nem kedvez. Arról győzködni a kisebbségieket, hogy egymás közt használhatják a nyelvüket, szerintem kevés, de főleg fölösleges. A nyelvtörvénynek az állam és az állampolgár közti viszonyt kellett volna rögzítenie, tehát például a kétnyelvűség elvét is. Épp ez lehetett volna a nemzeti kisebbségek nyelvéről szóló törvény egyik fő pontja; arról a törvényről beszélek, mely a regionális és kisebbségi nyelvek alapokmányának konkretizálása volna. A két törvénynek persze teljesen kompatibilisnek kell lennie. Hogy mindez túlságosan bonyolult, s az állampolgárok, a többségiek és a kisebbségiek számára is meglehetősen elvont, hát ez szent igaz. Meglehet, tán ezért is tarthatjuk a problémát mesterségesnek, célja pedig másban, nem nyelviben keresendő. Valójában fölösleges és káros, amiként azt az ismert szlovák nyelvész, Juraj Dolník mondta, mert az érintettekben „elsősorban érzelmi ellenállást vált ki, hiszen kétségbe vonja szociális és nyelvi intelligenciájukat. Ahelyett, hogy a szlovák nyelv iránti kedvező légkör megteremtésén munkálkodnánk, az ellenkezőjét érjük el”. Szerencsére – biztosít bennünket a nyelvész – „a mindennapjaink eztán is olyanok lesznek, mint eddig”. Már csak arra kell választ adnunk, vajon nem volt-e sok hűhó semmiért, s vajon ez a komédia nem egy olyan tragédia fokozásához vezet-e, melyet szerzője egyelőre álnéven ír, vagy jobban mondva ismert fedőnevén. S persze, marad a legfontosabb kérdés: kinek jó ez?! Folytatni kívánjuk ezt az etnikai harcot? Vagy megállunk, fékezünk, az eszünket is használjuk, s elgondolkodunk afölött, vajon állampolgáraink a béketűrést, vagy a konfliktust akarják-e, vajon közép-európai nyugalomban kívánnak-e élni, vagy balkáni rettegésben?! Vajon Szlovákia a béketűrés országának arcát mutatja-e, vagy tartósan az összeférhetetlenség és a konfrontáció grimaszát ölti magára. Melyik a mi megkülönböztető jegyünk: az a kép, vagy ne adj isten az a grimasz? Választanunk kell. Minél hamarabb, annál jobb. Mindenki számára.