Szlovák–magyar együttélés Dél-Szlovákiában

A Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma által támogatott, A szlovákiai magyarok kulturális fogyasztása címet viselő kutatás 2007 őszén zajlott, tehát teljesen friss, e kézirat leadásáig még sehol sem publikált adatokról van szó. A kutatás némiképp eltért eddigi munkáink többségétől, ezúttal ugyanis a dél-szlovákiai nemzetiségileg vegyes járások lakosai közül nemcsak a magyarokat szólítottuk meg, hanem a szlovákokat is. A 821 felnőtt korú válaszadó 46,9 százalékát (385 személy) magyarok, 52,5 százalékát (431 személy) szlovákok képezték, öten pedig más nemzetiségűnek vallották magukat. A minta a nemzetiségek, a nemek, a korcsoportok, az iskolázottság, valamint a települések lélekszámának arányát tekintve reprezentatív. A kutatásban partnerintézményként közreműködött a pozsonyi székhelyű Kultúrne observatórium Národného osvetového centra (KO NOC).

A lakóhelyen a legjobb

2007 tavaszán a Kárpát Panel (nemzetközi összehasonlító kutatás, amely a Kárpát-medencében kisebbségben élő magyarok körében, valamint Magyarországon zajlott) eredményei szerint a szlovákok és magyarok kölcsönös viszonyában homlokegyenest eltérőnek mutatkozott az országos helyzet és a megkérdezett lakóhelyén tapasztalt helyzet (1. ábra). A két nemzet országos viszonyát a megkérdezettek fele konfliktusokkal terheltnek tartotta, s ezen a szinten csupán 13,4%-uk szerint volt együttműködés. Ezzel szemben a lakóhelyi viszonyokat a válaszadók fele együttműködéssel jellemezte, s 9%-uk tapasztalt konfliktusokat. Nem elhanyagolandó a „közömbösség jellemzi” kategória sem, amelyet az országos szintre vonatkozólag nagyjából minden negyedik, lakóhelyét illetően pedig minden harmadik személy jelölt meg. Mindez arról tanúskodik, hogy a magyarok gyenge többsége a két nemzet országos viszonyát kedvezőtlennek, a mindennapi élettéren, tehát a lakóhelyen tapasztalt viszonyokat pedig kedvezőnek ítélte. Ugyanakkor a nagymértékű közömbösség sok mindent jelez. Például azt, hogy a kölcsönös viszonyban a nemzetiség nem játszik elsődleges szerepet, de jelezheti azt is, hogy a szlovákok és magyarok nem igazán keresik „egymás társaságát”. Mindenesetre ezek az adatok azt tükrözik, hogy az elmúlt évekhez képest romlott a két nemzet viszonya: 2003-as felmérésünk során ugyanis még minden negyedik megkérdezett válaszolta, hogy a 2002-es választások óta összességében javult a szlovák–magyar viszony, amelyet 73 százalékuk jónak tartott (ebből 21,7% minősítette jónak, 51,1% inkább jónak), 16,6% inkább rossznak, 1,7% rossznak, a többiek pedig nem tudták megítélni.

A 2007 őszén lefolytatott kutatás eredményei is bizonyítják, hogy a kölcsönös viszony a közvetlen lakóhelyen a legjobb, s minél inkább távolodunk tőle, minél inkább haladunk felfelé a közigazgatási szintek lépcsőfokain, annál rosszabb (2. ábra), és nemcsak a magyarok, hanem a szlovákok szerint is.

A lakóhelyen mindkét nemzet döntő többsége pozitívan értékeli az együttélést (szlovákok 94%, magyarok 95,8%). Járási szinten már kevesebben tartják jónak, holott még mindig a döntő többségről van szó (szlovákok 90%, magyarok 87%). Bár az így nyilatkozó szlovákok és magyarok részarányát tekintve nincs nagy különbség, a magyarok érzékelik inkább az együttélés járási szintű romlását, hiszen a lakóhelyi viszonyokhoz képest csaknem 10 százalékkal csökkent a pozitívan válaszolók aránya. Az együttélés kerületi szintjét illetően számottevően csökken mind a szlovákok, mind a magyarok elégedettsége (szlovákok 76%, magyarok 56,4%), de a magyaroké még inkább. Kerületi szinten már csak gyenge többségük tartja jónak a két nemzet viszonyát.

Az ismertetett eredmények egyben azt is jelzik, hogy a vizsgált népességek az együttélést – leginkább a lakóhely szintjén – nem érzékelik mindennapjaikat meghatározó problémaként. Ez újfent beigazolódott, amikor megkértük a válaszadókat, hogy tizenkilenc problémakörből válasszák ki azt a hármat, amelyet lakóhelyükön leginkább kellene orvosolni. A problémakörök között szerepelt a szlovák–magyar együttélés, a magyar kultúra, valamint a dél-szlovákiai szlovákok kulturális életének támogatása is.

A megkérdezettek egyiket sem emelték ki. A három legégetőbb problémaként mindkét csoport a munkanélküliséget, a magas árakat és az egészségügyet jelölte meg (1. táblázat). A szlovák–magyar viszony fontossági sorrendben mindkét nemzetnél a 15. helyen szerepelt. A szlovák kultúra támogatását a szlovákok az utolsó előtti, azaz 18. helyen említették, vagyis még kevésbé érzékelik problémaként, mint a szlovák–magyar viszonyt. A magyar kultúra támogatását a magyarok a 12. helyre rangsorolták, vagyis az ő esetükben sem jelenik meg problémaként. Egymás kultúrájának támogatását pedig végképp törölték a megoldásra váró kérdések listájáról. Újfent hangsúlyozom, hogy a lakóhelyről van szó, ahol az együttélést a szlovákok 94, a magyarok 95,8 százaléka minősítette jónak.

A következő kérdésben konkretizáltunk tizenegy területet, s ezúttal nem azt vizsgáltuk, hogy a válaszadók szerint ezek hogyan működnek (jól-e vagy rosszul), hanem a velük való elégedettség mértékére voltunk kíváncsiak (3. ábra). Hogy ez mennyire nem ugyanaz, már az első terület bizonyítja: lakóhelyén a szlovák–magyar viszonnyal a szlovákok 77, a magyarok 73 százaléka, vagyis a döntő többség ugyan elégedett, de az elégedettek részaránya lényegesen alacsonyabb, mint azoké, akik ezt a kapcsolatrendszert jónak tartják. Ezzel összefüggésben felmerül a kérdés: mit fed a jó viszony és az elégedettség közötti „űr”? Egyáltalán mit jelent a jó viszony, ha közben sokak számára nem társul az elégedettség érzésével? Azt jelenti, hogy nincsenek tettlegességek, nyílt konfliktusok? Élünk egymás mellett – kényszerből? Vagyunk, de nem vesszük figyelembe egymást, amíg nem muszáj? Úgy gondolom, a vizsgált kérdéskörrel kapcsolatban a „jó viszony” is azok közé az „üres” fogalmak közé tartozik, amelyeket igazából még senki sem pontosított, ezért következő kutatásainkban ezt mindenképp meg kellene tennünk.

A szlovák–magyar viszonyt leszámítva, amellyel, mint említettem, 77 százalékuk volt elégedett, a szlovákok a hivatali anyanyelvhasználat lehetőségeivel (86%), az anyanyelvi oktatás lehetőségeivel (79%), valamint az irántuk tanúsított hivatali bánásmóddal (70%) voltak a legelégedettebbek. A magyarok a lakóhelyi szlovák–magyar viszonnyal (73%), a helyi önkormányzatok magyar képviseletével (60%), az anyanyelvi oktatás lehetőségeivel (57%) és a hivatali anyanyelvhasználat lehetőségeivel (56%) voltak a legelégedettebbek. Tehát az anyanyelvi oktatás és a hivatali anyanyelvhasználat mindkét csoportnál a legmagasabb elégedettséget vívta ki, ám az jól látható, hogy a szlovákok és a magyarok elégedettségének mértéke nem említhető egy lapon. A szlovákok nagymértékű elégedettsége ezeken a területeken mindenképpen figyelemreméltó, hiszen arról tanúskodik, hogy döntő többségük nem érzékeli a szlovák nyelv háttérbe szorulását Dél-Szlovákiában, sőt ellenkező tapasztalatról tesz tanúbizonyságot. A magyarokról már nem mondható el ugyanez, aminek hátterében az ő anyanyelvi oktatásuk és hivatali anyanyelvhasználatuk hiányosságait kell feltételeznünk.

A járás gazdasági helyzetével, a politikai pártok tevékenységével, a Matica slovenská, valamint a Csemadok tevékenységével és a kulturális élet lehetőségeivel (az ábrán az F, H, I, J, K területek) való alacsony elégedettség nem azt jelenti, hogy a többség elégedetlen ezekkel a területekkel, hanem azt, hogy magas volt a válaszolni nem tudók aránya. Azoké, akik kellő informáltság és/vagy tapasztalat hiányában nem tudtak hozzászólni, nem tudták megmondani, elégedettek-e vagy sem. A politikai pártok tevékenységét a járásban a szlovákok 37, a magyarok 32 százaléka, a Matica slovenská tevékenységét a szlovákok 52,4 százaléka, a Csemadok tevékenységét a magyarok 33 százaléka nem tudta értékelni!

Elégedett

A: lakóhelyén a szlovákok és magyarok kölcsönös viszonyával

B: az anyanyelvhasználat lehetőségeivel a járás hivatalaiban

C: a szlovákok és magyarok iránt tanúsított bánásmóddal a járás hivatalaiban

D: a szlovákok képviseletével a helyi önkormányzatban

E: a magyarok képviseletével a helyi önkormányzatban

F: a járás gazdasági helyzetével

G: az anyanyelvi oktatás lehetőségeivel a járásban

H: a politikai pártok tevékenységével a járásban

I: a Matica slovenská tevékenységével a járásban

J: a Csemadok tevékenységével a járásban

K: a kulturális élet lehetőségeivel a járásban

Egyenjogúbbnak tartják magukat a szlovákok

Egyenjogúak-e vagy sem a vegyes területeken élő szlovákok és magyarok? Nagyon alacsony azoknak a magyaroknak a részaránya, akik nem tartják egyenjogúnak a szlovákokat, viszont a szlovákok többsége sem tartja magát nem egyenjogúnak (4. ábra). De ha valahol, akkor véleményük szerint leginkább Dél-Szlovákiában nem egyenjogúak, hiszen minden ötödik szlovák ezt válaszolta.

Összevetve ezeket az eredményeket a KO NOC 2001-es eredményeivel, azt látjuk, hogy a szlovákok közül ma többen tartják magukat egyenjogúnak, mint akkor (5. ábra). Egyenjogúság-érzésük mind a négy területen nőtt, de legfőképpen a járásban és Dél-Szlovákiában, ahol 2001-hez képest 13 százalékkal csökkent a magukat nem egyenjogúnak érzők aránya. Akkor is, most is a kerület és a lakóhely az a tér, ahol a legkevésbé tartják magukat nem egyenjogúnak. Miben nyilvánult meg 2007-ben, hogy nem egyenjogúak? Leginkább az álláskeresésnél (68,3%), a vezető funkciók betöltésénél az állami hivatalokban és a helyi önkormányzatok nemzetiségi összetételében (mindkettő 55,8%). Továbbá a szolgáltatások igénybevételénél (48%), a nemzeti kulturális élet lehetőségeiben (38%) és a lakosság nyilvános informálásánál (35%).

Természetesen a magyaroknak is feltettük az egyenjogúság kérdését. A szlovákokhoz hasonlóan a magyarok többsége sem tartja magát nem egyenjogúnak (6. ábra). Az, hogy nem egyenjogúak, legkevésbé a lakóhelyükre jellemző (9,6%), leginkább pedig a kerületre, ahol élnek (33,9%). A járás és a kerület szintjén a magyarokra jellemzőbb, mint a szlovákokra, hogy nem érzik magukat egyenjogúnak. Dél-Szlovákiát tekintve pedig a magukat nem egyenjogúnak tartó magyarok részaránya (19,3%) megközelíti a magukat nem egyenjogúnak tartó szlovákokét (21,9%).

Hogyan változott a helyzet 2001-hez képest? Dél-Szlovákiát leszámítva, ahol nőtt a magyarok egyenjogúság-érzése, a többi területen a magukat nem egyenjogúnak tartó magyarok részaránya nagyjából azonos szinten maradt, illetve enyhén nőtt (7. ábra). Konkrét megnyilvánulásként legtöbben a hivatalokkal való érintkezést (85%), a vezető funkciók betöltését az állami hivatalokban (79%), az álláskeresést (70%), valamint a gyerekek beiskolázását (53%) említették. Ugyanakkor 38,5%-uk a szolgáltatások igénybevételénél, 26,4%-uk a nemzeti kulturális élet lehetőségeiben, 19%-uk pedig az istentiszteletek nyelvében is érzékeli, hogy nem egyenjogú.

Bár a szlovákokat nem egyenjogúnak tartó magyarok aránya nagyon alacsony, 2001-hez képest 2007-ben többen voltak, főleg azok, akik úgy tartották, hogy a szlovákok a lakóhelyükön nem egyenjogúak. A szlovákok töredéke gondolta s gondolja a magyarokról, hogy nem egyenjogúak, bár 2001-hez képest körükben is nagyon enyhén nőtt az így vélekedők részaránya. Elmondható, hogy az egyenjogúság kérdése szempontjából mindkét nemzet három csoportból áll:

1. A magukat egyenjogúnak tartók – részarányuk területenként változó, de ők alkotják a legnagyobb csoportot (2. táblázat). A szlovákok 51–81%-áról, a magyarok 48–86%-áról van szó.

2. A magukat nem egyenjogúnak tartók – nagyjából azonos nagyságú csoportja mind a szlovákoknak, mind a magyaroknak, hiszen részarányuk a szlovákoknál 12 és 35% között, a magyaroknál 10 és 34% között mozog.

3. Azok, akik nem tudják, hogy egyenjogúak-e vagy sem (3. táblázat).

Mindebből újfent az derül ki, hogy Dél-Szlovákiában a lakóhelyet leszámítva inkább a szlovákok tartják magukat egyenjogúnak, mint a magyarok. Ez különösen szembetűnő a kerület tekintetében, hiszen a vegyesen lakott kerületekben a szlovákok kétharmada, a magyaroknak pedig csupán 41 százaléka érzi magát egyenjogúnak. Dél-Szlovákiában a szlovákok és a magyarok fele érzi ugyanezt.

Fontos a nemzetiség

Végezetül tekintsük meg, hogyan értékelik a megkérdezettek a szlovákok és a magyarok hatalmi pozícióját, azaz jelenlétüket és befolyásukat az államigazgatási és önkormányzati intézményekben.

A lakóhelyen a szlovákok szerint a szlovákok (37,4%), a magyarok szerint a magyarok vannak túlsúlyban (60,7%). A járásban mindkét nemzetiség szerint a szlovákok dominálnak (szlovákok 34,7%, magyarok 39,3%). A kerületben a szlovákok 43,4%-a és a magyarok 56%-a szerint ugyanez a helyzet, vagyis a szlovákok vannak túlsúlyban. Dél-Szlovákiát tekintve először is mindkét csoportban nagyon magas a válaszolni nem tudók részaránya. Ám még így is jól látható, hogy a szlovákok szerint Dél-Szlovákiában a magyarok, a magyarok szerint a szlovákok dominálnak. Azok a válaszadók vannak a legkevesebben, akik úgy vélik, hogy a nemzetiség nem játszik szerepet (8a. ábra).

Ha eltekintünk a válaszolni nem tudóktól (8b. ábra), még erőteljesebben kirajzolódik a vélemények tendenciája: a szlovákok 57,4%-a szerint a magyarok vannak túlsúlyban, a magyarok 43,5%-a szerint a szlovákok dominálnak. Tehát mindkét nemzetiség a másikról gondolja azt, hogy túlsúlyban van, s ez a vélemény a szlovákokat fokozottabb mértékben jellemzi, mint a magyarokat. Ugyanakkor a magyarok mintha bátrabbak volnának saját hatalmi pozícióikat illetően: 30%-uk szerint ők vannak túlsúlyban, míg a szlovákok közül csupán minden ötödik szerint van szlovák dominancia. Azt, hogy a hatalmi pozíciók kialakításánál Dél-Szlovákiában a nemzetiség nem játszik szerepet, minden ötödik szlovák és minden negyedik magyar válaszolta.

Az ismertetett adatok kapcsán természetesen újabb kérdések merülnek fel. Például: akárhonnan nézzük, a szlovák–magyar viszony a lakóhely szintjén a legjobb, s tágítva a kört, egyre roszszabbnak minősül. Ez viszont arra enged következtetni, hogy a kapcsolatok romlását a megkérdezett szlovákok és magyarok szerint nem helyben, s nem a helybeliek, hanem máshol, „távolabb” (a térben), „feljebb” (a közigazgatási struktúrában) idézik elő, valaki mások. Vagy: összefügg-e a nemzeti komfortérzés változása a hatalmi pozíciókkal? Az adatok mélyebb elemzése során remélhetőleg mindez kiderül.