Sziszifuszi küzdelem a közösségi létért

Lipcsey György: Burok A cseh–szlovák történész vegyes bizottság a közelmúltban Kassán Magyarok Csehszlovákiában és a cseh–szlovák viszony 1945 után címmel konferenciát rendezett, amelyen cseh, szlovák, szlovákiai magyar és magyarországi kutatók adtak elő. A rendezvényen Kiss József, a történettudományok kandidátusa, a Szlovák Tudományos Akadémia Politológiai Kabinetjének munkatársa A csehszlovákiai magyar kisebbség jellege és helyzete 1948 után címmel számolt be eddigi kutatásairól. Ennek kapcsán a konferencián szóba került Beneš-dekrétumokról is beszélgettünk.

Mit kell tudni a bizottságról, és hogyan illeszthető az eddigi tevékenységébe ez a mostani kezdeményezés?

Ez a testület nagy tekintélyt szerzett a cseh és a szlovák szellemi életben, s mindig a cseh–szlovák viszony egy-egy problémaköréről tárgyal. 1998-ban Brünnben az ’50-es és a ’60-as éveket jellemző cseh–szlovák viszonyról volt szó, s akkor sem feledkeztek meg kisebbségünkről: annak ’60-as évekbeli helyzetéről volt módomban előadni. A kassai konferencia mégis előzmények nélküli, mert példátlan, hogy cseh–szlovák viszonylatban csakis a kisebbségi kérdéssel foglalkozzanak. Talán a Beneš-dekrétumok körüli politika is belejátszott, hogy a szlovákiai magyarság kérdése került a középpontba.

Tehát az is elemezték, hogyan jelentkezett a cseh–szlovák viszonyban és a magyarokat érintve a Beneš-dekrétumok kérdése?

Érintőlegesen és inkább csak tényrögzítő jelleggel. Az egyik előadó rámutatott, hogy ebben a kérdésben cseh–szlovák ellentétek is jelentkeztek: egy 1945-ös megállapodás szerint a szlovák Belügyi Megbízotti Hivatal jogköröket kapott az állampolgársággal kapcsolatban, ám ezeket később már a cseh belügyminisztérium tartotta fenn magának. A cseh politika abból indult ki, hogy – az első köztársaság folytonosságát fenntartva – a szlovák állam idején kapott állampolgárságot sem lehet elismerni. Prága abba sem akart beleegyezni, hogy automatikusan csehszlovák állampolgárságot kapjanak azok, akik az 1930-as népszámláláskor csehszlovák nemzetiségűek voltak, mert időközben közülük sokan magyarnak vallották magukat, ami szintén sérti a folytonosságot. Nyilvánvalóan embervásárlásról volt szó, s vagyonokról is, bár ezt alaposabban és magyar szemmel is kutatni kellene.

A konferencián Ön nyilván azt is elemezte, hogyan hatott a jogfosztás a magyarság későbbi fejlődésére. Általánosságban erről mi mondható el?

A magyarok akkor kapták meg az állampolgári jogokat, amikor már a berendezkedő új rendszer e jogok valódi értelmét alaposan megtépázta. Gottwald kijelentéséből indultam ki, hogy az 1948-as májusi alkotmány külön kisebbségi jogokat nem rögzített, csak állampolgáriakat. Hangsúlyoztam: a magyarság elvesztette az értelmiségét, de nem a közösségi jellegét. Ha kisebbségi szemmel tekintünk a magyarság cseh–szlovák viszonyrendszeren belüli szerepére, mondhatnám, sziszifuszi küzdelem, ahogyan képes volt megjeleníteni a közösségi mivoltát, azt, hogy – ha eltorzult belső szociális arányokkal is, de – egy sajátos mikrostruktúrát képez, s e kisebbség tagjai helyzetüket nem aszerint érzik át és értékelik, hogy milyenek az állampolgári jogaik, hanem milyenek a közösségen belül az önmegvalósítás lehetőségei.

A pártállami struktúrán belül és a jogfosztottság történelmi terhével hogyan tudta magát a szlovákiai magyarság országos tényezőként megjeleníteni?

Erről igazából talán nem is a történettudomány adhat plasztikus képet. Szakál Gyula győri kutató a Csemadok lapjában, a Hétben megjelent sajtócímek, megfogalmazások alapján próbálta kimutatni a magyarság akkori társadalom-lélektani állapotát, azt, hogy hogyan igyekezett védeni önnön közösségi létét az adott rendszerben. A hozzáállás sarkköve az volt, hogy becsületesen építjük a szocializmust, hű állampolgárai vagyunk Csehszlovákiának. A másik vonulata pedig a két világháború közti, jelentős kommunista múltba való kapaszkodás. Ez megvolt az ’50-es években, s a következő évtizedben már árnyaltabbá vált. Az ’50-es évekkel kapcsolatban én másra helyeztem a hangsúlyt. Arra, hogy folyamat volt, míg a kisebbségi-közösségi lét kikényszerítette az alapintézmények kiépülését, s ennek nyomán a 60-as években a szlovákiai magyarság kollektív létének tudatára ébredt. Az akkori diákság felismerte, hogy közösségből indult, ahhoz tartozik, de szembetalálta magát a problémával, hogy hogyan kamatoztathatja szakmai tudását a közössége számára.

Vagyis felvetődött az intézmények kérdése…

A hivatalos politika nem ismerte el a közösségi jelleget, az 1956-os alkotmánytörvény és az 1960-as alkotmány is magyar ajkú csehszlovák állampolgárokról beszélt. Máig probléma, hogy a közösségi elvvel együtt a közösség intézményes érdekérvényesítésére való jogot is el kell ismerni. Rámutattam – s a cseh és szlovák történészek jó néven vették –, hogy a magyar alap- és részben a középiskolák rendszere elismerést érdemlő gyorsasággal épült ki, de ebben a magyarság életerejét is látni kell. Ha rosszabb volt a politikai helyzet, a hatalom részéről készség jelentkezett, de az könnyen az ellentétébe fordult. Érdekes, hogy a magyarság egyes vívmányai éppen a negatív irányú fejlődés következményei. Ékes példa az Irodalmi Szemle: a létrehozásáért folytatott küzdelem azon az alapon ért el eredményt, hogy a hatalom szemében a szlovákiai magyarok 1956-ban „helytálltak”, de azért is, hogy az irodalmi élet és szellemi tájékozódás függetlenedjen a magyarországi hatásoktól.

Az 1956-os magyar forradalom hogyan jelentkezett a cseh–szlovák–magyar viszonyrendszeren belül?

Akkor Csehszlovákiában is inogtak a hatalom pozíciói, engedményeket kellett tenni az értelmiségnek. Mindez szlovákiai magyar vonatkozásban is így volt. Novotný első titkár nem nézte jó szemmel Nagy Imre hatalomra kerülését 1953-ban, ennek ugyanis szlovákiai lenyomata is volt: hirtelen helyzetváltoztatások, a szövetkezetek felbomlása, majd újbóli erőltetése stb. Érvényes a mondás, hogy amikor megkérdezték, mit csinált az elvtárs 1953–56 között, azt válaszolta: szilárdan ingadozott együtt a párttal. Fábry Zoltánnak nem engedélyezték a Fáklya címoldalán megjelentetni József Attila képét, ugyanakkor szlovákiai hatalmi támogatással szorossá váltak a határ menti kapcsolatok.

Magyar–magyar kapcsolatok?

Pontosan ezt a kifejezést használja az akkori állapotokra vonatkoztatva Szesztay Ádám magyarországi történész is. A csehszlovák vezetés 1956 után hozzájárult a kádári rendszer konszolidációjához, amiről újra kiderült, hogy magyar–magyar kapcsolat alakul ki Dél-Szlovákiában. Ezt a szlovák vezetés támogatta, talán hogy lazítson a Prágától való függésén, de a központi vezetés lecsapott a közvetlen, magyar–szlovák pártkapcsolatra.

A magyar kérdés a cseh–szlovák viszonyban mindig belpolitikai szinten maradt?

Akadtak nemzetközi kihatású események is, például 1956-ban a második, november 4-i szovjet beavatkozás. Magyar kutatók és szlovákiai hadtörténészek is kiderítették, hogy a csehszlovák vezérkari főnök hamarabb tudott a második beavatkozással kapcsolatos döntésről, mint maga Novotný. Az a döntés született, hogy hermetikusan le kell zárni a szlovák–magyar határt, ugyanis attól tartottak, hogy a felkelők átcsapnak a szlovákiai hegyekbe, és itt folytatják az ellenállást. A prágai vezetés attól félt, hogy ez Szlovákiában is fogadókészségre talál.

A normalizáció idején a magyarság mennyire érvényesülhetett közösségként?

Intézményesen nehezen. Szarka László történész a konferencián hangsúlyozta, hogy a magyarságnak a konszolidáció legnehezebb viszonyai között is sikerült megőriznie a közösségi mivoltát. Nem is támaszt, „mankót” jelenthetett a hatalom félelme, hogy Dél-Szlovákiában ellenőrizhetetlen folyamatok indulhatnak meg. Ehhez hozzátenném: így sikerült elérni például a magyar helységnevek zárójeles használatát vagy elutasítani a kétnyelvű oktatást. Szarka egy további vívmányt is említett: Dél-Szlovákia a településszerkezetét megőrizve olyan szerepre tett szert, amely a mai viszonyok közepette lehetőséget ad a helyi önigazgatás kiteljesítésére.

Miben látja az összejövetel legnagyobb hozadékát?

Ha kifejezetten kisebbségi szempontból tekintem, a konferencia újabb lehetőséget adott arra, hogy a cseh–szlovák–magyar viszonyrendszert nagypolitikai szinten kezelő cseh és szlovák történészekkel is érzékeltesse a magyarság belső helyzetét, a kisebbségi közegben végbemenő folyamatokat. A cseh és szlovák történészek vagy nem ismerik, vagy hajlamosak lebecsülni ezek szerepét. Ugyanakkor gond, hogy a regionális kutatások vagy a visszaemlékezések, publicisztikai fejtegetések túl kisebbség-központúak, „Csemadok-szemüvegen” keresztül készülnek, s ezért elsikkad az országos és szlovákiai összefüggések kihatása kisebbségünk életére. A korszak kutatására vállalkozó fiatalok már kellő távolságtartással kezelhetik a témát, függetlenedhetnek a korhelyzettől. Úgy érzem, a cseh és a szlovák történészek megértést, érdeklődést tanúsítanak a kisebbség belső életét, illetve annak az adott politikai helyzettel való összefüggését láttató kutatások iránt, de visszatetszést vált ki bennük az olyan szlovákiai magyar történészi magatartás, amely magyar egyoldalúságba reked.

Említette, hogy a Beneš-dekrétumok ügye csak érintőlegesen szerepelt a konferencián. A dekrétumokról folyó társadalmi vitát hogyan látja?

Egyes liberalizmusukról és magyarbarátságukról ismert történészek is olyasmit állítanak, hogy ami történt, szükségszerűség volt, más lehetőség nem adódott, tehát szó sincs a győztesek bosszújáról. Hogy is van ez? Ha a potsdami békekonferencián a nyugati hatalmak is beleegyeztek volna a szlovákiai magyarok kitelepítésébe, akkor most ezt tekintenék történelmi szükségszerűségnek? Van egy másik megközelítés is: összemosni a magyarságot sújtó elnöki rendelkezéseket Beneš szlovákokat is érintő dekrétumaival. S van olyan igyekezet is, amelyik nemcsak a politika, hanem a történettudomány számára is lezártnak akarja tekinteni a kérdést. Ehhez tág teret ad a történeti publicisztika, ám, sajnos, erőtlen a vele szembeni szakmai kritika. Valamiféle szakadék keletkezett a történeti publicisztika és a tudományos hitelesség között.

Ellentmondásnak tűnik, hogy a szlovák politika lezárná a kérdést, másfelől állandóan nemzetközi állásfoglalást követel, vagyis végeredményben élteti a témát. Mondhatjuk azt, hogy a választások miatt?

A kampány ebbe mindenképpen beleszól, de a szlovák politikában attól függetlenül is él egy aggály, hogy a Beneš-dekrétumok felülvizsgálata megkérdőjelezheti az 1945 utáni államfelújítás tényét. A másik aggály vagyoni természetű. Ha esetleg olyasmire is sor kerülhet, hogy a dekrétumok elutasítása együtt jár a vagyoni kártérítés követelésével, az ellenőrizhetetlen indulatokat szíthat. A két dolgot külön kellene választani. Számomra az a probléma, hogy a szlovák és a cseh történészek közül is kevesen jutnak el a megállapításig: a jogfosztás minden következményével a győztesek bosszúja, pedig ennek kimondását tartanám célravezetőnek. Ugyanis a szlovák történészek körében van még egy érvelés. Úgy akarják beállítani az akkori fejleményeket, hogy a jogfosztás az 1938-as lecsatolás természetes következménye. Csakhogy itt két különböző dologról van szó. A lecsatolás elsősorban a cseheket érte sokként, akiket Dél-Szlovákiából állami segédlettel telepítettek ki. Embertelen, amikor családokat toloncolnak ki. Ami azonban 1938 után történt, bár jogi keretek között, mégis a rendszer antidemokratikus jellegéből következett. Arról nem is beszélve, hogy nem egy egész népcsoportot érintett. Itt azonban a szlovákiai magyarságnak mint kisebbségnek a felszámolása volt a cél. A vázolt érvelés egyes cseh és szlovák történész-körökben eléggé visszhangra talál, de a kollektív felelősség elvét többen elfogadhatatlannak tartják.

Magyarországon kormányváltás volt, Szlovákia választások előtt áll. Mi lehet a Beneš-dekrétumok kérdésének közeljövője?

Úgy érzem, a reagálásoktól függetlenül a fejlemények mindenképpen eljutnak odáig, hogy – legalább úgy, ahogyan erre Csehországban kísérletet tettek – nyilatkozattal a demokrácia elvével összeegyeztethetetlen, egész népközösségeket sújtó háború utáni bosszúállásnak minősítsék a dekrétumokat.