Színház és kritika

Sokáig gondolkodtam, van-e értelme nekem is megszólalnom, vagy, ahogy újságíró kollégáim írják (Juhász Dósa János április 7-én és 14-én, valamint Hizsnyan Géza április 14-én, az Új Szó Szalon című mellékletében), nem lenne-e jobb inkább hallgatni. Hizsnyan Géza cikke azonban arra késztetett, hogy én se rejtsem véka alá véleményemet. Néhány kérdésben Juhász Dósa Jánossal, néhányban pedig Hizsnyan Gézával értek egyet.

Amiben Hizsnyan Géza mellett állok: Juhász Dósa János néhány kritikájában valóban nagyon durván, bántón fogalmaz, olyannyira, hogy az emberben felmerül a kérdés, az író valóban szereti-e a színházat és azokat az embereket, akik a színházat csinálják. Ugyanakkor nem hiszem, hogy feladatunk a másik kritikust kritizálni. Ha az illető lap szerkesztősége elfogadja Juhász Dósa János írásait, netalán elégedett velük, munkáját nincs okunk felülbírálni. A kritika szubjektív műfaj. Meggyőződésem, hogy minél több kritikus dolgozik, annál színesebbé válik a paletta, és annál jobban működhet a színházi világ. Nem kell, hogy mindig mindenben egyetértsünk. Nem kell, hogy egyforma legyen a stílusunk.

Viszont jó lenne vitatkozni. És innentől kezdve értek egyet Juhász Dósa Jánossal. Nincsenek fórumok, nincsenek beszélgetések. A színházi élet mint olyan, valóban a béka feneke alatt van. El kell mondanom, hogy nemcsak Juhász Dósa János érzi úgy, hogy ferde szemmel néznek rá, hanem én is. (Pedig megjelenő kritikáimmal szép számban reklámozom a Jókai Színházat.) Mintha a Jókai Színház vezetése és közöttem egy hatalmas fal húzódna, amit a jó ég tudja, miféle sértődöttség határoz meg. Nincs egészséges kommunikáció, és meggyőződésem, hogy ez nem csak rajtam múlik.

Szerintem hatalmas hiba (és ezt többször jeleztem a vezetőség felé), hogy a kritikusokat a bemutató előtt hívják megnézni az előadást. Ez azért rossz, mert a bemutató utáni fogadáson volna arra lehetőség, hogy kötetlen beszélgetést folytassunk a színészekkel, a rendezővel, az igazgatóval és persze egymással; hogy barátságok alakuljanak ki. Itt adódnék lehetőség az eszmecserére, arra, hogy a kritikus egyenes visszajelzéseket kapjon; hogy a művészek és az újságíró személyesen meg tudják beszélni az előző kritika kényes kérdéseit. Az igazgató úrnak ekkor volna alkalma szépen kézen fognia az újságírót, és bemutatnia neki a rendezőt vagy a vendégművészt. Elmondania, milyen problémái vannak, hogy most éppen ki mit csinál, melyik színész hol vendégszerepel, hol forgat. De ha a bemutató utáni beszélgetésről ki vagyunk is zárva, ha mint kritikussal nem állnak is velem szóba, legalább mint szerkesztővel lehetnének velem egy kicsit közvetlenebbek. Elvárnám, hogy rendszeresen tájékoztassanak. Ellenkező esetben ugyanis elég nehéz reklámoznom őket. Színház nem élhet újság, újságíró nem élhet színház nélkül. Ilyen értelemben egymásra vagyunk utalva – csak jó lenne ezt mindkét félnek megértenie.

Hasonló kellemetlenség, mint Juhász Dósa Jánossal, velem is megtörtént. Kissé hátbatámadásnak éreztem. A színésznek, ha kimegy a színpadra, és testét-lelkét szemlére teszi, vállalnia kell, hogy megkritizálják. A negatív reakciót, ha fájdalmas is, emelt fővel el kell tudni fogadni. A kritikusnak pedig tudnia kell, hogy a színházat rendkívül érzékeny emberek csinálják, akik esetenként nem fogják őt szeretni. De a konfliktusokat szemtől szemben kell elrendezni.

Nevetségesnek tartom Tóth Tibor igazgató úr levelét Juhász Dósa Jánoshoz, akárcsak az én írásaimra való (nem egyenes) reakcióit. ĺgy semmilyen konfliktust nem lehet elrendezni, legfeljebb csak jól megsérteni a másik embert. A sértődöttség pedig csak olaj lehet a tűzre.

Hogy mit lehetne tenni? A Jókai Színház részéről sürgősen nyitni kellene az újságírók felé. Mivel teljesen elidegenedtünk egymástól (én személyesen a többi kritikust, színházzal foglalkozó újságírót sem ismerem igazán), nem tudom, jó lenne-e azonnal fórummal indítani, hogy nem lenne-e nagyon hideg, feszengő a légkör. Tudomásul kéne venni azt is, hogy nemcsak a két kőszínház működik, hanem itt a Szevasz és a Theátrum is, s mindegyiknek megvan a maga létjogosultsága. Akkor is, ha az egyes csoportok nem értenek egyet egymás szemléletével. Egyre erőteljesebben itt vannak az amatőrök, akiknek – számomra legalábbis úgy tűnik – szinte semmilyen kapcsolatuk nincs a profikkal, ami szintén hatalmas hiba. Az egyes társaságok között nincsenek átjárások, mindenki önmaga erőlködik, nem kér és nem is kap segítséget a másiktól. Az újságírók pedig nem tudják pontosan, mikor, hol, kivel mi történik, mert nincsenek tájékoztatva. (Legalábbis én biztos, hogy nem vagyok tájékoztatva, hiába kértem már erre jó néhány művészt. Néha az az érzésem, úgy gondolják, nekem kötelességem csak úgy magamtól tudni, mikor mire készülnek – vagy pedig épp ellenkezőleg: nem kell nekik a reklám.)

Szóval, ha sürgősen nem történnek bizonyos lépések, a szlovákiai magyar színházi világ (ez alatt tehát nem az egyes színházi produkciókat értem) a béka fenekénél is lejjebb süllyed. Gondolom, ez senkinek sem érdeke. Mindenkinek abba kéne hagynia az ujjal mutogatást, a féltékenykedést, és meg kéne tanulni tisztelni egymás munkáját. Mindenkinek oda kellene figyelnie, hogyan kommunikál, miket ír és mond. Nem kell minden apróságon megsértődni, és nem kell sértően válaszolni. Tudomásul kell vennünk, hogy néha tévedünk, hogy nincs mindig mindenben nekünk igazunk. Mi itt mindnyájan egymástól függünk. Csak akkor tudunk fejlődni – személyesen és közösen is – ha mindezeket megértjük.