Szicília fénye

Következő gondolatunk már bizonyára emelkedettebb: lelki szemeink előtt megjelenik Csontváry nagyméretű vászna, amelyen a taorminai görög színház romjait láttatja égő naplementében, vagy ugyanez Huszárik Zoltán utolsó filmjében, amely Kosztka Tivadar különös gondolatokat sugalló festményét is megjeleníti, esetleg Luchino Visconti egy-egy alkotásának mélyen belénk ivódott szicíliai képsora.

Michael Roberts amerikai írót, illusztrátort, de mindenekelőtt festőművészt a sziget lakói, azok szokásai, évszázadokra visszanyúló hagyományai, mindennapjaik apró mozzanatai, a nappal is kacérkodó, páratlan szépségük csalogatta e két világ, Európa és Afrika lágy ölelésében viruló szigetre. A Vanity Fair, a Vogue angol, francia, olasz, amerikai, kínai, brazil és japán kiadásának, valamint a The New Yorker és a London Sunday Times neves munkatársa ugyanis itt találta meg azt az emberi szépséget, az élet kínoktól és gyönyöröktől feszes eszszenciáját, amelyet korábban már sok helyütt keresett. Először 1987 húsvétján járt a nagy kiterjedésű, festői szigeten. Velencében töltött nem egész egy hetet régi barátnőjével, Martha Fienesszal, Ralph és Joseph, a neves angol színészek testvérével, és szabadságuk utolsó három napjára „valami nagy kiruccanást” terveztek. Kitalálták: bekötött szemmel Olaszország térképére teszik az ujjukat, s az alapján indulnak el az így megválasztott helyre. Michael Roberts pedig ujjával Messinára bökött, ahonnan már csak egy ugrás Taormina.

A kirándulás tökéletesre sikeredett. A szicíliai húsvét valósággal elkápráztatta őket, a sziget szépségének, egyedülálló varázsának, és nem utolsósorban a helybéliek szívélyességének, vendégszeretetének mindketten rabul estek. Az amerikai fotográfus olyannyira, hogy még ugyanazon év nyarán egyedül vissza is látogatott a már ismert helyekre. Shot in Sicily című, nemrég megjelent albumának anyaga 1987 és 2007 között született, vagyis húsz év termése. Roberts nem titkolja: a sziget falvait, városait járva szinte naponta gondolt az 1856-ban született és 1935-ben épp Taorminában meghalt német Wilhelm von Gloeden báróra, aki 1900-ban Szicília szigetén húsz év körüli fiúkat fotózott napégette lépcsőkön, zárt kapuk árnyékában, antik oszlopokat, illetve egymást ölelve, kezükben agyagkorsókkal, liliomokkal, pánsíppal vagy éppen tüzes homokszőnyegen fekve. Roberts nem vetkőzteti alanyait. Az ő kamerája előtt mindenki úgy jelenik meg, ahogy éppen akkor rátalált. Az érzékiség azonban nem kötődik ruhadarabokhoz vagy mezítelen testekhez. Az egy arcban, egy mozdulatban, egy érintésben is szemmel látható. Pózokról, beállítottságról egyébként sem beszélhetünk az ő esetében. Gloeden a maga vágyait fogalmazta meg aprópénzen vett modelljeivel, Roberts az életükbe leselkedik be, vagy „éppen arra jár”, felfedez, észrevesz. Hangtalan léptekkel vadászik. Bekukucskál. Váratlanul feltűnik. Azért sem könynyű eldönteni: ki az, akit valóban modellként használ, és ki az, aki csak annak tűnik.

Nem véletlenül élvezte szicíliai bolyongásait Oscar Wilde: ha azt látta, amit Gloeden és Roberts, nem lehetett számára könnyű a búcsú e paradicsomi helyektől. Mindaz, ami szépben és lenyűgözőben megfogalmazható, ami szemnek és testnek ingere, az itt a mindennapok természetes tartozéka. Még a legintimebb ruhadarabjaikkal is valami olyan szépet viselnek, amelyre – a képek láttán – Armani is csak annyit tudott mondani: „Ezeket az ötleteket nem lehet nem ellopni tőlük!” És új kollekciójával már meg is mutatta a világnak, miképpen lehet egy női vagy egy férfialsót, egy trikót vagy egy pólót tetszetősebbé, sőt izgalmasabbá tenni. Madonna pedig azonnal rákapott, de ugyanígy hatott az album anyaga Mario Testinóra, napjaink egyik legnevesebb sztárfotósára is. Michael Roberts képei, pontosabban a szicíliaiak kifinomult ízlése egyik napról a másikra vihart kavart a divattervezők műhelyeiben és a sztárok amúgy sem szélcsendes világában.

A Shot on Sicily öt képet leszámítva a fekete-fehér fotók albuma. A címben szereplő lövés többször is eldördül a felvételeken, elvégre ifjú maffiózók száguldoznak pompás veterán autóikkal a szigeten. A fiatalság szépségét egyébként többször is „megénekli a költő”. Előbb egy csupasz felsőtestű, sírkeresztet ölelő ifjú képében, aztán templomba készülő nagyfiúk és palotakertbe tévedt, erőtől duzzadó „csikók” által. De ugyanezt a témát színesíti a halárus fiú, a női szépségtől ittas két fehéringes, a halott rózsafejek között pihenő, húszéves kentaur vagy a Gloeden előtt tisztelgő, tengerparti sziklán napozó Siciliano. Roberts azonban egy kaktuszfában, egy zsalugáterben, egy rozoga ajtóban, egy csokorba kötött fokhagymában, egy szék falra vetült árnyékában, egy vaskerítés rácsában, egy testhez simuló kelme redőzöttségében, egy női cipőben, egy fotel támlájában is megtalálja a szépet.

Külön fejezet a könyvben az a néhány fotó, amely a húsvéti ünnepeket, a helyi hagyományokat, a körmenetet, Krisztus keresztre feszítését, a jelmezbe öltözött szigetlakókat láttatja. Vagy a temetőben elkövetett merényletet. Utcák, házak, kapualjak, erkélyek és belső udvarok, illatos konyhák és szenvedéllyel teli szobák hívnak-csalogatnak bennünket. Egy kar, amely ölelni akar. Egy szempár, amely a poklokat sejteti, miközben a hetedik mennyországot ígéri. Egy ruhadarab, amely csúszik-siklik lefelé. Idős emberek portréjából is került néhány az albumba. Gyászukba keseredett asszonyok, életük utolsó harmadát élvező bácsikák.

Michael Roberts nagyot kirándult Szicília hétköznapjaiban. A nyomában járunk akkor is, amikor halkan lépdel, és szinte hangtalanul dolgozik, vagy amikor egy félig nyitott ajtón, ablakon éppen hogy csak bekukucskál. Nem tolakszik, nem ront be sehova, nem töri meg sem a csodát, sem a varázst.

A leghíresebb fotósok között is a legérzékenyebb voyeurök egyike.