Szex, rúzs, potméter

KISS TIBOR NOÉ

Aligha van olyan aktív poprajongó, aki ne ismerné a kétezres évek elejének egyik legnagyobb elektroslágerét, a Frank Sinatrát. És aligha van még egy olyan előadó, akinek jól állnának a dal – azóta klasszikussá vált – sorai: „To be famous is so nice / Suck my dick / Kiss my ass”. Miss Kittin a kivétel.

Caroline Hervé (alias Miss Kittin) a franciaországi Grenoble-ben született, és a kilencvenes éveket dj-ként dolgozta végig Európában. Első kiadványát Michael Amatóval (művészneve: The Hacker) közösen jegyezte, a lemez a First Album címet viselte. Az anyag az akkoriban népszerű electroclash-hullám egyik csúcspontja volt. Sikerreceptre nem volt szükség – csak Miss Kittin elsöprő erejű személyiségére.

A fotókon többnyire punkdívaként feszítő Miss Kittin zenéje olyan volt, mint amilyennek a képek és lemezborítók alapján elképzelhetjük. Nyers, egyszerű, hatásos. A dobok tompán puffogtak, a szintetizátor-szőnyeg mindent elmosott – kőkorszaki minimál, retrógiccs volt ez a javából. A Kittin–Hacker páros hol egy lövöldözős konzoljátékhoz, hol egy C-kategóriás hollywoodi mozihoz írt tökéletes aláfestő zenét.

A First Album egyszerre használta fel a sikerhez a klasszikus technót és a klasszikus elektrót – az 1982 című himnuszban például egy Kraftwerk-dallam mellett a szöveg egy részlete is a zenekarra utal („You’re a robot, man machine”).

Miss Kittin ettől az iróniától válik még izgalmasabbá. Nem véletlenül vált a duó legnépszerűbb szerzeményévé a Miss Kittin által blazírt hangon előadott, monoton ritmusú Frank Sinatra című antidal. A három-négy, primitív témára épülő tétel bizonyára nem más, mint egy szétcsúszott éjszaka naplója, kaviárral, pezsgővel, limuzinnal, szexszel. És egy beszélgetéssel, ami arról szólt, hogy Frank Sinatra már halott.

És ha ez még nem volt elég, akkor jegyezzük meg: Miss Kittin erősen autisztikus vonásokat mutat. Vonzódik az ismétlésekhez, a rövidítésekhez, a betűzésekhez, a számokhoz. Nem véletlen, hogy a 2001-ben kiadott First Albumot követő második, Michael Amatóval készített lemez címe csak ennyi: Two.

A márciusban megjelent lemez annyiban változást jelent a korábbi Miss Kittin-kiadványokhoz képest, hogy ezúttal kevesebb a direkt megoldás, a nyersesség – cserébe a zene több rétegen keresztül hat a hallgatóra.

Slágernek ott van az 1000 Dreams, a maga elbűvölő klipjével a nappali szőnyegén (főszerepben egy rakás ósdi potméter és egy vörösre rúzsozott ajak). Belső utazásokhoz a Party In My Head kínálható kísérőzenének, fejrázáshoz kiváló partner az Indulgence. Az egyetlen negatívum a Suspicious Minds (Elvis Presley) technósítása, ami feldolgozásnak gyenge, paródiának még gyengébb.

A változást leginkább a Ray-Ban által érthetjük meg. A dalban feltűnik a páros összes megszokott eszköze, a minimalista hangszerelés, a monoton ritmika és Miss Kittin szenvtelen hangja – a hangzás azonban nem olyan tolakodó, mint korábban. A részletek elmosása révén így aztán az egész lemezt belengi valamifajta ünnepélyesen borongós hangulat.

Az általában feketében mutatkozó Miss Kittinnek természetesen ez is jól áll.

(Miss Kittin and The Hacker: Two. Nobody’s Bizzness, 2009.)