Szelet

A pedagógia szép hivatás. Kell ugyan egy-két évtized, míg ezt a pedagógus tudatosítja, s egy-egy pozitív élmény is néha csak sok-sok év elteltével jelentkezhet, de azért szép. Példának okáért az én általános iskolai elsőseim, másodikosaim érettségije – mit ad isten – többek között a feleségemnél, aki szintén (kínai) pedagóguscipőben jár. Sok türelem és kilátástalanság kell ahhoz, hogy az ember a pályán maradjon. És persze átlagon felüli idegrendszer is szükséges, vagy kiváló pszichiáter. És hallatlan menynyiségű megalázkodás. És a megalázás elfogadása. Szabad ember pedagógus nem lehet! Más meg ne legyen! Szóval, köztes, átmeneti állapot ez, akár az egész élet.

Az oktatásügyi alkalmazottakat legendásan alulfizetik mifelénk. Ez köztudott. Emellett – ne tessék félni, nem következik teljes katalogizáció – akad számos alkalmazotti hátrány. Az egyik ilyen, hogy az üzemi konyhával rendelkező munkaadó nem vendéglátó-ipari egységekben és élelmiszerboltokban beváltható jegyeket ad el nekünk kedvezményesen, hanem kegyesen megengedi, hogy igénybe vegyük a menzát. Nem ebédszünetben, mert az ugyanúgy nincs, mint a szieszta. Totál nincs. Óraközi szünetben: cseng, start, sor, forró, hideg, ízetlen, mégis bedobod, cseng, útközben futva böff, gyomorfekély. A menza nagyon civilizálatlan találmánya az emberi fajnak, leginkább a börtönökben volna létjogosultsága, ott is büntetésként. Megjegyzem, az emberi faj is köztes, átmeneti faj, köztes, átmeneti állapotban. Őseink évezredekig másztak le a fáról, hogy idelenn találjanak ennivalót, mi pedig öt perc alatt egy havi bérnek megfelelő összeget vagyunk hajlandóak kifizetni egy szokatlanul és életveszélyesen magas létráért, csakhogy visszamászhassunk a fára. Pl. leszedni az almát, ami úgyis leesne magától, pontosabban Newton bácsi gravitációjától… Merthogy az még legalább többé-kevésbé megbízhatóan működik.

Kevés menzán főznek jól és adnak eleget. Másrészt meghatározott időben kell részt venni a tömeges táplálkozásban. Fejfájdító csörömpölés közepette. Azokkal is egy asztalhoz kell ülni, akikkel ezt nem szívesen tesszük. Meg ilyesmi. Aki evett már menzán, tudja. Mint a sertéstelepen, csak szarszag nélkül. A választék meg, ha van egyáltalán, fölöttébb érdekes. Minálunk pl. majdnem luxus: ötféle étekből lehet választani! Abból három csak alibiből van ott, úgyse választja senki... Egyik rosszabbul hangzik, mint a másik, de kalandvágyból azért kipróbáljuk a legkülönfélébb fantázianevekkel ellátott kajákat, amelyek állagára és összetevőire a nevük alapján képtelenség következtetni. Magyarán, naponta eszem macskát. Zsákban.

Ma azonban megsértődtem! Kikérem magamnak az ilyesmit! Az még csak hagyján, hogy alulfizetnek. Az is, hogy a bérem felét elutazom. Az is, hogy a bértábla nem igazán követi az inflációt. Az is, hogy mocskos a kanalam, és pincér helyett magam cipelem a jobbára fűtetlen, huzatos szocreál visszhangú teremben a híg répalevest egy hajlékony tálcán, amelyből négy sosem fér el a négyszemélyes asztalon, viszont annál jobban ragad. De hogy a keservesen összekuporgatott pedagógusebédemet „Koldusszelet”-nek merjék nevezni, hogy ezt így a pofámba vágják az étlapon, az már mégiscsak mindennek a teteje! A magyar gasztronómiában hagyomány, hogy szakmákról és feleségükről nevezzenek el ételeket, lásd, gulyásleves, halászlé, csülök pékné módra stb. ĺme, ezennel a koldulás is becsületes szakma lett. Ez rendjén van. Aki nem végzi elég jól, annak felkopik, közben meg leköpik. Érteni kell ehhez is. De azért ez a párhuzam nekem már sok! Kíváncsi vagyok, a többiek megértik-e. Csak remélni merem, legközelebb nem engem tálalnak fel: „koldusszelet”... A szakácsné ma gyanúsan mosolygott...