Szegény Zsuzsi...

Először természetesen nem a könyvekbe szerettem bele az iskolában. Hanem Sasvári tanító nénibe. Igaz, nem egyedül. Amikor az első órán bejelentette, hogy mostantól ő lesz a mi második anyukánk, már szerettük is. (Szerintem én csak azért tanultam meg olvasni, hogy ezzel is a kedvében járhassak.) Egyedül Frida Robi pityeregte el magát, hogy neki nem kell másik anyuka. Az ő igazát akkor még nem láttam be, de akkor még nem tudhattuk, hogy ez a tündéri teremtmény eleve csak az elsősöknek jár, vagyis hogy új szerelmi állapotunkba már a kezdet kezdetén bele volt kalkulálva a vége is. Ha tudtam volna, hogy a harmadikban Mikus tanító néni lesz a második anyukám, ráadásul zsinórban az ötödikig, versenyt sírok Robival. (Kosík Józsefnéba a hatodikban szerettem bele, végleg és utoljára; neki köszönhetem minden történelemtudásom. Az ő óráin rosszalkodni is jó volt, úgy túrt bele az ember hajába gyönyörű kezével, ahogy soha senki, és ha arról lett volna szó, mondjuk, hogy valakik be akarják venni az iskolát, az ember menten Leonidasz királlyá változott volna, és az utolsó csepp vérét is hagyja kiontani Kosík Józsefnéért.) Aztán természetesen az osztálytársnőimbe szerettem bele, élükön Csizmár Ildivel, mert még ugyancsak az elsőben rájöttem, hogy ő a világ legszebb és legműveltebb embere. Volt egy képzeletbeli pontozásos rendszerem, a tízes jelentette az elérhető legmagasabb esztétikai élményt. Ha tíz volt Sasvári tanító néni, Csizmár Ildi minimum kilenc. Aztán Csizmár Ildi az ötödikben feleltetéskor a Föltámadott a tenger... című Petőfi-verset előbb elmondta, utána meg el is furulyálta. Arról, hogy ez nemcsak vers, hanem zene is, még a Mikus tanító néni se tudott. Mese nincs: tíz pont Csizmár Ildinek. (Tízet aztán már csak egy osztálytársam kapott, Földes Piri a hetedikben, amikor az ő fogalmazása lett a legjobb. Mint a legjobbnak mindig, ki kellett mennie és felolvasnia: a családjáról és az otthonáról szólt, szép volt, ésFöldes Piri is nagyon szép volt. A tévéjük képernyőjéről például azt írta, hogy opálos fényű, én ezt akkor hallottam először, és el is tudtam képzelni, hogy az milyen; és már opálos fényű volt a Piri hosszú barna haja is.) És persze nem csak a szép és okos lányoktól meg az aranyos tanító néniktől lehetett tanulni. Amikor a Mikus tanító néni miatt végül is először nem haza, hanem világgá mentem, anyukám, az első és az igazi, bement az iskolába. Érveit meghallgatva az igazgató úr azt válaszolta: igen, tud arról, hogy Mikus Anna csaknem minden évfolyamban kiválaszt magának egy-egy tanulót, akit, úgy érzi, át kell faragnia, mintegy rendes, alapos és megbízható emberré gyúrnia, de ez ellen tenni nem lehet semmit, ezt ki kell bírni, vagy még inkább pozitívumként fölfogni, mert Mikus Anna kiváló tanerő és pedagógus. Anyukám ezt megértette és elfogadta, annál is inkább, mert Janda Iván igazgató úr nagy tekintélynek örvendett. Otthon közölte velem, mit intézett, s megbeszéltük, hogy akkor tényleg kibírjuk. Nem kell mindenkit szeretni, és az sem kell, hogy viszonozzák az ember érzelmeit. (A Csizmár Ildi se szeretett, például.) Kibírtuk. S utólag persze már jó arra gondolni, hogy egyszer, hajdanában, még egészen kisgyerekként kiválasztott voltam – három teljes éven át. Petőfinek A puszta, télen című verséből ötöst kaptam, noha tudtam a verset, de a címét Puszta té?lennek mondtam, A nélkül és a vesszővel jelezett szünet nélkül – de akkor utoljára. Igaza volt Mikus Annának: Petőfi a nagy A betűt és a vesszőt is megírta. Egyik gyakori büntetési módja az órák alatt az volt, hogy az osztály háta mögött kellett térdelni, háttal az egész társaságnak, a katedrának és neki. Szemben egy használaton kívüli kályhával, melynek zománc fedőlapján tizenhárom sorban tizenhárom kis nyílás volt, ezt a százhatvankilenc lyukat számolgattam és tisztogattam az ujjammal. Mellette alacsony, lakattal zárt könyves kisszekrény állt, finom fejmozdulattal lehetett a könyvek gerincét olvasgatni az üvegen át. Ilyeneket, hogy Bodó Béla: Brumi az iskolában meg Bodó Béla: Brumi a Balatonon. Elképzeltem, hogy milyen jó is lehet Bruminak az iskolában meg a Balatonon, meg hogy nekem is milyen jó lehetne – a Balatonon. Aztán a kedvencem, egy olyan, hogy Csokonai Vitéz Mihály: Szegény Zsuzsi, a táborozáskor. És ez még szívhez szólóbb volt, mert ezzel a szegény Zsuzsival könnyebben vállalhattam sorsközösséget. Elment ugye, táborozni, a szülei becsomagoltak neki mindent a kis hátizsákjába, mondták neki, hogy fogadjon szót és érezze jól magát, de a tanító néni büntetésből nem engedte a többiekkel játszani meg fogócskázni, hanem csak rendre kiállította egy gesztenyefához, azt kellett néznie, annak a törzséről feszegette kis körmeivel a repedt kérget, nem fordulhatott hátra se, és amikor busszal kirándultak a Balatonhoz, a szegény kis Zsuzsikát bízták meg a tábor őrzésével. Mikus tanító néni másik büntetési módja az volt, hogy tanítás után nem lehetett hazamenni, hanem vele kellett maradni. Ő tett-vett, az ember meg vagy a házi feladatát írta, vagy más csöndes foglalatosság után nézett arra az órácskára. Egy ilyen alkalommal engedte meg, hogy köny?vet válasszak a kisszekrényből. Hát persze hogy a Zsuzsit választottam, végre egymás?ra lelhetünk. Lakat le, könyv ki, lakat vissza. Egy órára kettesben maradtam a szegény Zsuzsi történetével. S akkor tapasztaltam meg, hogy a könyv távolról sem arról szólt, aminek gondoltam. („Estve jött a parancsolat / Viola-szín pecsét alatt…”) Vers volt, hogy mást ne mondjak. Szegény Zsuzsiról egy árva kukk se, a táborozás meg valami katonadolog volt, készülődés a törökre. Igaz, szomorúnak szomorú volt: „A lelkem is sírt belőlem, / Mikor búcsút veve tőlem: »Isten hozzád!« többet nem szólt, / Nyakamba borúlt s megcsókolt.” Legközelebb aztán, mikor megint választani lehetett, már körültekintőbb voltam, s előbb mindegyikbe belelapoztam. Erich Kästner könyve, az Emil és a detektívek valóban Emilről szól, meg a detektívekről. Tíz pont. Ott olvastam el, szakaszosan, alig várva a soros büntetést. Ekkor már felváltva Csáder Líviába és Cséplő Juliba voltam szerelmes.