Száz éve kezdődött az első világháború

Utólag érthetetlen, miért volt rá szükség. Nemcsak az áldozatok magas száma, hanem a fő hadviselő államok által elérhető zsákmány is jogossá teszi a kérdésfelvetést. Az eseményeket viszont a kortársak irányítják, nem az évtizedes távlatból visszatekintők, így 1914. július 28-án kitört a világtörténelem addigi legnagyobb konfliktusa.

A nagy háború – melyet csak az 1939-ben kirobbant, még szörnyűbb világégés hatására kezdtek 1. világháborúnak nevezni – lokális konfliktusként kezdődött a Balkánon, ám napok alatt európai méretű háborúvá változott. Mivel akkoriban Európa jelentette a világot (az Egyesült Államokat és Japánt kivéve nem volt komolyabban vehető hatalom Európán kívüli, az öreg kontinensen túli világ nagy része gyarmat volt), világháborúvá változott – a harctereken a gyarmatokról érkezett katonák milliói is küzdöttek.

Pár nap alatt beindult

A közvetlen kiváló ok a Ferenc Ferdinánd osztrák–magyar trónörökös ellen június 28-án Szarajevóban elkövetett merénylet volt. A kettős monarchiát egy ideje már bosszantotta a szomszédos Szerbia, a bécsi vezetés háborúpárti tagjai pedig elérkezettnek látták az időt egy büntetőhadjárat megszervezésére. A Monarchia gyakorlatilag teljesíthetetlen ultimátumot adott át Belgrádnak, ám a szerb vezetés még erre is hajlandó lett volna rábólintani. Már megfogalmazták a beleegyező választ, amikor pár órával az ultimátum lejárta előtt megérkezett az orosz biztatás: háború esetén a nagy szláv testvér megsegíti Szerbiát. Itt kell leszögezni: a később – elsősorban a (kis)antant propagandája alapján – háborús főbűnösnek kikiáltott Tisza István magyar miniszterelnök a végsőkig ellenezte a háborút.

A július 28-i osztrák–magyar hadüzenet után gyorsan beindult a nagyhatalmak közötti háború. Az oroszok mobilizáltak, a németek válaszként ultimátumot intéztek hozzájuk, s mivel az nem teljesült, augusztus 1-jén hadat üzentek a cári államnak. Két nappal később Franciaországnak üzentek hadat, egy nappal később pedig a Belgiumnak intézett német ultimátum miatt beállt a hadiállapot a Brit Birodalom és a Német Császárság között is. Egy napra rá (augusztus 5-én) a Monarchia hadat üzent Oroszországnak, augusztus 12-én pedig a franciák és a britek küldték meg a hadüzenetet Bécsbe. Ezzel bezárult a kör, melyből csak 1918 őszén szabadultak a hadviselő államok, miközben folyamatosan új szereplők léptek a pástra (az Oszmán Birodalom, Olaszország, Bulgária, Románia, USA stb., hivatalosan még Brazília, Japán és Portugália is hadviselő fél volt).

Gyors háborúban bíztak

„Mire a falevelek lehullanak, győztes katonáim itthon lesznek!” – hangzott el a legendás mondat II. Vilmos német császár szájából 1914 nyarán. Optimizmusát az összes hadviselő ország vezetése osztotta. Nem alaptalanul: a korábbi száz év európai háborúi mind viszonylag gyorsak voltak. Az első balkáni háború szűk egy évig tartott, a német egyesítéshez vezető porosz–osztrák–olasz (1866), valamint a porosz– francia háború (1870–1871) még addig sem. A német haditerv azzal számolt, hogy az 1870-es gyors előretöréshez hasonlóan néhány hónap alatt a császári seregek Párizsban lesznek, majd a győzelem után keleten győzik le az addig az osztrák–magyar haderő által feltartott oroszokat.

Csakhogy időközben megváltoztak a háború viselését alapvetően befolyásoló műszaki feltételek. Míg korábban a gyors előretörést segítő újítások voltak túlsúlyban, a 20. század elején a védekező hadviselést lehetővé tevő technikai és taktikai újítások kerültek fölénybe. Hadtörténészek ezt a folyamatot egy szinuszgörbeként szokták leírni: a támadó eszközök előretörése utáni évtizedekben a védekező eszközök fejlesztésének konjunktúrája jön el, majd fordítva. Ha például egy-másfél évtizeddel később kezdődik a nagy háború – amikor már hadrendbe állították a védekező állások effektív áttörésére kifejlesztett tankokat és a gyors előretörést lehetővé tevő harci repülőgépeket –, sokkal gyorsabb kimenetelű lett volna a konfliktus. Így viszont a háború a központi hatalmak 1918-as kimerüléséig folyt: a kapituláció pillanatában paradox módon még alig állt antant haderő német vagy osztrák–magyar területen.

Szükségszerűség?

A történészek többsége szerint a világháború Ferenc Ferdinánd lelövése nélkül is kitört volna – elfogadott igazságnak számít, hogy a trónörökös halála csak az ürügyet szolgáltatta. A háborút szinte mindenki akarta: Bécs és Budapest a „mitugrász” szerb szomszédot kívánta lecsitítani, Oroszország a Balkánon akarta megvetni a lábát, a franciák revánsot akartak venni a németeken az 1871-es megaláztatásért (a poroszok Versailles-ban kiáltották ki a Német Császárságot, Elzász–Lotaringiát pedig a birodalomhoz csatolták), a britek és a franciák le akarták hűteni a terjeszkedni vágyó germánokat, s legfőképpen: a 19. századi gyarmatosítást lekéső németek helyet követeltek maguknak a Nap alatt. Mivel az oroszok komoly hadi fejlesztéseket eszközöltek, s gőzerővel épült nyugati irányba a vasúthálózatuk, a német tábornokok többsége úgy látta, jobb minél hamarabb „lerendezni” a háborút.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"156879","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"235","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]]

Vannak, akik szerint nem ennyire egyszerű a képlet, s a világháború szükségszerűségének hangoztatása történelmi determinizmus, aminek hibájába nem ritkán esik a múlt eseményeiben törvényszerűséget kereső szemlélő. Egy Angliában tevékenykedő ausztrál történész, Christopher Clark két éve megjelenő, a nagy háborúról szóló terjedelmes műve például komoly vitát gerjesztett – a szerző ugyanis egyrészt azt állítja, hogy mindenki gyakorlatilag egyformán felelős a világégésért (nem csak a németek), másrészt úgy véli, hogy a háború kirobbanásának nemcsak ürügye, de legfontosabb momentuma volt a szarajevói merénylet. Ha ez nincs, pár éven belül megváltozhattak volna a nagyhatalmi erőviszonyok (például Oroszország szövetséges helyett az angolok első számú gyarmati konkurensévé vált volna), s nem biztos, hogy kitört volna a világtörténelem addigi legpusztítóbb háborúja.