Szakmai utánpótlás a szlovákiai magyar társadalomtudományokban1

Előadásom alcíme azt jelzi, hogy miközben megkísérlek egy rövid általános körképet rajzolni, fontosabbnak tartom, hogy ki-ki a saját szakterületének a helyzetét, lehetőségeit konkrétan elemezze. Jelen esetben a néprajztudományról lesz szó. Arról, hogy miként képzelném el a néprajzi tudományosság helyét és szerepét egy leendő szlovákiai magyar egyetem oktatási gyakorlatában. Hogy erre szükség lesz, az kétségtelen. Kedves tanárom, mesterem, Voigt Vilmos emlegeti mindig: „csináljatok már valamit, mert ki fogtok halni!” Igen, de mit? Erre kísérlek meg választ adni.

Ahhoz, hogy a szakmai utánpótlás mai helyzetét a szlovákiai magyar társadalomtudományokban áttekinthessük, szükség van némi viszszapillantásra: miként és hol alakult ki az a szakmai közeg, amely most utánpótlás után kiált?

ELŐZMÉNYEK: AZ UTÁNPÓTLÁS KÉRDÉSE 1989 ELŐTT

Pozsonyi, prágai, brünni, továbbá budapesti, debreceni egyetemeken végzett hallgatók kértek szót a szlovákiai magyar társadalomtudományi életben, tömegesebben a hetvenes évek második felétől. Ettől az időtől figyelhető meg, hogy ezek az ambiciózus fiatalok valóban „tudományt akarnak csinálni”. Álláslehetőségek többé-kevésbé voltak is („legfeljebb” a tudományos ranglétrán való előbbre jutásuk történt/történhetett nehézkesebben, mint magyarországi kollégáik esetében), de kifejezetten a magyar tudomány művelésére nem volt, vagy csak igen korlátozott mértékben volt lehetőség. Az Új Mindenes Gyűjtemény2 nyolcvanas évek közepe táján életre hívott szerkesztőbizottsága ezért, félig legálisan, félig illegálisan egyszersmind egy szlovákiai magyar tudományos intézményrendszer előkészítő bizottságaként is működött. Néhány neves szlovákiai magyar szakemberrel kiegészülve 1989 nyarára ki is dolgozta ez a csoportosulás egy leendő magyar társadalomtudományi intézet tervezetét. Aztán jött a rendszerváltás és a tervezet egy időre elfelejtődött...

A RENDSZERVÁLTÁS UTÁN

1989-et követően, egészen pontosan 1993-tól kezdődően egy sor magyarországi főiskola, egyetem indított kihelyezett karokat szlovákiai magyar városokban: Királyhelmectől Komáromon keresztül Diószeggel bezárólag. Mivel a legutóbb Bordás Sándor egyrészt áttekintette ezt a folyamatot és eredményeket, ezzel most nem kívánok részletesebben foglalkozni.3 Másrészt azért sem, mivel ezek az intézmények nem elsősorban a „tudósképzést” szolgálják. Bár, sietek hozzátenni, közvetve természetesen nagyon is kihatással vannak a tudományos utánpótlás alakulására. Nem mindegy ugyanis, hogy milyen széles látókörű, mennyire jól képzett pedagógusok oktatnak az általános és középiskolákban. A Németh László-i fogékony és az újra érzékeny, „kiművelt emberfők” bizony alapfeltételei a tudományos utánpótlásnak is.

Meg-, illetve kialakulófélben van a komáromi szlovákiai magyar egyetem, ahol – ha információim jók – a tervek szerint elsősorban pedagógus- és lelkészképzés, továbbá informatikai és közgazdaságtani oktatás zajlik majd. Mielőtt a szakkérdésekre áttérnék, még egy probléma vetődik fel: mennyiben lesz „szlovákiai magyar” a leendő egyetem? Ha arra gondolunk, hogy a szlovákiai magyarok (Pozsonytól Ágcsernyőig) felsőoktatási igényeit oldja meg, akkor azt kell, hogy mondjam: aligha lesz és nem is kell, hogy az legyen. Ennek történeti és földrajzi okai is vannak. Köztudomású, hogy a mai szlovákiai magyarság 1918-at megelőzően nem alkotott sem kulturális, sem földrajzi, sem gazdasági egységet. Az egyes tájegységek (a Csallóköz, a Zoborvidék, a Medvesalja, a Csermosnya-völgy, az Ung-vidék stb.) lakói szűkebb-tágabb környezetükkel és Budapesttel voltak gazdasági, kulturális kapcsolatban és nem egymással. A kisebbségi sors egyszersmind amolyan kényszerházasságnak is bizonyult, s ennek a kényszerházasságnak a kötelékeit a második világháború után az akkori csehszlovák állami és pártszervek még csak erősítették. A közös „(cseh)szlovákiai magyar” mi-tudatot többek között a szlovákiai magyarok országos hatáskörű kulturális szervezete, a Csemadok is erősítette négy évtizeden keresztül. Az 1989-es társadalmi-politikai változásokat követően megszűnt a központosított irányítás, az egyes dél-szlovákiai régiókban kulturális, társadalmi egyesületek, társaságok jöttek létre, amelyek kapcsolataikat már (az 1918-at megelőző gyakorlathoz hasonlóan) szűkebb környezetükkel ápolják. Ezekkel a történeti-kulturális gyökerekkel és a viszonylag jelentős földrajzi távolsággal is magyarázom azt a feltevésemet, hogy a leendő komáromi egyetemnek nem túl sok hallgatója lesz Rozsnyó vagy Kassa környékéről, illetve az Ung-vidékről vagy a Bodrogközből. Államhatároktól független régiókban kell gondolkodnunk, s ezen az alapon úgy vélem, hogy a készülő egyetem a pannon térség északi részéből (tehát nagyjából a Dunántúl északi feléből, továbbá zömében a mai Délnyugat-Szlovákiából) számíthat majd hallgatókra (a bajorországi Passau egyetemét tudnám ehhez jó példának felhozni, amely hallgatóinak jelentős hányadát a szomszédos Ausztriából kapja).

Tudomásul kell venni továbbá, hogy a komáromi magyar egyetem olyan időben jön majd létre, amikor egy csapásra kinyílik a világ a szlovákiai magyarok előtt. Amikor informatikát vagy közgazdaságtant még a mai helyzetnél is akadálymentesebben mehetnek majd tanulni a szlovákiai magyar fiatalok Budapestre vagy Bécsbe... És hát nem is vagyok benne biztos, hogy éppen ezeket a szakokat kellene „szlovákiai magyarul” oktatnunk. Közben gyorsan megjegyzem, hogy nem ismerem a statisztikai adatokat, nem tudom tehát, hogy jelenleg a szlovákiai magyar mikrotársadalom mennyi közgazdászt, informatikust igényelne, illetve bírna el, de mindenképpen félő, hogy Komáromban csak a gyengébbek maradnának. A tehetségesebbek, ambiciózusabbak nem egy éppen kezdő egyetemen akarnának majd diplomát szerezni. Ezért aztán, ha lesz is ilyen szakoktatásunk, azon mindenképpen el kellene gondolkodnunk, hogy a neves egyetemeken diplomát szerzett, jól képzett fiatal közgazdászainkat, informatikusainkat tanulmányaik befejezése után miként tudnánk visszacsalogatni, miként tudnánk őket érdekeltté tenni, hogy idővel a szülőföldjükön maradva/visszatérve dolgozzanak. Az említett szakoknál sokkal fontosabbnak és izgalmasabbnak látnám a kultúrához (történelem, művelődéstörténet, néprajz), regionális társadalomhoz (szociológia, földrajz, néprajz), valamint természetesen a nyelvhez (nyelvészet, irodalom, folklorisztika), kötődő szakok bevezetését. Itt tudnánk ugyanis istenigazában sajátosságainkat felmutatni. Ebben az eset sem szabad azonban megfeledkeznünk a EU-csatlakozást követő erős konkurenciaharcról, hiszen a felsorolt szakokat, diszciplínákat a környező városok egyetemein is oktatják (Pozsonytól kezdve, Bécsen, Győrött keresztül, Budapesttel, Debrecennel, Miskolccal bezárólag).

A NÉPRAJZ LEHETSÉGES HELYE A SZLOVÁKIAI MAGYAR FELSŐOKTATÁSBAN

A néprajznak/európai etnológiának mindenképpen helye kellene, hogy legyen a pedagógus- és lelkészképzésben. Egyrészt a saját nemzeti kulturális gyökereink jobb megismerése érdekében, másrészt pedig azért, hogy a leendő pedagógusok, lelkészek ismerjék meg a környező népek (elsősorban szlovákok, morvák, csehek, németek, romák stb.) népi kultúráját is. Két-három szemeszter alapozó néprajz hallgatását írnám elő az e szakokra jelentkezett hallgatóknak, miközben természetesen nem ugyanazt kellene egy leendő általános iskolai tanítónak vagy egy református lelkészjelöltnek hallgatnia. Ezzel kapcsolatban ismét a passaui (és több más bajor) egyetem gyakorlatát tudom felhozni, ahol a pedagógusképzés megkerülhetetlen része az alapvető néprajzi ismeretek elsajátítása.

Mindamellett, érdeklődés esetén néprajzi szakképzés is szóba jöhet. Itt viszont már valóban speciális kínálatra van szükség, ugyanis másként nem versenyezhetünk az Ortutay Gyula, majd Dömötör Tekla és jelenleg Voigt Vilmos nevével fémjelzett budapesti, vagy Gunda Béla és Ujváry Zoltán munkássága révén híressé lett debreceni iskolával.

A komáromi egyetemen néprajzból például két olyan szakmai specializációt ajánlhatnánk fel, amelyeket a környező egyetemek néprajzi tanszékei ez ideig nem vagy csak érintőlegesen kínáltak:

1. Az erőteljesen az interetnikus kapcsolatokat, a multietnikus és multikulturális realitásokat megcélzó komparatisztikai jellegű vizsgálatok előtérbe helyezése. Ezt predesztinálja, hogy a hallgatók zöme (azért mondom, hogy zöme, mert reményeim szerint – éppen a speciális kínálat hatására – magyarországi hallgatóink is lesznek), szóval a hallgatók zöme eleve beszéli majd a magyar és szlovák nyelvet, jó esetben ehhez még a németet is. A térség a rómaiak óta multietnikus és multikulturális volt, s a szlovákiai magyar néprajzi kutatásnak ezen a téren már szép eredményei vannak. Ezt az egyetemi oktatásban is kamatoztatni kell.

2. Szakrális néprajzot a tágabb térségben csak a szegedi egyetemen oktatnak arra szakosodott formában, bár ott inkább a búcsújárás néprajzára specializálódva. A szakrális terek, térszerkezetek, szakrális kisemlékek rendkívül gazdag és sokrétű problematikájában viszont nekünk vannak olyan eredményeink, hogy ezt méltán felkínálhatnánk mint a szakosodás egyik speciális formáját. A témának ma Európa-szerte reneszánsza van, tehát azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy más szlovákiai, vagy cseh, osztrák, illetve német egyetemekről is kapjunk majd hallgatókat részképzésre. Ehhez persze az oktatás/konzultációk nyelvét is hozzá kell majd idomítani.

KILÁTÁSOK

A szakmai utánpótlás kérdése azonban nem, illetve nem csak az egyetemi oktatással dől el. Legalább ennyire fontos a fiatal szakemberek számára felajánlható állás-, illetve munkalehetőségek kínálata vagy éppen hiánya. És itt térek vissza, a tudományos intézményrendszernek a rendszerváltás után megszakadni látszó kiépítése ismertetésére.

Senkit sem lehet arra kötelezni (hál’ Istennek!), hogy maradjon a szülőföldjén, vagy költözzön bárhová. Mindenki ott boldoguljon, ahol tud, ahol szakmai és személyes ambícióit meg tudja valósítani. Ezért az egyetem kérdése semmit nem old meg, hiszen ha nincsen megfelelő, európai szintű munkalehetőség, akkor akár a komáromi egyetemen végzett leendő társadalomtudósok is másutt keresnek majd munkát, egzisztenciát. Az egyetemmel párhuzamosan ezért meg kell erősíteni a helyi társadalomtudományi kutatási központokat. Ilyen például az 1996-ban önerőből létrehozott, s azóta is bárminemű alanyi jogon megillető állami támogatás(ok) nélkül működő, az Új Mindenes Gyűjtemény szerkesztőbizottsága által kidolgozott alapelveket lényegében megvalósító Fórum Kisebbségkutató Intézet. A somorjai székhellyel, illetve komáromi bázisintézménnyel (Etnológiai Központ) működő intézet fiatal történészeknek, szociológusoknak, politológusoknak, néprajzkutatóknak tudna folyamatosan munkát adni, ha legalább az alaptevékenysége anyagilag biztosítva lenne. Ha nem kellene évről évre a bérleti költségekért, könyvtárai és adattárai üzemeltetéséért is pályáznia... Normatív támogatásra lenne szükség, hogy (akár ösztöndíjak, pályázatok formájában) munkával, feladatokkal lehessen ellátni az éppen végzett, fiatal társadalomkutatókat.

Összefoglalva: amennyiben a szakmai utánpótlás alatt a leendő szakértelmiség szülőföldön maradásának a kérdését értjük, akkor azt két fázisban tartom megvalósíthatónak.

Egyrészt a leendő magyar egyetemen lehetőleg olyan diszciplínák oktatását tolni előtérbe, amely szakok a regionális igényeket kielégítik, miközben versenyképesek lehetnek a környező egyetemek kínálatával is. A néprajz példáján speciális kínálati lehetőséget is fölvetettem és hasonlóak nyilván más diszciplínák esetében is megjeleníthetőek.

Másrészt, ha nem akarjuk, hogy az általunk kinevelt fiatal szakértelmiségiek mégis máshol keressék a boldogulásukat, óhatatlanul meg kell erősíteni a szakintézményeket, amelyek már az oktatáshoz is háttérintézményként társulhatnának.

1 Debrecenben, a Környező Országok Magyar Tudományos Műhelyeinek 6. Fórumán 2003. október 16-án elhangzott előadás rövidített változata.

2 A pozsonyi Madách Könyv- és Lapkiadó 1979-től megjelenő társadalomtudományi évkönyve.

3 Bordás előadása 2003. szeptember 26-án Székesfehérvárott, a Régiók Európája: Hálózatok és határon átnyúló együttműködések c. nemzetközi konferencián hangzott el és megjelent az Új Szó 2003. október 3-i számában.