Sok orvos császárt győz!

Nem véletlen, hogy a szigorú erkölcseiről ismert Cato kitiltotta Rómából az orvosokat. Aki nem megy orvoshoz, tovább él — tartotta a gyógyítás művészetéről a szatíraíró Agrippa. Az orvostudomány a szerencse művészete, s csak azért rosszabb az öncélú bölcseletnél, mert még rendszerint árt is. Mindezek a sarkított vélemények természetesen az orvoslás égisze alá vonják a sarlatánok, a kuruzslók, a csodadoktorok reneszánsz típusait is, a tekintélyelvű, sokszor minden racionalitást nélkülöző praktikákat és gyógymódokat. Az orvosi mesterség a reményvesztett betegek állandó „megrablásából” táplálkozik, s tudomány címén lényegileg szofisztikus színjátékot játszik el a maga rituális rendje szerint. Agrippa érdekes módon ezúttal kineveti az irracionalitást, holott ő maga mágiával foglalatoskodik.

Kegyetlenül pellengérezi ki az orvosi gyakorlatot, kérlelhetetlen ideológiákat gyárt: az orvoslás Marsnak, az istenek leggyűlöletesebbjének szentelt mesterség, csoda-e hát, hogy minden vész és rosszindulat kútfeje? Az antik orvosok legjelesebbjeit, kivált a megistenült Aszklépioszt képtelen anekdoták, szörnyű titokmegszellőztetések kíséretében teszi nevetségessé: pl. egy Korónisz nevű utcanő szülte, ráadásul később Apollón templomának papjai paráználkodtak vele, s csak emiatt hazudták istennek. Érvrendszerének, mely messze nem követi a klasszikus retorika bevett logikai eljárásait, hanem egyszerűen az indulat hevének üteme szerint fűzi egymáshoz a rapszodikus történeteket, talán az a legkülönösebb vonása, hogy (nem minden alap nélkül!) magukat az orvosokat teszi meg a betegségek legfőbb terjesztőinek. Ez a toposz már az ókorban is eleven, hiszen néhány szellemes epigrammában még a csodálatos „testű” szobrok is kiütéseket kapnak, miután egy-egy orvos megcsodálta őket.

A szatíra elevenségét nemcsak a már említett érzelmi-hangulati kavalkád adja, hanem a gyógyítás rituáléjának groteszk teatralitása is, mely még a beteg legnagyobb ellenségét, a halált sem kíméli: „Végy egy darab közjegyzőt, hét darab tanút, adj hozzá egy darab papot vízzel és olajjal s annyi áldással, amennyi kell, és mindezekkel jól töltsd meg a házad, mert hamarosan megdöglesz” — hangzik a végső gyógyszer szatirikus receptje. Antik sírfeliratok hasonlóképp groteszk megfogalmazásai szintén teljes értékű érvként kerülnek a szatírába, Rhazes nyomán pl. a következő: „Orvostúladagolásban pusztultam el!” Hadrianus császár halálával kapcsolatban máig eleven az az anekdota, mely szerint a császár halálos ágyán így sóhajtott fel: „Medicorum turba me perdidit!” Azaz magyarul azt mondhatnánk: „Sok orvos császárt győz!” Agrippa az orvosi gyakorlatot szakrális vétségként értékeli, melynek legnevetségesebb vonása éppen az az elvetemültség, hogy az ember isten művében kíván másfajta rendet teremteni.

Erasmus, a kiváló németalföldi humanista épp az orvos istenközeliségére helyezi a hangsúlyt, hiszen képes lehet akár a feltámasztás művészetére is, ami lényegében az Atya teremtő funkciójának reinkarnációja. Erasmus a gyógyítás pragmatikus mivoltát dicséri, a keresztény szellemiség nagyjai és az isteni elrendelés mellett a szakrális zóna antik elemeit is piedesztálra emeli. Az orvosi gyakorlat kényelmetlen részeit (vizeletvizsgálat, székletvizsgálat — ezen vizsgálatok részeként bizonyos gyakorlatokban azok megízlelése is szerepelt Agrippa szerint) az orvosi felelősségérzet és alázat csodálatos bizonyítékainak tartja. A két szónoklat párhuzamos világot tár az olvasó elé, mindkét variáns természetesen meglehetősen sarkított, ám ez a könyv nem késztet egyértelmű választásra. Magyar László András, a kötet fordítója, összeállítója, jegyzetírója ismét ragyogó olvasmánnyal ajándékozta meg olvasóit a kultúrtörténet rejtett vagy erősen kódolt regisztereit tárva föl. A fordító-orvostörténész kiváló észrevételeinek értékét az a tény is növeli, hogy Magyar László András tudományos közleményei is sajátosan irodalomközeliek.

Csehy Zoltán