Soha ilyen felelősséget…

Ez az első olyan tanévünk, amely a számunkra elsődleges fontosságú két államalakulat, Magyarország és Szlovákia, az anya és a hat közül az egyik leány EU-tagságának feltételei között pereg majd, oldott és eltűnésre ítélt belső határokkal, s arra hivatott, hogy az egyesült Nyugat- és Közép-Európa részére oktassa-nevelje gyermekeinket és gyermekeink gyermekeit. Ugyanakkor az is motiválni fog bennünket, nevelőket, hiszen hivatásunktól függetlenül valamennyien oktatók és nevelők, paid-agógoszok – gyermekvezetők – is vagyunk, hogy ugyancsak ez az első olyan tanévünk, amely egy teljes vertikumú szlovákiai magyar iskolaszerkezettel várja tanuló ifjúságunkat, az óvodától a révkomáromi Selye János Egyetemig. Most lenne jó kezdő pedagógusnak lennem.

Nemzedékem a hetven felé tart, vagy már el is hagyta hetvenedik életévét – csöndben, amúgy öregesen hetvenkedünk. Azért mondom ezt némi személyes éllel, mert érzékeltetni szeretném az időt, mely példátlan történelem-, impérium- és társadalompolitikai rendszerváltásokat ível át. Nagyapáink-nagymamáink a Monarchiának is becézgetett királyi Magyarországon, I. Ferenc József uralma alatt születtek, én még legalább részben ismertem is őket, hatottak rám, néhány intelmük a sírig elkísér, és szabályozza életemet, unokáink viszont már az egyesült Európa félkész polgárai, s gondolom, remélem, mi is hatunk rájuk, mint nagyszüleink miránk, s adunk nekik néhány meghatározó impulzust. Ez a szivárványív két vége – de mi volt a szivárvány teste, ez az öt nemzedéknyi európai idő? Vér, vér, vér, vagy 150 millió ember elfolyt vére a harcmezőkön, otthonaikban, internáló-, hadifogoly- és koncentrációs táborokban, folyamdeltákban, gázkamrákban, halálmenetekben, kivégző osztagok sortüzeitől, bitófákon. Akik itt vagyunk, túléltünk két istentelen, istentagadó ideológiájú, egy barna és egy vörös diktatúrát, s bár Isten mindkettőtől visszavette magának a világot, az általuk produkált romok közt járunk-kelünk, s ez a régió, Európa fejlettebb nyugati és elmaradottabb keleti harmadával együtt még évtizedekig hordozni fogja emlékeit és következményeit. Magunk is üszkösek vagyunk a kontinentális tűzvészektől, s még mindig nincs a dolognak vége; egyik magyar lapunk most kezdi közölni a nevesítetlen földek adatbázisát; a Rimaszombati járás jegyzékén 21 ezer név olvasható, s mutatja a vagyon- és sorspusztítás démoni méreteit. Üszkös az elménk, a lelkünk, csökevényes a tudásunk, leszakadtunk gyökereinkről, nyűttek az idegeink, és rossz a közérzetünk. ĺgy kell nevelnünk utódainkat, így kell belőlük, messze magunk fölé emelve őket, olyan szuverén férfiakat és nőket formálni, akik az Európai Unió és a kitáguló – globális – világ erős, fölkészült, sikeres polgárai lesznek. De magyarok, szlovákiai magyarok, sőt lokálpatrióta csallóközi, mátyusföldi, Nyitra-, Garam- és Ipoly-vidéki, abaúji, zempléni és ungi magyarok, akik függetlenül pillanatnyi lak- és munkahelyüktől, Párizsban, Budapesten, New Yorkban és Torontóban is szülőföldjük fölemelésén dolgoznak, tudásukat az itthoniak segítésére kívánják fordítani. Követik újkori peregrinusaink példáját, professzorainkét, prédikátorainkét, tudósainkét, iparosainkét, akik Hollandiáig és Angliáig mentek tudást szerezni, hogy hazatérjenek, s Magyarországon kamatoztassák kint szerzett szellemi tőkéjüket. Nagyon sok ismerősöm gyermeke távozott az országból. Előbb-utóbb szólongatnunk kell őket, ahogy – emlékszünk – Tőkés László üzente palástosan menyői hívei köréből, hogy X. Y. jöjjön haza. Hozzák szellemi és pénztőkéjüket, vállalkozásukat, kapcsolataikat, tapasztalataikat, és virágoztassák föl a Felvidék magyar társadalmát.

Nem árt, ha emlékezünk a második világháború utáni csehszlovákiai magyar iskolák életútjára. Öt évig nem működtek iskoláink, pedagógusainkat néhányuk kivételével kiűzték az országból. Emlékeztetni szeretném magyarországi vendégeinket, hogy a háborút követő időkben pedagógushiánnyal küszködő iskoláikat több ezer kiválóan fölkészült felvidéki magyar pedagógussal tölthették föl; megérdemelnének egy emlékművet. Nemzedékem tagjai szlovák, cseh vagy semmilyen iskolákba jártak, az oktatási nyelvet nem ismervén szinte semmi hasznavehetőt sem tanultak meg, s az alapozás hiánya miatt felsőbb szintű oktatásban sem igen részesülhettek. Amikor Japánban, az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában a felsőoktatási intézmények végzettjeinek aránya elérte vagy meg is haladta a népesség 30–40 százalékát, a szlovákiai magyaroknál ez az arány 3–4 százalék körül mozgott. Amikor tanítottam, s ez az idő az ötvenes-hatvanas évek fordulójára esett, alapelvként a közepes tehetségszint beállítását hirdették, összhangban azzal, hogy a bukott rendszer, amelynek néhány közép-európai hasznát nem tagadjuk, csak a szürke átlagot bírta elviselni, az eliteket nem szenvedhette. Tudjuk viszont, hogy az említett országokat és közösségeket más sikeres régiókkal együtt az elitnevelés, illetve az elitek sok forrásból fölfakadó támogatása emelte arra a civilizációs szintre, amelyen állnak. Támogatnunk kell a lemaradókat, mint eddig, mert korszerű kenyérkereső tudáshoz kell juttatnunk őket, de fokozott figyelemmel kell az átlagon felüli tehetségek felé fordulnunk, mert ők nem pusztán reprodukálják és alkalmazzák a mások által kitermelt tudást, hanem alkotók és feltalálók lesznek, s abban a közegben kell majd helytállniuk, amelyben évszázadok óta töretlenül ez az elv vezérli a családokat, az iskolákat, az egyetemeket, az egész közgondolkodást – Nyugat-Európában, amellyé magunk is válni szeretnénk. – Örülök, hogy véletlenül ugyanabban a felvidéki magyar városban nyithatom meg az immár egyetemmel is teljessé vált szlovákiai magyar oktatási rendszer tanévét, ahol három illegális sárospataki főiskolai évem – három bujdosó esztendő – után 1950 szeptemberében, a csehszlovákiai magyar iskolák megnyitásakor honi tanulmányaimat is elkezdhettem. Ötvennégy év kellett ahhoz, hogy idáig eljussunk.

Ez a Nyugat-Európa azonban, amelyre vágyva hivatkozunk, a globális mozgás lehetőségével, a pénztőke gonoszabbik részének ember-, erkölcs-, természet- és életromboló tetteivel, a minden korlátot lerombolni kész állami liberalizmussal, isten és a szellem iránti közönyével rettenetes dolgokat is hozott életünkbe. Ha jól emlékszem, anyaországunkban pár éve mintegy 50 ezerre becsülték a prostituáltak számát, s ez az ötvenezer virtuális feleség, anya, nagymama a nemzet számára elveszett. Alig születik gyermek; hétfőn hallottam, hogy anyaországunkban a tavalyinál ötezer elsős tanulóval kevesebben lépik át az iskola küszöbét, mint tavaly. Nálunk, írja a tegnapi sajtó, a nyáron 207 oktatási intézményt zártak be, mert kevés a diák. A szombatot egy mátyusföldi falunkban töltöttem el, a településnek 1910-ben 1760, 1921-ben 1801 lakosa volt – mai lélekszáma 800–900 között mozog, iskoláját pedig gyermekek hiányában bezárták. Ebben a községben a nép még őrzi magyarságát, és ragaszkodik ingatlanaihoz, de a környező falvak némelyikének családjai idegenek kezére játsszák őket, akik tudják, mit kell kezdeniük a megszerzett vagyonokkal. Egykéző testvéreink nem tudják, mit cselekszenek, mit magukkal, egymással, családjukkal, településükkel, nyelvünkkel, kultúránkkal, nemzetünkkel. Elborzasztó dolgokat fogok mondani, kegyetlen dolgokat, de ki kell őket beszélnem magamból, hogy a pedagógusok nevelői figyelmét ráirányítsam a való helyzetre. A világra jött kevés gyermek egy részét az anyák és az apák meggyilkolják, otthonokra hagyják, felelőtlen közlekedésükkel ölik meg őket, naponta négy-öt vagy nyolc-tíz közúti baleset, nem ritkán négy-öt halott, a maradék egy részét átengedik a dohánynak, a szesznek, a kábítószernek, a csavargásnak, a kallódásnak, a gyermek-, ifjú- és felnőtt kori bűnözésnek. Családok ezrei hullanak szét, a szerelem elszáll, a családi kohézió lényege, a szeretet eleve hiányzik a házastársi kapcsolatokból, a másik nem társ, csak partner, s a szerencsétlen gyermek nevelését, annak minden terhét áthárítanák a pedagógusokra. Gyermekrablás, pedofilia, homoszexualitás, gyermekprostitúció – a pedagógusokra vár, ne haragudjatok, drága, általam rendkívül nagyra becsült tanító és tanár testvéreim, ha én is mondom, jóllehet tudom, mekkora terheket cipeltek, hogy minden módon, a legleplezetlenebb módszerekkel is rányissák tanulóik szemét a kísértések, csábítások és sugalmazások veszélyeire. Ma is folyik a háború, de a magyarokat mostanság, pár évtizede nem anynyira mások, idegenek, hanem a magyarok irtják. Irtják az anyaméhben, a közutakon, a pénztárgépeknél, a bankfiókokban, hajlékaikban, minden úton-módon és mindenütt. A pedagógusok, a szülők, a templomok és a hírközlő eszközök folyamatos, erőteljes nevelő munkájára van szükségünk, hogy ezt a rettenetes bomlást megállítsuk. Ha megállítható, és nem Fekete Gyulának lesz mégis igaza.

Vannak sajátosan közép-európai és sajátosan felvidéki magyar feladataink. Az előbbiek közül a legszorongatóbbat említeném meg: a romák, a felvidéki magyar romák fölkészítését egy emberhez méltó, modern létformára. Tapasztalataim és töprengéseim gyümölcse a meggyőződés, hogy ez csak egy cigány kollégiumi iskolahálózat kiépítésével lehetséges. Református főgondnoki programomba két éve föl is vettem ezt a célt, egyházam magáévá tette, s nem mondott le róla, de egyéb teendőink és eddigi körülményeim megakadályozták, hogy egy partiumi és magyarországi tájékozódást meghaladó lépéseket is tegyünk az ügyben. Néhány regionális felvidéki magyar cigánykollégium, amelyet az egyház szervezésében bel- és külföldi állami, alapítványi és EU-segédlettel hoznánk – hozunk – majd létre, gyökeresen oldaná – oldja – meg ezt a több évszázados, terhes és fenyegető társadalmi problémát.

Felvidéki magyar küldetésünk a tanuló ifjúság helyben tartása, illetve az eltántorodó szülők meggyőzése, hogy gyermekeiket anyanyelvű iskoláinkba írassák. Mindenki belátja, aki hajlandó a gondolkodásra, hogy gyermekeink anyanyelvükön fejleszthetik ki szerves folyamatban képességeiket és készségeiket. Másrészt a határok áldásos eltűnésével az is együtt jár, hogy diákjaink bármely európai iskolát szabadon látogathatják, Medvéről vagy Bősről átfuthatnak Vámosszabadiba vagy Győrbe, meg is teszik ezt már sokan, Párkányból Esztergomba, Borsiból Sátoraljaújhelyre vagy Sárospatakra, a nyitrai, besztercebányai, sőt komáromi egyetemről bárhova. Százegy százalékos minőségi munkát követel minden pedagógusunktól, hogy a kihívásnak megfeleljen, s állja a versenyt. Akkor lennék elégedett, ha az észak-magyarországi régió iskoláiból tódulnának a diákok a mi oktatási intézményeinkbe. Gyermekeinket arra kell nevelnünk, hogy semmilyen más közegben ne olvadjanak föl, hanem képezzék ki magukat felvidéki magyar európai polgárokká. Tanulják meg a nyelveket, de mindeniknél jobban szeressék és tudják a magyart. Ismerjék a világot, de aprólékosan és átélten tudják nemzetük és régiójuk kultúráját, történelmét, földrajzát, hagyományait. Tanítsuk meg őket településük s a környék aprólékos ismeretére; a rendszerváltás óta a felvidéki magyar régiók honismereti irodalma hatalmasra nőtt.

Erősítenünk kell egyházi iskoláinkat s a magániskolákat, hadd legyen tanintézeteink struktúrája a fenntartók szerint is tagolt. Egyetemünket minden vonalon tovább kell építenünk; bővíteni a karok, a pedagógiai karon pedig erőteljesen szaporítani a tanszékek, a szakok számát. Hálával és köszönettel tartozunk anyaországunk tanító- és tanárképzőinek, illetve a mindenkori budapesti kormányzatnak, hogy számunkra pedagógusokat neveltek, s iskoláinkat, pedagógusainkat, tanulóinkat s a magyar oktatási nyelvhez hű szülőket politikailag, erkölcsileg és anyagilag támogatják. Köszönettel tartozunk az egyetem létrehozásához nyújtott hatalmas segítségükért – de ugyanezekért a mi szlovákiai magyar és nem magyar szerveinknek, intézményeinknek, kormányzatunknak, parlamentünknek, volt köztársasági elnökünknek is. Külön köszönet illeti egyházamat, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyházat, amely a rendszerváltás után létrehívta révkomáromi teológiai akadémiáját, ezt akkreditáltatta, s olyan szilárd alappá tette, amelyre a Selye János Egyetem épülhetett. Köszönet a Magyar Koalíció Pártjának, hogy hazánk államigazgatásának megfelelő helyein egyetemünkért a harcot győzelemre vitte.

Az én gyermekkoromban a jövő kulcsembere a nagyszülő és szülő, a lelkipásztor és a pedagógus volt. Ma leginkább a pedagógus: mindenki mindent tőle vár. A gyermek cukorkát lop a nagyáruházban, s rajtakapják. Mit csinál a pedagógus? – kérdik rögtön az emberek. Jó, de elsősorban mit csinál a szülő? – kérdem én. A Mózes nevéhez kapcsolt könyvek 613 törvény betartását írják elő. Pár hete hallottam egy budapesti főrabbitól a tévében, hogy egy híve kétségbeesetten kérdezte tőle, miként lehet ezt a temérdek törvényt és szabályt betartani. A rabbi azt válaszolta, hogy elég, ha a Tízparancsolat törvényeit betartja, azzal már Istennek tökéletesen tetsző, jó ember, polgár, zsidó és magyar lesz. ĺgy igaz: mert kicsoda tudná észben tartani nemzeti és európai törvénytömkelegünket – a lényeg, hogy ne csinálj magadnak isteneket énelőttem, tiszteld apádat és anyádat, szeresd felebarátodat, mint magadat, ne ölj, ne lopj, ne törj házasságot, ne tégy hamis tanúbizonyságot, más szóval ne hazudj, ne kívánd a más asszonyát, sem anyagi javait – s ha lelkészeink még a Hegyi Beszéd boldogmondásait is gyermekeink lelkébe-agyába vésik, az már olyan szép lesz, hogy odaát, odafönt sírni fogok a boldogságtól.

Voltam diák, voltam pedagógus, vagyok szülő és nagyszülő, egy nyugdíjas pedagógus férje és tépelődő, csöndben hetvenkedő öregúr, egy hetvenkedő 20. századi férfi, akit a 19. század szülöttei neveltek, s megszívlelendő bölcsességeket próbál üzenni a 21. század nevelőinek és neveltjeinek, s mint ilyen, mélyen fejet hajtok pedagógusaink, egy nagy közép-európai siker, a kisebbségi tanügyet a semmiből az egyetemig felfuttató folyamat kovácsai előtt, és száz százalékos erkölcsi, politikai és anyagi megbecsülést kérek számukra.

Kedves kis és nagy diákok, pedagógusok, szülők, jó egészséget, sok sikert, Istentől pedig áldást kívánok számotokra a 2004/2005-ös tanévben.