SF-variációk

A valaha élt egyik legnépszerűbb kozmológus, Carl Sagan az emberi intelligencia evolúciójáról írott könyvében (1977) alapvetően pozitívan nyilatkozott Freud tanairól. Többek között így írt: „háromnegyed évszázad elteltével, a Dement és más pszichológusok laboratóriumaiban végzett kísérletek Freudot látszanak alátámasztani. (…) Freud számos felismerése (…) bátor, nehezen kivívott, érvényes gondolatnak tetszik.” (Az Éden sárkányai)

Az elképesztő észjárású Stanislaw Lem azon írók közé tartozik, akik veszik a fáradságot és megpróbálják követni a tudomány alakulását. Amikor a lengyel mester a neurofiziológia legújabb eredményeivel szembesült (1994), a következőt jegyezte meg: „Freud ebben a kontextusban olyannak tűnik nekem, mint a mesemondó, aki az imént hallotta, hogy harangoznak, de sem azt nem tudja, miért, sem azt, hogy hol.” (Információs sáskajárás)

A felvidéki oktatásügy egyik ígéretes személyisége, Vajda Barnabás pedig az alább recenzálandó monográfiájában (2005) ekképpen ítéli meg Freud tudományos pozícióját: „Egy évszázaddal utána, jóval fejlettebb technika birtokában az agy- és álomkutatás azóta sem hozott igazi áttörő eredményeket.” (Sigmund Freud és a XX. század eleji magyar irodalom)

Történt valami a ’80-as években, amiről még nem tudhatott Sagan, de később elkápráztatta Lemet? Majd a folyamat a visszájára fordult? A neurológia, a memóriakutatás, a pszichiátria, az antropológia (stb.) vizsgálódásai valójában kudarcba fulladtak? Ha megkérdeznénk egy szakembert, feltehetően a következőképpen válaszolna: „Igen, az utóbbi pár évtizedben hihetetlen eredményeket tudott felmutatni az agykutatás. Például számos biológiai reakció — így az álomjelenségek bizonyos tartománya is — lokalizálható az agy különböző részeiben (R-komplexum, limbikus rendszer, neokortex). Ezek azonban csak részeredményeknek tekinthetők, hiszen igen bonyolult, még megválaszolatlan kérdéseket vet fel az emberi agy evolúciója. Ennek tanulmányozása sok meglepetést tartogat még a következő tudósgenerációk számára. Másfelől kétségtelen, hogy az ide vonatkozó szakirodalomban egyre kevesebbszer fordul elő Freud neve…”

A gordiuszi csomót részben átvágva Vajda Barnabás — ügyes húzással — egy fontos kérdésre futtatja ki fentebb idézett gondolatmenetét: „Vajon nem az történt-e, hogy a freudi álomteória nemhogy lehetővé tette a műalkotások új szempontú értelmezését, hanem kizárólag csak azt tette lehetővé?” Kulcskérdés! Két dolgot el kell tehát választanunk egymástól: Freud természettudományos és irodalomtudományi megítélésének mikéntjét. E kettő ugyanis nincs és valószínűleg soha nem is volt egyensúlyban. Freud irodalomelméleti hatása ugyanis szinte felmérhetetlen, és beláthatatlanul szerteágazó. Vajda Barnabás ezért joggal jegyzi meg: „Az elmúlt száz év történései alapján úgy látszik, a freudi szempontú álomteória meghonosodott az irodalomban, nyelvtudományban, etnológiában stb., közben viszont alig hagyott tartós nyomot az orvosi diszciplínákon, az agykutatáson vagy a neurológián.” Kicsit átfordítva: szigorúan tudományos szempontok alapján Freud eredményei nem tekinthetők univerzálisnak, abban az értelemben, ahogyan annak tekinthetők például Darwin vagy Einstein eredményei. (Richard Dawkins: A győzedelmes Darwin) Másrészt viszont a pszichoanalízis olyannyira megkerülhetetlen az irodalomtudomány számára, hogy eredményei alapján újra kellett írni az irodalomtörténetet. (Terry Eagleton: A fenomenológiától a pszichoanalízisig)

Ha ez utóbbira — némi joggal — Vajda Barnabás nem is vállalkozik, könyvének elején — többek között — ez áll: manapság „lélektani mozzanatok nélkül csaknem elképzelhetetlen egy irodalmi alkotás hiteles analízise.” Ahelyett, hogy e megállapítás érvényességét vitatnánk, inkább arra terelnénk a figyelmet, hogy a fiatal szerző munkája fontos dokumentuma a századelő magyar irodalomértésének és ízlésváltozásának. A könyv ugyanis azt tűzi ki célként maga elé, hogy „leíró típusú esettanulmányok sorozataként” átfogó képet nyújtson a kijelölt korszak Freud-recepciójáról. Ennek érdekében Vajda Barnabás megelőlegezi: „Kerülöm a hermeneutikai eljárásokat, helyet adok viszont egymásnak ellentmondó megközelítéseknek.”

Ezen a ponton érdemes megállnunk, hiszen ez a mondat — mindjárt az előszóban — tökéletesen félrevezető. A hermeneutikát ugyanis — minden ellenkező híresztelés ellenére — definiálhatjuk úgy is, mint egy olyan diszciplínát, amely a megértés feltételeinek kidolgozására irányul. Innen nézve a fizikához és a történettudományhoz, az irodalomtörténethez vagy az elméleti biológiához, pláne a freudizmushoz egyaránt hozzárendelhető valamilyen jellegű hermeneutika. Vajda Barnabás — szóban forgó könyvében — például hatáskutatást végez a filológia keretein belül. Dokumentumok alapján bemutatja, hogyan viszonyultak a századelő magyar alkotói Freud munkásságához, pontosabban: hogyan értették és alkalmazták a pszichoanalízis tanait, terminusait. Eközben maga a szerző is a felvonultatott kérdések értő tolmácsolására törekszik, még akkor is, ha az egyes véleményeket értéksemleges kontextusban próbálja tartani. Ebből is látható: Vajda Barnabás egyfajta óvatos hermeneuta, vagyis az előszóban olvasható kijelentése a könyv egészének fényében tulajdonképpen freudi elszólásnak tekinthető.

Továbblépve az előfeltevések játékán, meg kell állapítanunk, hogy a szerző — a történészek módszertanára emlékeztetően — alapos filológiai „ásatásokat” végzett. Szívesen olvastam volna még persze arról, hogy Füst Milán egy korai tanulmánya — látensen Freudból kiindulva — miként előlegezi meg Jung személyiségmodelljét, majd egy későbbi feljegyzése miként cseng össze Lacan szubjektumfelfogásával (tükörstádium); vagy arról, hogy A gólyakalifa története hogyan értelmezhető a jungi árnyékvilág koncepciójának fényében. Kárpótol azonban, hogy Vajda Barnabás imponálóan széles körben végezte kutatásait (Adytól Kassákig, Kaffka Margittól Nagy Lajosig stb.). A könyvből emellett nem csak az világlik ki, hogy ez a vizsgálat „megérne még egy-két misét”, hanem az is, hogy érdemes lenne elmozdulni a szépirodalmi szövegek elemzése felé (pl. szabad vers és pszichoanalízis kapcsolata). Amellett ugyanis, hogy a kortársak így vagy úgy követték a freudi tanok áttörését, még nem következik automatikusan, hogy szövegeik értelmezésekor ebből kellene kiindulnunk. Vajda Barnabás monográfiája maximálisan tudatosítja ezt a tapasztalatot. A Sigmund Freud és a XX. század eleji magyar irodalom többek között ezért nevezhető — a szó szoros értelemben — tisztességes munkának.

H. Nagy Péter