SDKÚ – az utolsó kapcsolja le a lámpát

A hétvégén gyakorlatilag vezetőség nélkül maradt az SDKÚ. A pártnak csak elnöke van, az alelnökök és az összes jelentősebb funkció betöltője lemondott – az elnök maradása miatt. Pavol Frešo csak a párt szigorú alapszabályának és – paradox módon a szétesésben levésnek – köszönheti posztját. Leváltásához ugyanis az összes küldött legalább 60 százalékának szavazata kellett volna, ám a párt számára kulcsfontosságú közgyűlésre a küldöttek egyharmada eleve el sem ment. Ők azok, akik feltehetően már tudják, hogy egy menthetetlenül süllyedő hajóra szól a jegyük, s ezért már nem is kívántak részt venni a tanácskozáson. Frešo megbízatása 2016 májusáig szól, ha önként nem mond le, gyakorlatilag kilőhetetlen az elnöki tisztségből. Élt 14 évetAz SDKÚ egy évtizedig a legerősebb jobboldali párt volt, nem alaptalanul. Mikuláš Dzurinda kormányfő 2000-ben többedmagával azzal a céllal alapította, hogy a jobbközép gyűjtőpártjává váljon. Ezért a megosztó, kulturális-etikai kérdésekben igyekezett nem állást foglalni, pragmatikus gazdasági reformprogramot kínált. És vezető személyiségeket. A pártban mindig nagy volt a jövés-menés, ám sokáig a távozókat sikerült kompetens, a választók számára vonzó személyiségekkel pótolni. Dzurinda nyomban három évvel a párt megalakítása után összekülönbözött egykori legszorosabb partnerével, egyben az SDKÚ második számú emberével, Ivan Šimkóval. Šimko és társai távoztak, jelentősen gyengült a párt frakciója és támogatottsága is, a kormánykoalíció gyakorlatilag kisebbségbe került, ám hosszabb távon az SDKÚ nem gyengült, sőt. 2006-ban belépett az SDKÚ-ba Iveta Radičová, aki az az évi parlamenti választáson a legtöbb karikát szerezte a párt listáján. Ekkor jött többek között Lucia Žitňanská is. A párt még jobban teljesített, mint 2002-ben. Meglepetésre 2010-ben is meg tudta őrizni pozícióit. Pedig ekkor már több szempontból is rezgett a léc: Dzurindának a pártfinanszírozással kapcsolatos kényelmetlen kérdésekre kellett felelnie, a párt legnépszerűbb politikusa már Radičová volt – ami ellentéteket szült a vezetőségben –, programszinten pedig semmi újat sem tudott felmutatni. 2011 után gyors bukásA Radičová-kormány bukása után viszont már nem volt visszaút. A pártot ugyanis utolérte múltja, a kormánybukás után két hónappal kitörő Gorilla-botránynak leginkább az SDKÚ itta meg a levét. Radičová pedig távozott. Dzurinda az utolsó utáni pillanatig kapaszkodott pártelnöki posztjába, az SDKÚ épphogy bejutott a parlamentbe. Ekkor két út állt a kékek előtt. A pártelnöki posztra Žitňanská és Frešo pályázott. A választók között előbbi volt a népszerűbb, ám Frešo taktikusabb volt, mivel tudta, hogy a „struktúrákat”, a küldötteket küldő régiókat kell meggyőzni. Ők pedig attól tartottak, hogy Žitňanská megválasztása esetén a szűk választói rétegnek számító pozsonyi „kávéházi entellektüellek” pártjává válik az SDKÚ. Azt nem tudni, mi lett volna, ha Žitňanská a befutó, azt viszont látni, mi lett így a párttal. Az akkori 5 százalék körüli, inkább alatti támogatottságot nem sikerült feljebb tornászni, s ami még fontosabb: a pártba nemhogy meghatározó új arcok nem érkeztek, de régi, népszerű politikusok távoztak. Az SDKÚ-nak programszinten sem sikerült újítania. Méltatlan cirkuszA pártban gyakorlatilag csak a másodvonal maradt, akik először a színfalak mögött folytattak harcot a vezetés megszerzéséért. Paradox módon a párt számára még relatíve sikeresnek bizonyult EP-választások után (két mandátumot szereztek) törtek a felszínre a gondok. A vezetőség többsége tisztújító kongresszus összehívását sürgette, ezt Frešónak még sikerült kitolnia szeptemberre. A hangulat nem lett jobb, ám az elnökbuktatóknak sem sikerült megszervezniük magukat. Sokáig nem mutattak világos alternatívát: sokan hezitáltak, harcba induljanak-e az elnöki posztért (Novotný, Fedor stb.), másrészt Frešo potenciális kihívói sem voltak sokkal dinamikusabbak, mint ő maga. Frešo ellenfelei – vagy legalábbis egy részük – csak az utolsó héten mutatták be az alternatívát, ám az elnökjelölt Ondrej Matej pár napon belül komoly ütéseket kapott. Kiderült, hogy kincstárnokként az ő egyik cége vállalt kezességet az SDKÚ félmilliós tartozása felett, ám ami még furcsább: smeres kötődésű üzletemberektől kapta erre a pénzt. Az ügyet nem tudta megmagyarázni, ez pedig támogatói egy részét erősen elbizonytalaníthatta. VégállomásA szombati közgyűlés után Frešo teljesen egyedül maradt. Ha viszont önként nem mond le, 2016-ig az SDKÚ elnöke marad. A renitensek tanácstalanok, ám egyelőre sehová sem mennek – ami nem csoda: mivel többségük másod- és harmadvonalas politikus, ráadásul lejárt, régi arcnak számít, a többi párt aligha kapna utánuk. Az SDKÚ története várhatóan másfél–két éven belül méltatlan véget ér, az egykori vezető jobboldali párt hasonlóan jár, mint a HZDS. A pártnak gyakorlatilag nincs vezetősége, a minimális létszámú frakció hónapok óta a pártból már kilépett Dzurinda és Mikloš kegyéből működhet. Ha Frešo ellenfelei távoznának a pártból és a frakcióból, az SDKÚ-nak gyakorlatilag két vagy három képviselője maradna a parlamentben. A megújulást nemcsak Frešo konoksága, a vízió és a népszerű személyiségek hiánya teszi illuzórikussá, hanem az is, hogy a jobbközép gyűjtőpárt szerepére már van egy agilis jelentkező: Radoslav Procházka Sieť nevű mozgalma.