Sárga láng

Pál kora gyermekkora óta szokatlanul erős vonzódást érzett a tigrisekhez. Akkoriban a tévé még ritkán sugárzott természetfilmeket, azokat is fekete-fehérben követte el, s ha már állat, leginkább majom, elefánt vagy oroszlán volt látható ezeken a sercegő filmecskéken. Állatkertbe talán egyszer vitték el szülei, egy bizonytalan gyermeknapon. Nemigen törődtek vele, talán mert korán elváltak, anyja a munka és nevelés kettős szorításában nem kívánta őt még állatkertbe is hurcolászni, apja pedig a vasárnapi láthatásokkor inkább a délelőtti matinét részesítette előnyben a moziban, utána pedig rendszeresen a kocsmában kötöttek ki, ahol az apa sört ivott, neki pedig mindig valamilyen rettenetesen rágós, állott és öreg pogácsát vett, és valahányszor a lelkére kötötte, az anyjának otthon azt kell majd mondania, hogy cukrászdában voltak, ő süteményt evett, az apja pedig bambit ivott. (A svindlire csak később derült fény, amikor az anyja pogácsáját ebédnél egyszer kapásból lesüteményezte, s a magyarázkodás után már nem volt visszaút, meg kellett mutatnia a cukrászdát is, ahol az apja a bambit itta. Totál bukta – ami nem sütemény, hanem kalács. Innentől kezdve az apja kezdett elmaradozni, a végén egészen egyszerűen elmaradt, kimaradt az életükből, matinéstól, söröstől, pogácsástól.)

Pál, miután megtanult olvasni, éjjel-nappal a vadászkalandos könyveket bújta, és alig várta, hogy tigrishez érkezzen el bennük. Már maga a szó is izgalomba hozta, ízlelgette előbb a tudatában, majd a szájába rakta át, t-i-g-r-i-s. Jólesett látni az írásképet, kimondani a hangokat, látni a képen a hatalmas csíkos állatot. Később, a kor modernizálódásával jöttek a színes albumok, természetfilmek, kazetták, cd-k majd dvd-k a tigrisekről, és Pál megvette mindet, külön faltól falig polcon tartotta a tigriseit. Egyre gyakrabban esett meg vele, hogy álmában tigrisre vadászott, később pedig a tigrisekkel kószált az indiai meg szibériai erdőkben – tigrisként. Egy alkalommal beosontak társaival a falu szélső házába, ahol néhány ember aludt, köztük gyerekek, és megtámadták az alvókat. Neki egy ötéves forma kislány jutott, könnyedén harapta át a nyakcsigolyáját, és a fogai között rázva a testet, akár kis fehér rongyot, hörögve és diadalmasan csörtetett vissza vele a rengetegbe.

Pál egy idő után azon vette észre magát, hogy nap mint nap az állatkert tigrisketrece előtt áll, és farkasszemet néz a hatalmas szibériai tigrishímmel. Az állat ijesztő macskaszemei rezzenéstelenül meredtek rá, a férfi nem tudta eldönteni, gyűlölet vagy barátság sugárzik-e a merev tekintetből feléje. Végigállta a napot, ha a tigris arrébb ment, arrébb ment ő is, ha elaludt, elaludt ő is a korláthoz támasztva a fejét, hogy a legapróbb tigrisneszre felriadjon, és folytassa az állattal a szemkontaktust és a járkálást.

Az állatkertiek lassan megszokták a különös alakot, előre köszöntek neki, ő megemelte nyúlszőr kalapját, és tovább nézte a pompás állatot. Érezte, közeleg már az idő, az ő ideje. El kell jönnie, suttogta magában, naponta többször is, el kell jönnie. Nem siettette az időt, várt, várta, hogy a természet szava megszólaljon benne. Reggel pontban nyitáskor érkezett, és este, záráskor, az utolsók között távozott. Az úton, mely a tigrisketrechez vezetett, nem nézett se jobbra, se balra, nem érdekelték sem a kafferbivalyok, sem a medvék, sem a majmok, ment, maga előtt bámulva a kavicsos ösvényt, és csak a tigrisketrec előtt emelte fel ismét a tekintetét. A tigris pedig, mintha már várta volna, ott állt a rácsnál, és nézte, csak nézte a nyúlszőr kalapos embert.

Tigris! éjszakánk Erdejében sárga láng, Mely örök kéz szabta rád Rettentő szimmetriád, köszöntötte Blake versével az állatot Pál, hangosan, sőt, olykor harsányan, hogy az arra haladók megdermedtek a hallatán. Az állat azonban, mintha értené, elmosolyodni látszott ezen.

Pál jól számított, és pontosan megérezte az idő elérkezését. Jó előre kitervelte, hová rejtőzik el a sziklák között majd azon a napon, hol nem veszi észre senki, és az állatok sem molesztálhatják – a sziklák egyik oldalán ugyanis az oroszlánok laktak, a másikon pedig a medveketrecek ásítottak feléje. Már kora délután behúzódott rejtekébe. A gondozók fél méterre tőle járkáltak, etették az állatokat, beszélgettek, belemarkolásztak a fiatal gyakornoklányok kemény fenekébe vagy friss mellébe, Pál látott mindent, de őt nem látta meg senki. Végre éjsötét borult az állatkertre, éjszaka és csönd. Innen-onnan még mocorgás hallatszott, néha egy-egy méltatlankodó majomnyifogás, de összességében elnyugodott a mesterséges kis vadon. Az éjjeliőrök még kétszer-háromszor végigballagtak a kijelölt utakon, aztán behúzódtak a melegedőjükbe kártyázni.

Ekkor jött el az ő ideje. Kipréselte magát a sziklarésből, ahol addig megbújt, elgémberedett lábait megtornáztatta, lábujjhegyen a tigris ketrecéhez ment, átmászott az első kerítésen, aztán a másodikon, és már bent is volt az állat kifutójában. A tigrist nem látta sehol. Nyilván alszik, gondolta, és óvatosan a barlangjához lopakodott. A hold megvilágította a barlang bejáratát, benézett, a nagy üreg üresen ásított vissza rá. Hirtelen megérezte az állat erős szagát. A tigris a háta mögé került. Hogy hogyan, arról fogalma sem volt. Lassan, óvatosan megfordult, ott álltak szemközt egymással, a nyúlszőr kalapos ember és a hatalmas szibériai tigris. Egyikük sem mozdult. Pál nézte az állatot, kimondhatatlan szeretettel és bizalommal, majd egy lépést tett feléje. A tigris felhúzta az ínyét, láthatóvá váltak hatalmas szemfogai. Pál nem ijedt meg. Még egy lépést tett feléje. Az állat támadóállásba helyezkedett, szemében sárga láng villant. Pál újabb lépést tett feléje, aztán még egyet, majd még egyet. A tigrisnek, ha támadni akar, számításai szerint most kell támadnia. De az csak állt, meglepődve, tanácstalanul. Pál egészen közel lépett hozzá, megveregette a pofáját, a tigris hagyta. A férfi letérdelt eléje, arcát a fenevad pofájához nyomta, és sokáig így maradtak. A tigris tűrte. Birkózzunk, kacagott fel Pál, és megpróbálta feldönteni az állatot. A tigris hagyta, birkózni kezdtek, Pál hangosan kacagott, a nagy macska fel-felmorrant, hol ő volt fölül, hol az ember, de olyan vigyázva bánt vele, mintha a kölykével játszana.

Amikor elfáradtak, lefeküdtek a kifutó közepén, a tigris oldalt fordult, Pál háttal a hasához fészkelődött, az állat pedig a mellső lábával átkarolta őt.

A gondozó, aki hajnalban a tigrisketrechez ért, ijedtében elejtette a villát, amikor megpillantotta a tigris ölelésében békésen hortyogó nyúlszőr kalapos embert. Hanyatt-homlok rohant be az ügyeleteshez, aki hívatta az igazgatót, aki, miután meggyőződött arról, hogy a gondozó nem hazudik, azonnal hívta a rendőröket és a tűzoltókat, majd kiadta a rendeletet, amíg a probléma megoldásra nem kerül, addig az állatkertet csukva kell tartani a nagyközönség előtt.

Ember, köszörülte meg a torkát egy idő után az igazgató, maga ott a ketrecben, valaki, ne ijedjen meg, nem tudom, hogy került a tigris mellé, talán részegen bemászott hozzá az éjjel, de most már ébredjen fel, a világért se tegyen fölösleges vagy hirtelen mozdulatokat, a tűzoltók fentről leeresztenek magának egy létrát, azon ki tud menekülni szorongatott helyzetéből. Pál álmosan kinyitotta a szemét, és meglepődve látta a sok rendőrt, tűzoltót, gondozót és hivatalnokot a rács túlsó felén. Hagyjanak aludni, mondta, tűnjenek innen a fenébe – és tovább aludt. A tűzoltók azon tanakodtak, be kellene menni érte, de senki sem jelentkezett a feladatra. A rendőrök felajánlották, hogy lelövik a tigrist, az igazgató azonban mérgesen csak annyit mondott, hogy legfeljebb azt a marhát lőhetik le, aki bemászott a ketrecbe. Mit tehettek, vártak.

Nagy sokára felébredtek a ketrec lakói. Pál megráncigálta a tigris szakállát, az pedig hatalmas nyelvével körbenyalta a férfi képét, mintegy a mosakodást megejtve számára aznap reggelre. A várakozók felhördültek. Pál a rettegett állat tarkóján nyugtatva a kezét csak annyit mondott szelíden a kint lévőknek, hagyjanak minket békén, ezentúl itt fogok lakni. Akinek nem tetszik, az jöjjön be, és intézzük el, mint férfi a férfival. Senkinek sem tetszett, de senki sem tolakodott befelé a tigrisketrecbe. Ember, ne játsszék a fenevaddal, bármelyik pillanatban felfalhatja. Nem fog, mondta nyugodtan Pál, azért nem árt, ha adnak neki enni végre. Na meg nekem is. Netán hozassak egy szendvicset valamelyik gyorsétteremből, sziszegte felé az igazgató. Nem, köszönöm, azt fogom enni, amit a barátom. Nesze, vazze, akkor zabálj, bődült el gondozó, és hatalmas húscafatokat dobált át a kerítés fölött a kifutóba. A tigris feltápászkodott, és enni kezdet. Pál is fölragadott egy darab nyers húst, s amennyire fogai megengedték, tépni kezdte. Érezte, ahogy a meleg vér végigfolyik az állán, belecsorog az ingébe, tépte-szaggatta a nyers húst, egyre vadabbul és egyre jobban felizgulva a zabálás barbárságától. Őrült, hallatszott, elmebeteg, vadember, egy állat, pszichopata. Nem hallottak még a lengyel farkasemberről, kérdezte tőlük utálkozva Pál, az emberről, akit befogadtak a farkasok maguk közé? Én is megtanulok hamarosan négykézláb járni, bömbölni és morogni, hörrenni és hörögni. Ha szerencséje lesz, még a csíkjai is kinőnek, tépte a haját az igazgató. A tigris, amikor jóllakott, megkezdte napi sétáját körbe-körbe a ketrecben. Pál ugyanezt tette, nyúlszőr sapkájában peckesen ballagott a nagyvad nyomában. Kint a tanácstalanság a tetőfokára hágott. Az újságírókat és a tévéseket már rendőrkordonnal sem lehetett föltartani, valahonnan fülest kaptak, és az állatkert kerítésének minden lehetséges pontján megpróbáltak behatolni, hogy eljussanak a tigrisketrechez.

A helyzet azonban váratlanul magától megoldódott. A szomszéd ketrecben ugyanis megjelent az elkülönített nőstény tigris, és a rácshoz nyomva a fejét, érdeklődéssel szemlélte párja mellett a különös kalapos állatot. Pál a két kifutót elválasztó vasakhoz ment, hogy üdvözölje a tetszetős nőstényt. Letérdelt hozzá, és morogni kezdett feléje. Tigris! éjszakánk Erdejében sárga láng, Mely örök kéz szabta rád Rettentő szimmetriád… Alighanem ezzel hibát követett el, mert ebben a pillanatban iszonyatos ütést érzett a tarkóján. Mielőtt elveszítette volna az eszméletét, boldogan arra gondolt, hogy ők ketten most megküzdöttek a takaros nőstényért, és – mert óvatlan volt – ő maradt alul. Majd legközelebb, gondolta, és érezte, már száll, száll az őserdő fölött, India mocsarai fölött, Szibéria rettenetes erdői fölött száll, és biztos volt benne, hogy a repülés végén megérkezik az övéi közé, akik majd szeretettel fogadják, és ha a sebe begyógyul, együtt indulnak vadászatra, vagy párt keresni maguknak.