Sajtónyelvünk gyatra magyarsága

Szilvássy József, az Új Szó főszerkesztője a lap ez év január 7-i számának „Jó elvekből gyakorlatot” c. kommentárjában beszámolt arról, milyen csinnadrattát csapott a Matica slovenská egy óriásplakát miatt, amelyen a hirdetés csak magyarul jelent meg, majd felhívta a figyelmet a másik végletre is: Dél-Szlovákia vegyesen lakott területein erősen fogynak a kétnyelvű feliratok, vagyis a plakátok jó részének szövege csak szlovák nyelven kerül a nyilvánosság elé. Aztán így folytatta: „Igaz, olykor a kétnyelvű feliratokban sincs sok köszönet, hiszen az amúgy is vészesen romló anyanyelvi kultúránkat csak tovább rombolják olyan szörnyfeliratok, hogy »Jadrán fagylalt«, »Fagylaltosság« vagy »Gyermekbölcsőde«. Ideje lenne már, hogy nálunk is alakuljanak olyan civil szerveződések, amelyek a magyarországi példához hasonlóan anyanyelvünket palléroznák, s amelyek a dunaszerdahelyi székhelyű Gramma nyelvművelő társasággal közösen segítenék azokat a jó szándékú vállalkozókat, akik talán nem is tudják, mennyire rossz magyarsággal közölnek információkat.”

Régen olvastam már nagyobb egyetértéssel észrevételt, illetve javaslatot, annál inkább, mert már magam is készültem írni egy cikket, amelyben rámutatok sajtónyelvünk hibáztatható nyelvhasználati jelenségeire. Azokra, amelyek abban a nyelvváltozatban fordulnak elő, amelyet az utóbbi időben standardnak nevezünk. Igen, a sajtó nyelvhasználatában a cikkek nagyobb részében a standard nyelvváltozatot (vagy inkább belső nyelvtípust) illenék használni (kivételt csak a könnyedebb, szórakoztató típusú és stílusú szövegek nyelvezete képezhetne), de aki rendszeresen olvassa lapjainkat, tapasztalhatja, hogy nem így van: a standardnak vélt szövegekben sok a szlovacizmus; ezek rendszerint szóválasztási baklövésként (tükörfordítási jelentéskölcsönzés miatt) vagy szlovák hatásra visszavezethető mondatszerkesztési hibaként kerülnek a szövegekbe; – sajnos, más jellegű hibák is vannak: tájékozatlanságból eredő, az újságíró vagy szerkesztő műveltségét megkérdőjelező szóválasztási melléfogások, stilisztikai szóválasztási hibák, hiányos nyelvtani és helyesírási ismeretekkel magyarázható helyesírási tévedések s egyebek. Egyszóval bevallom, jól jött most nekem a Szilvássy József cikke, nemcsak azért, mert alapot, sőt ösztönzést adott a régen érlelt mondanivalóm formába öntésére, hanem azért is, mert mindjárt meg is kérdezhetem: vajon az Új Szó mit tesz az utóbbi időben azért, hogy az anyanyelvi kultúránkat romboló hibák elsősorban a lapokból tűnjenek el? S mindenekelőtt az Új Szóból? Egyetértünk természetesen abban, hogy a nyilvánosság előtt megjelenő plakátokon nem szabad előfordulniuk. De vajon nem a lapokból kellene őket elsősorban kiirtanunk, s akkor talán a plakátokra is ritkábban kerülnének? Valamikor az Új Szó szerkesztőségében három-négy nyelvi szerkesztő ellenőrizte a szövegeket, hogy kiszűrje a hibákat; nyelvművelő cikkek (Kis nyelvőr rovat) jelentek meg az olvasók nyelvhasználatának pallérozására... Hová lettek ezek az emberek s ezek az írások? Az Új Szó formai megújulásával magyarázták a nyelvművelő írások mellőzését: a rövid cikkekre térnek át, így a lap nem bírja el a 2-3 gépelt oldalas írásokat. Hol van már a tavalyi hó? „Mérföldes” írások is vannak az újságokban, de nyelvművelő jellegű csak akkor kerül bele, ha – kivételesen – a Gramma nyelvi iroda jelentet meg valamilyen terminológiai vonatkozású, egyébként nagyon hasznos cikket. S nem kellene visszaállítani a szövegek nyelvi ellenőrzését is? Pénz kérdése? Ilyen lapárakból talán erre is jutna. De meg is érné. Még a lap terjedelmének csökkentése árán is. Nem tudom, a szerkesztőség felelős munkatársai hogyan ítélik meg az olyan hibákat, amelyek – mint fentebb említettem – a riporter vagy a szerkesztő hiányos tájékozottságának gyanúját ébresztik – okkal vagy ok nélkül az olvasóban. Az Erdélyi Géza püspök úrral 2003. január 4-én „Emberséges emberi közösséget” címmel megjelent beszélgetésben a lap munkatársa a református püspök szájába adta a „keresztény” szóalakot. A tájékozottabbak tudják, hogy a szó két alakban él nyelvünkben: „keresztyén” és „keresztény” formában. Az első a régebbi, a második az újabb alakváltozat. De korántsem csupán nyelvi – nyelvhasználati kérdés, hogy ki melyiket választja, mint ahogy azt sokan próbálják feltüntetni, hanem elvi jelentőségű is, ugyanis a protestáns egyházak (így a református is) a keresztyén, a katolikus egyházak (római, görög) a keresztény formát használják. Az újságírónak természetesen joga van a szubjektív választáshoz, ha cikkében saját mondanivalóját fejti ki, de az újságírás etikája olykor megköveteli az objektív szóválasztást: a riportalany szájába csak azt az alakot adhatja, amelyiket az illető használta. Sajnos, többször tapasztalhatjuk, hogy nem minden riporter tartja tiszteletben ezt az elvet: bármelyik alak hangzik el a riportalany szájából, a lapban a riporter szóhasználata szerinti változat jelenik meg.

De hogy ne csak az Új Szót marasztaljuk el ebben a tekintetben, megemlítjük: a Szabad Újság munkatársai sem voltak körültekintőbbek, amikor egyikük a Koncsol László református egyházkerületi főgondnokkal készített beszélgetését 2003. január 1-jén megjelentették. A szövegben ugyan a „keresztyén” alak szerepel a főgondnok nyilatkozatában, de a cikk felcímében az egyháznevet így tünteti fel a szerkesztőség: Szlovákiai Református Keresztény Egyház. Az egyházak tulajdonnevének (is) pontosnak kell lennie; ebben a keresztyén szóalaknak kell szerepelnie. Egyébként ideje volna már újságíróinknak pótolniuk azokat a hiányosságokat, amelyek az egyházak, a vallási élet szóhasználatával kapcsolatban mutatkoznak szókincsükben, s aminek nyilván a letűnt rendszer is oka bizonyos mértékben. Többször tapasztaljuk, hogy nem tudják, mely felekezetek nevezhetők egyháznak, melyek nem, illetve melyeknek a szervezeti egységeit nevezhetjük meg az „egyházközség”, melyeket a „hitközség” szóval. Ez utóbbit gyakran tévedésből a „hitközösség” helyett használják mint minden felekezettel kapcsolatban alkalmazható elemet. Kis dolgok ezek? Egyes szerkesztők szerint talán igen, de az olvasók jó része szerint – szerencsére – nem.

Sokkal több bosszúságot okoznak a nyelv tisztaságára ügyelő olvasónak (ilyen is van) a szlovák hatásra előforduló hibás szóválasztások: a szlovák szavak, kifejezések szolgai fordítása alapján kiválasztott, szlovák jelentéssel ellátott magyar szavak, szókapcsolatok. Az itteni magyar nyelvművelés már évtizedek óta küzd az ilyen jellegű hibák ellen. Tudjuk, hogy a kétnyelvű környezet erősen hat magyarjainkra, különösen a nyelvileg kevésbé művelt személyekre, de szinte érthetetlen: még a sajtó munkatársai sem tartják szívügyüknek, hogy – némi többletmunkával és felelősséggel – megszabaduljanak ezektől a hibáktól. Azt is tudjuk, mindig akad kezdő tollforgató, aki tájékozatlansága folytán megbotlik, ezért (is) van szükség a szerkesztőségi munka hatékonyabb nyelvi ellenőrzésére. Bizony boszszantó jelenség volt, hogy ugyanannak a lapnak ugyanabban a számában (nem is olyan régen) az egyik cikkben a „születési szám” „terminust” olvashattuk a szlovák „rodné číslo” (vélt) megfelelőjeként, a másikban a helyes „személyi szám” fordult elő. Az Ifi újévi számában meg egy olyan jelenséggel találkoztam, amely máig rejtély számomra. Az „Angéla: Ez tiszavirág életű népszerűség” című cikkben (a „tiszavirág-életű” melléknév kötőjeles összetett szó) Angéla, a Big Brotherből kiszavazott nő nyilatkozik egy szlovákiai magyar újságírónak, s az idegállapotával kapcsolatos kérdésre egyebek közt ezt mondja: „Mikor kijöttem, akkor lettem egy kicsit ingerültebb, de már ez is átment.” Vagyis: „átment az ingerültség”. Mivel Angéla nem felvidéki, hanem magyarországi, nem hiszem, hogy ezt így mondta volna. A magyarországi magyarokon nem „átmegy”, ami elmúlik, megszűnik; ez a szlovákos szóhasználat esetleg ránk, szlovákiai magyarokra, tehát vélhetőleg a riporterre jellemző. A szlovákban a „prejsť” igének a szótározott 22 jelentése között ugyanis ez a jelentés is megtalálható. Más nyelvekben is találkozhatunk ezzel a jelenséggel, pl. a latin „transíre” (átmegy) igének a jelentései között is előfordul az ‘elmúlik’, ‘megszűnik’, de magyarra nem a szóelemek alkotta szerkezet alapján fordítjuk le az igét, ha az elmúlás történését fejezzük ki vele, hanem az „elmúlik”-kal. Pl. Ezt a latin szólást: Sic „transit” gloria mundi, így halljuk a magyarban: ĺgy „múlik” el a világ dicsősége. Az Ifibe cikket író szerkesztő tehát valószínűleg a saját szóhasználata alapján választott szót adta riportalanya szájába (hacsak a riportalanynak nincs valami felvidéki kapcsolata).

A szlovák és a magyar szavak jelentéskörének eltéréseit figyelmen kívül hagyó szóhasználati mód leggyakoribb bizonyítéka a „főiskola” szó sűrű előfordulása, nem csupán mindennapi beszédünkben, hanem sajtónkban is, sőt a szaksajtóban is, tehát értelmiségiek, sőt pedagógusok – és természetesen szakszerkesztők – nyelvhasználatában. A magyar nyelvben 1. jelentésében a „főiskola” szó egy felsőoktatási intézménytípust jelöl (hasonlóképpen, mint az „egyetem”). A magyar nyelv értelmező szótára szerint volt ennek a jelentésnek egy jelentésárnyalata is, amely azt mutatja, hogy olykor tágabb értelemben, tehát felsőoktatási tanintézetek jelölésére is használták (nyilván idegen hatásra); ennek már a későbbi és modernebb Magyar értelmező kéziszótárban nyomát sem találjuk, ott (a minket most érdeklő) jelentését így határozza meg a szótár: „(Nem egyetemi rangú) felsőoktatási tanintézet”. Ez a meghatározás már a magyarországi oktatásügyben végbement fejlődést s a szó jelentésében ennek következtében végbement változást tükrözi (sok főiskolából egyetem lett, s szintkülönbség is keletkezett az egyetemek és főiskolák között). Lehet, hogy a Szlovákiában mostanában végbemenő változások is hasonló eredményekhez fognak vezetni, de jelenleg még a szlovák „vysoká škola” szókapcsolatot gyakrabban használják tágabb jelentésében – minden felsőoktatási intézményt, tehát egyetemet, főiskolát, akadémiát stb. – jelölnek vele, de használatos felsőfokú intézménytípus megnevezésére is. S a „vysoká škola” szókapcsolatnak ez a kettős jelentése – a szlovák nyelv hatására – nálunk még erősen érvényesül, s bizony a „főiskola” szó használatában – a mai magyarországi szóhasználattól eltérően – ott kísért még a tágabb jelentés a választékosabb, sőt a szakmai szövegekben is. Talán elég, ha ezt bizonyítandó, egyelőre az egyébként jó szakmai színvonalú pedagóguslapnak, a Katedrának a szóhasználatára utalok, de több más lapban is találkozhatunk a „főiskola” ilyen értelmezésével. Vegyük kezünkbe a Katedra 2003. januári számát! A „Magyar nyelvvel az egyetemen” című cikk szerzője a prágai Károly Egyetem matematika–fizika karának hallgatója, mégis „főiskolai módszert” emleget egyébként kedves hangvételű írásában. De a lap egyik vezető munkatársa is ezt írja „Akik akartak és mertek” című kitűnő cikkében: „... főiskolai tanulmányaimat a Nyitrai Pedagógiai Kar magyar–angol szakán... 1969-ben kezdtem el, és 1973-ban fejeztem be.” Ez a szóhasználata az egész cikkére jellemző: főiskolai tanulmányok... a Nyitrai Pedagógiai Karon. Jó, jó, tudom: a mi szóhasználatunkat nemcsak a szlovák hatások keverik meg, hanem az állandóan változó körülmények is. A nyitrai pedagógiai felsőoktatási intézménynek is több neve volt már („pedagógiai intézet”, „pedagógiai főiskola”, „pedagógiai kar”, ma: „bölcsészettudományi kar”). Csakhogy amikor már a „kar” szóval nevezik meg az intézményt, mert előbb egy kicsit rendhagyó módon nem egyetemi, hanem önálló kar lett, nem minősíthetjük a keretei között végzett tanulmányokat „főiskolai tanulmányoknak”. Persze „egyetemi tanulmányoknak” sem, mert még nem működött a kar egyetemi keretekben. Esetleg a „felsőfokú tanulmányok” szókapcsolat volna e fogalomra alkalmazható ebben az időszakban.

Kevesebb az olyan hiba sajtónkban, amely mondataink szerkesztésekor szlovák nyelvtani hatásra kerül be szövegeinkbe, de azért ilyen is előfordul. A szlovákos vonzathasználatra gondolok elsősorban (előad valamilyen témáRA – helyesen: témáRÓL; stb. De itt-ott betolakszik a belviszonyrag helyére a külviszonyt kifejező szlovák elöljáró hatására a külviszonyrag is: a mi iskolánkON; alapiskoláN, középiskoláN tanul; internátusON lakik stb. A Katedra említett számában ez utóbbi esetre is találtam példát: „Magyarként tanulni az említett főiskolákon, egyetemeken, pusztán létezni magyarként szlovák közegben internátuson, utcán, kocsmában, kávéházban, villamoson – ez maga külön leckét jelentett...” Igaz, az utóbbi időben a magyarban is nagyon terjed, főként a kevésbé választékos nyelvhasználatban, a közös szálláshelyeket jelölő szavak külviszonyragos használata (munkásszállóN lakik stb.), de az „internátus” szó nemigen sorolható ezek közé; már csak azért sem, mert ma már nemigen használatos Magyarországon. Az én diákkoromban Sárospatakon a diákok nagy része még „internátusban” lakott (az „internátuson” alak sohasem fordult elő), s az „internátus”-t kiszorító „kollégium” ma szintén belviszonyragos formában él (kollégiumban). Csupán a rend kedvéért említjük meg: nálunk az internátus a szlovák nyelvben használatos „internát” vélt megfelelőjeként maradt meg, és gyakran a „na internát”, „na internáte” elöljárós formákat tükröző külviszonyragos internátusra, internátuson formákban fordul elő. Találkozunk vele a mindennapi beszédben a szlovákos alakokban is: internátra, internáton.

Ejtsünk néhány szót a helységnevek ragozásáról is! Persze ez a kérdés már nem hozható szorosabb összefüggésbe a szlovák hatásokkal: inkább a nyelvjárási vagy regionális helységnévragozás-mód áll szemben a standard nyelvváltozatra érvényes szabályokkal. Bonyolultsága miatt nem részletezhetem itt ezt a témát, jellemzésképpen csak annyit az ellentmondásokról: a standardra nézve szabályosnak minősített kül-, illetve belviszonyragos alakok helyett a szóban forgó helységek és környékük lakossága sokszor éppen a másik raggal ellátott alakot használja. Mi itt főképpen az Érsekújvár (Újvár) helynév ragozásának tekintetében térünk el sajtónkban is a szabályosnak tartottól s egyben a magyar nyelvterület nagy részén használatostól. A helységnév-ragozási szabályok szerint ugyan a -vár utótagú nevek külviszonyragot kapnak; ehhez a szabályhoz nemcsak a magyarországi sajtó ragaszkodik következetesen, hanem a magyar nyelv egyszerű használói is – tudatosan vagy ösztönösen – a külviszonyragokat részesítik előnyben az anyaországban, sőt a kisebbségi magyar nyelvterületeken is, kivételt csupán Szlovákia nyugati felében tapasztalhatunk. A Mátyusföldön meg a Csallóközben mind az Újvárt, mind pedig a teljes Érsekújvárt belviszonyraggal látják el a „hol, honnan, hová” kérdésre felelő alakjában (Újvárban, Újvárból, Újvárba; Érsekújvárban, Érsekújvárból, Érsekújvárba); a Felvidék keleti részén lakó magyarok között viszont az általánosan használatos alak él (Érsekújváron, Érsekújvárról, Érsekújvárra – általában ott a teljes névalakot részesítik előnyben). Ha figyelembe vesszük, hogy a „-vár” utótagú többi helynév az egész magyar nyelvterületen (még a Mátyusföldön és a Csallóközben is), természetesen a sajtóban is, külviszonyragosan használatos (Gyulafehérvárott vagy Gyulafehérváron, Kolozsvárról, Székesfehérvárra), talán joggal tehetjük fel a kérdést: nem volna helyes a szlovákiai magyar sajtóban is igazodni a közös raghasználati formához az Újvár, Érsekújvár esetében is?

Nem mehetünk el szó nélkül lapjaink helyesírási arculata mellett sem. Bármennyire megkönnyíti a számítógép a lap- és könyvkiadást, a kiadványok helyesírási hibái tapasztalataim szerint szaporodtak a régebbi kiadványokéihoz képest. Talán apróságnak látszik, mégsem az, hogy sorátrendezés után gyakran a sorközbe kerülnek a sorvégi elválasztójelek; az idézőjel („macskaköröm”) meg alig található szabályos helyen és alakban. A kis- és nagykötőjel, valamint a gondolatjel között is ritkán van meg a meghatározott különbség (sokszor a kiskötőjel található meg mindhárom szerepben). Ma, sok évtizeddel a szabályozás után számos embernek még mindig nem világos, mikor kell vessző az „és” meg a „vagy” kötőszó elé (vannak szerkesztők, szerzők, akik az „és” elé sohasem tesznek vesszőt, a „vagy” elé pedig mindig, mert a szabály ismerete helyett egy régi babona él bennük). Megnyugvással állapíthatjuk azonban meg, hogy azért e téren észrevehető némi javulás.

De a régi szabályok nemcsak itt kísértenek, hanem más helyesírási kérdésekkel kapcsolatban is. Nem a legutolsó helyesírási szabályozáskor változtatott az MTA helyesírási bizottsága a betűszók helyesírásán sem, hanem régebben, mégpedig olyan értelemben, hogy a nagybetűkből alakult betűszókban a kétjegyű betűk mindkét jegyét nagybetűvel kell írni; pl. az Egyesült Nemzetek Szervezete név betűszói alakját nem ENSz, hanem ENSZ formában. A Katedra című lapunkban a már idézett számban, a „Felsőfokról felsőfokon” c. cikkben kilencszer fordul elő a Szlovákiai Magyar Oktatási Fórum név betűszói alakja SzMOF formában a szabályos SZMOF helyett. De az Új Szóból sem hiányzik ez a hibatípus: az ez év január 15-i számának 1. oldalán a Szövetség a Közös Célokért alapítvány nevét jelző betűszó jelent meg többször is SzKC alakban a szabályos SZKC helyett.

Néha azt hiszik a szerzők vagy szerkesztők, hogy a pontosság követelményének tesznek eleget, amikor bizonyos idegen szavakban – főként az o-ra végződő nevekben – a magyar toldalékok előtt is meghagyják a rövid magánhangzót. Bőven idézhetünk erre példát talán bármelyik lapunkból. Pl. az Új Szó 2002. november 9-i számában szlovák személynevek fordultak elő magyar toldalékkal ilyen alakban: „Ivan Šimkot”, „Vladimír Palkonak”. Az Ifi 2003. újévi számában a „Tvrtkot”, „Tvrtkotól” alakokkal találkozhattunk. A Brünn városnév Brno változata is gyakori a sajtónkban ilyen formában: „Brnot”, „Brnoba” stb. Láttatni akarják az idegen név alapformáját. Csakhogy ennek az igyekezetnek az eredménye szabályellenes írásmód, vagyis helyesírási hiba. A magyarban az idegen szavakra is a magyar tőtani törvények vonatkoznak. A helyesírási szabályzat 216. pontja érthetően kimondja, hogy ha az idegen írásmód szerint írt közszavakhoz és tulajdonnevekhez közvetlenül kapcsolunk magyar toldalékokat, akkor „mind a közszavak, mind a tulajdonnevek végső a-ja, e-je, o-ja, ö-je helyett á-t, é-t, ó-t, ill. ő-t írunk az olyan toldalékos alakokban, amelyekben ezek a szóvégi hangok a magyar kiejtésben megnyúlva fordulnak elő: signorina, de: signorinák;... Goethe, de Goethének; Oslo, de Oslóban, Malmö, de Malmőből; stb.” Csak a csupa nagybetűvel írt betűszók toldalékolása esetében tett kivételt a helyesírási bizottság; ezekhez ugyanis kötőjellel kapcsoljuk a toldalékot, de talán a betűszó alapalakjának láttatása végett is: USA-ban, ELTE-n, UNESCO-nak stb. Ezt az eljárást több magyar nyelvész is bírálta, mert egyrészt a kiejtésben úgyis kénytelenek vagyunk megnyújtani a tővéghangzót (usában, eltén, unescóban stb.), másrészt ha az idegen szavak és tulajdonnevek magyar toldalékkal ellátott alakjára vonatkozik a magyar tőtani szabály, akkor ebben az esetben sem indokolt a kivétel.

ĺrásomat nem befejezem, csak berekesztem. Ugyanis sorolhatnám tovább az észrevételeket. Ha csupán az eddig szóvá tett munkamódszeren, a nyelvhez való szerzői-szerkesztői viszonyuláson változtatunk, már talán az is észrevehető lesz lapjaink nyelvi arculatán, s hiszem: hasznára lesz anyanyelvi kultúránknak is. Tehát bár nem tartom elvetendő ötletnek a nyelvet pallérozó civil szerveződések alakulását sem, mégis mindenekelőtt a sajtónyelv magyarságával és más jellegű nyelvhasználati követelményeivel kapcsolatban kellene megtennünk az első javító szándékú lépéseket. Nem a szerzők elmarasztalása volt a célom, ezért nem említettem a nevüket sem, de remélem, a lapcímek és számok, valamint a cikkcímek alapján ráismernek hibáikra, hiszen az ő segítségük nélkül nem érhetünk el javulást.