Rövid beszélgetés Esterházy Péterrel Hrabalról, a besúgásról és az emberi butaságról

Aztán 1990-ben megjelent az Ön Hrabal könyve című kötete, később pedig megtudtam, hogy Szigeti Lászlóval néhányszor meglátogatták Hrabalt (a temetésén is együtt voltak), és neki ajándékozta a Hrabal könyve kéziratát. Mire emlékszik legszívesebben a mesterrel való találkozásokból, és mi ragadta meg Önt irodalmi tevékenységében?

– Ritka az, amikor egy külföldi, ebben az értelemben idegen írót az olvasó avval a szeretettel vagy elfogultsággal vesz körül, ahogy csak a hazaiakat szokta. Hrabal ilyen, kissé elmagyarosodott író, kicsit magyar írónak tekintjük. Számomra azért fontos, mert egy olyan hagyományt hoz közel hozzánk, amelyben a magyar kultúra gyöngébb vagy halkabb. Ezt legegyszerűbb talán az anekdotáknál látni. A magyar anekdota zárt és győzedelmes, a Hrabalé tud a vereséggel is valamit kezdeni, nem kell a valóságot (ide kéne tenni egy kérdőjelet) görcsösen győzelemmé pofozni. Meg vonz a művészetének a plebejussága, ez a ravasz, nagyon is intellektuális közvetlenség. Szavakkal emberi közelségbe kerülni, ez az a nagy teljesítmény, amit becsülök benne. Személyesen alig ismertem, de találkozásaink mindig emlékezetesek voltak (nekem). Érdekes módon, talán nem véletlen, mindegyik jól mesélhető történetke. A legszívszorítóbb talán az volt, amikor a prágai kocsmában, hoszszú huzavona után elkezdte a Hrabal könyve kéziratát olvasni, a magyart, de azt a részt, amelybe cseh szövegek voltak beékelve, konkrétan a regényben az Úristen és Hrabal beszélgetett éppen. Úgy láttam, hogy sírnivalóan komolyan olvasta ezt a részt, mintha…

Az első csehre lefordított könyve, a Kis magyar pornográfia az irodalomszeretőket újszerű írásmódjával ejtette rabul. Ez következetesen intertextuális könyv. Számomra az a fontos, hogy íróként nem hisz a világnak, sokkal inkább a szavaknak, melyekből világokat hoz létre, ahonnan nem hangoznak fel olyan igazságok, melyekért meg kell halni, hanem inkább örömet szereznek, a nyelv játékának esztétikai élvezetét nyújtják az olvasónak. Helyes, amit mondtam, vagy csak személyes tévedésem?

– Úgy mondanám, hogy ez helyes ÉS személyes tévedés. Illetve nem is értelmezhető itt a tévedés, mert legföljebb az derül ki, hogy én másképp gondolom. De az a fontos, hogy a könyv hogyan gondolja. Én nem mondom, hogy nem hiszek a világnak, inkább azt, hogy nincs a világ, illetve csak akkor van, ha van szó. Ez kb. az, amit Ön mond. És az is igaz, hogy ha mondjuk Kertész Imre művészete tragikus, az enyém nem az. De azt már nem gondolom, hogy tárgya csak az öröm és az esztétikai élvezet volna. Igaz, az is kétségtelen, hogy nagy küzdelmet folytatok, hogy a világot ne a Siralom Völgyének lássuk csak. Hát igen, az a bizonyos ontológiai derű…

Mikor elhunyt édesanyja, egy vékony könyvet írt róla, a Szív segédigéit. Szerintem ez az egyik legszebb könyve, mert nyilvánvalóvá tette a nyelv határait. Egyik oldalon volt a szeretett személy elvesztése felett érzett óriási fájdalom, a másikon pedig a szavak, melyeknek a legkisebb kedvük sem volt megnevezni fájdalmat. Az eredmény pengeélen egyensúlyozó szöveg, mert mégiscsak sikerült egy fajdalomról szóló irodalmi vallomás, ugyanakkor megmutatta annak módját, miként lehet becsapni a nyelvet, hogy olyasmit mondjon, amire nem volt és nem lehet alkalmas. Mit jelent az Ön számára ma ez a könyv?

– Durván úgy válaszolnék, hogy semmit. Nem vagyok aktív viszonyban a régi könyveimmel, nem jövök kísértésbe, hogy olvassam őket (de az olvasó ne kövessen ebben engem!). Az szokott eszembe jutni, hogy mennyivel jobb volna ez a könyv (nem egy másik, ez, szó szerint ugyanez), ha még élne az édesanyám. Tulajdonképpen Ön nem is tudhatja, hogy az én valóságos mamám meghalt. Erre a nem-tudásra szeretnék a jövőben építeni. Egyébként gyakorlatiasan nézve: ez volt az első könyvem, amelyet idegen nyelvekre lefordítottak, érzelmeskedve úgy lehetne fogalmazni, hogy a mamám így segítette a karrieremet.

Ez után két, apáról szóló kötete került sorra, melyek a Kalligram Kiadónál szlovákul is megjelentek. Az első a terjedelmes Harmonia caelestis. Ez nemcsak az apáról szóló könyv, hanem az Esterházyak összes apjáról. Azon kívül, hogy ez a könyv a kivételes művek nyújtotta esztétikai élvezettel ajándékozott meg, az izgatott, hogy regényíróként miként közeledett saját családjához. A regénynek számtalan értelmezési síkja van, engem azonban az érdekel, hogy felfogható-e ez a könyv a történelem különböző ideológiai egyszerűsítéseire adott válaszként, a történelem politikai célokra való kihasználásának irodalmi destrukciójaként?

– Azt remélem, hogy nem csak az Esterházyak összes apjáról szól ez, hanem, mondjuk, elnézést a személyeskedésért, az Ön apjáról is. Minden apáról. Én nem a saját családomról akartam pontos vagy hiteles képet adni. A családomat anyagnak tekintettem, lehetőségnek, nézőpontnak. Valahogy így közelítettem hozzá. A HC nem is az Esterházy család története, hanem azé a családé, amely épp a regény által jön létre. A regény játszik evvel a dologgal, s próbálja elhitetni, hogy egy valóságos család valóságos történetét olvassuk. De ez rendben is van így, melyikünk kételkedne abban, hogy Madame Bovary valóságos élő személy volt. Ebből is látszik: az olvasó szabad lény. Talán minden regény mindig minden egyszerűsítés ellen küzd. Manapság tilos a fülszövegben azt írni, hogy az adott regény bonyolult. Pedig hát az, per definitionem az, komplikált, vagyis komplex. Szerintem ezért van a művészet, hogy komplex módon tudjon a tárgyáról beszélni. A múltat folytonosan konstruáljuk, a politika is, a regény is. (Kelet-Európában élve azt is tudjuk, hogy aztán még az irodalmat is akarja használni a politika.) Az ideológia célirányos, a művészet nem. De nem szeretném, ha arra kényszerítene most, hogy mondjam meg, mi a művészet. De még azt se, hogy mi a regény. Vagy hogy ki vagyok én.

A másik kötet a Javított kiadás. Megírásának elsődleges és tulajdonképpen egyetlen oka annak a kegyetlen igazságnak a napvilágra kerülése volt, hogy édesapja együttműködött az államvédelemmel. Ennek ellenére a problémát íróként oldotta meg, ami azt jelenti, hogy intertextuális volt az elejétől a végéig. Rokonszenves, hogy az alázatos bocsánatkérés helyett (melynek őszinteségét úgyis mindenki kétségbe vonná) egy olyan könyvet írt, melyet a besúgóság egyfajta irodalmi anatómiájaként, fenomenológiájaként vagy dekonstrukciójaként lehet érteni. Nincs értelme hazudni, besúgók mindig is voltak, vannak és – tetszik, nem tetszik – lesznek is, és a dolog háttere, motivációja és lefolyása, leleplezésének minden kísérlete hihetetlenül értékes, merthogy enélkül, mint írja a könyvben, túl jó véleménnyel volnánk magunkról. Milyen a könyv recepciója Magyarországon és külföldön? Jobban fogadják ott, ahol a történelem a besúgásnak kedvező feltételeket teremtett, vagy ez nem meghatározó?

– Ha valaki nyilvánosan elmesél egy nehéz történetet, amely nemcsak személyes, hanem a társadalomnak, az országának is története, és a társadalom aztán ezt a konkrét történetet meghallja, földolgozza, akkor esély van a történet körül létező történelmi trauma földolgozására is, anélkül – és akkor ez volna egy ilyen történetnek, könyvnek, egyáltalán az irodalomnak az arcátlanul közvetlen haszna –, hogy mindenkinek nyilvánosan be kéne vallania az ilyen vagy hasonló, de mindenképp kellemetlen, kínos történeteit. Ez a processzus nem játszódott le Magyarországon, mert a magyar társadalom ebben a pillanatban nem akar konfrontálódni önmagával, inkább megkettőzzük magunkat, és a másikkal foglakozunk (konkrétan szidjuk). De nincs nagy kedvem sokat beszélni a Javított kiadásról, úgyhogy abba is hagyom.

Utolsó kérdésem az Ön publicisztikáját érinti, mellyel a regényírás mellett intenzíven foglalkozik. Szívesen nyilvánít véleményt különböző aktuális problémákról. Ez a személyes katarzis egy fajtája, vagy arra való szuggesztív ösztönzésként kell értenünk, hogy tudatosítsuk némely vélemény értelmetlenségét, a rezonáló problémák sekélyességét, vagy esetleg az egyetlen lényeg, az emberi butaság vég nélküli megnyilvánulására való rámutatás?

– Egyre kevésbé írok publicisztikát. Kezdetben, vagyis ’90 táján nagyon élveztem ezt a klasszikus értelmiségi tornagyakorlatot, mindent kommentálni, szó szerint: szóval illetni. Meg volt ez a tabula rasa hangulat, hogy akkor beszéljük meg értelmesen, racionálisan, mit is akarunk kezdeni a szabadságunkkal, milyen országot akarunk, milyen nyelven beszéljünk, mit tartsunk botrányosnak, mondhatatlannak, mit nem. Ez nagyon gyermekded elképzelés volt, mert hát, hogy így mondjam, a történelem nem így mozog, nem a ráció szerint, nem is ellenében, hanem valahogy, és azt próbálja aztán követni az ember meg a publicisztikája. De aztán egyre inkább ugyanazokról vagy ugyanolyan fajta dolgokról kellett írnom, és ahhoz egyre kevésbé volt kedvem. Bár néha egyszerűbb valamit megírni, mint nem, de ezt azért még nem nevezném katarzisnak. És hát a butaság közegében nehéz a butaságra rámutatni. Ha jóindulatú vagyok (és attól tartok, hogy én idegesítően jóindulatú vagyok), akkor talán azt mondom, némi játékelméleti áltájékozottsággal, hogy nyilván arról lehet szó, hogy többféle ráció van… De ez inkább csak vicc. Csak nem elég jó.