Rokokós erotika, fátyolos hegycsúcsok

CSANDA MÁTÉ

Cecily Brown (1969) New Yorkban élő brit festőművésznő a 90-es évek derekán hívta fel magára az amerikai művészvilág figyelmét. Azóta, noha kritikusait mindig erősen megosztja, az ottani festészeti szcéna egyik sztárja. Festményei rafinált játékkal egyensúlyoznak az absztrakció és a figurativitás mezsgyéjén, csak rajtunk múlik, meddig bírjuk szusszal, hány percet szánunk egy festészeti téma kibogozására, és a legtöbbször, ha türelmesen fürkésszük vásznait, át is pattan a szikra, a foltfestészetes kompozíció mintha kifordulna, innen is, onnan is egymásba fonódó, mindenfelé burjánzó alakok, figurarészletek bukkannak fel. Ilyenkor aztán már általában hiába hunyorítgatunk, végleg kimerevedik a fő motívum, leggyakrabban valami ide-oda csavarodó hústömeg, testek, torzók, végtagok, odvas fatörzsek, és innentől már nem lehet őket nem észrevenni.

Képein látszik, hogy Cecily Brownt nagyon izgatja valami, valami régi, klasszikus: letűnt korok kedvelt, jól bevált témái, festői toposzok, bibliai mozzanatok (bűnbeesés, az édenkert állatai), barokkos vanitas-motívumok (önmaga tükörképére meredő öregasszony, fiatal lányok alakjából összemosódó halálfej) foglalkoztatják. Az is érződik, hogy a művésznő nagyon szeret festeni, sokat és nagyokat festeni, mintha az örökkön vagy folyton festés s az abbahagyás, a mégis megszakítások érdekelnék a legjobban. Legtöbb képe olyan, mint egy nőies bájjal és archaikus motívumtöredékekkel megtűzdelt, de amúgy soha véget nem érő, mindig valamerre továbbhömpölygő automatikus írás.

És legtöbbjük csak úgy tobzódik a színekben, gyakran az az érzésünk, hogy a paletta minden árnyalata ott van rajtuk, keverve-keveretlenül. Minden négyzetcentiméterre jut egy kis festői gesztus, egy ciráda, félbemaradt és újra folytatódó figurák, összeérő és egymásba kapaszkodó arc-, törzs- és végtagrészletek, amelyek egy másik szemszögből már inkább valami burjánzó virágmintát mutatnak. Mindenütt ez az (általában azért jóleső) félbehagyottság, sokperspektívájúság látható. Cecily Brown szerintem sokat tanult és lesett el régi korok festő nagyágyúitól. A fodrozódó combok és több tucat lazúrtól fénylő kacskaringós végtagok mintha Rubensre utalgatnának, a sebtében felvitt, gyorsaságukban is elegáns olaj-paszták olyan Lovis Corinth-osak, a nemegyszer végeláthatatlan, sok enyészpontú, indaszerű vonaljátékok nekem Bernard Schultzét idézik. Néha rögtön a „tárgya tér”, ilyenkor az egymásba kapaszkodó, birkózásszerűen szerelmeskedő testtömegek angolos színvilágba (csupa Francis Bacon-, Philip Guston- és Lucian Freud-féle matt bőr- és hússzínek) játszanak. Amúgy pedig rokokó, ameddig a szem ellát.

A Cecily Brownról szóló cikkek egyébként feltűnően gyakran írnak sokkoló képekről vagy pornográf jelenetekről (a festőnő bevallása szerint az emberi test tanulmányozására szívesen vesz alapul erotikus fotókat). De szerintem Cecily Brown a legkevésbé sokkolni akar, ahol előbukkannának is a szenvedélyek, nedvek és ölelések, ott mindenhol jóindulatú fátyolba burkolózik a lényeg. Ami viszont vagy kéttucatnyi festmény után egyre inkább zavarni kezd, az éppen a vásznak (túl)telítettsége, információ- és színbeli gazdagsága, és az utolsó egy-két darab felé sétálva már tényleg mintha a fejfájás kerülgetne (összesen 48 kép látható, az utolsó tíz év terméséből). Ami az első daraboknál még izgalmas játék volt, az lassan számító motívumkeresésnek, optikai trükkfejtésnek, kötelező feladványmegoldásnak kezd tűnni. Hogy ez mennyire az egyes vásznak vagy éppen a kiállítás gyenge pontja, talán túl messzire vezető kérdés.

Az viszont azonnal szembetűnt, hogy a fordulópontnál valami egészen más leselkedik. Amennyire gazdagon telepakoltak Cecily Brown kompozíciói, annyira megnyugtatóan puritán a válaszfal mögött párhuzamosan meghúzódó Herbert Brandl-sorozat. Mintha hideg szélként csapna meg a hangulatváltás: termetes, nemegyszer 3x5 méteres vásznakon monokróm színtengerek, csillapító hatású türkizes, szürkés árnyalatok.

Herbert Brandl (1959) a legelismertebb osztrák festők közé tartozik, bár mediális ismertsége jóval elmaradt brit kolleganőjénél (híresen visszahúzódó alkat). Nem kezdőről van szó: szerepelt a documenta 9-en, a 2007-es velencei biennálén pedig ő képviselte Ausztriát. 2004 óta a Düsseldorfi Képzőművészeti Akadémia professzora. A tárlaton 30 festménye szerepel, legtöbbjük egészen friss, 2008–2009-es alkotás.

Brandl képei mintha anyagtalanok lennének, mintha csak egy hajszálvékony filmréteg színezné a vásznakat, csupa lazúr, áttetsző árnyalat az egész. Lüktetésüket, elevenségüket a szokatlanul vastag, erőteljes, ám precíz ecsetvonások adják. Olyan leheletfinom felületek, hogy ha nem látnánk sok helyütt a színmezőkben a terpentin vágta kis csurgásokat (és nem illatozna róluk az olaj szaga), akár számítógépesen manipulált óriás printeknek is nézhetnénk őket. S míg pár méterrel arrébb Cecily Brown apró, egymásnak feszülő részletekből, faktúrákból és fragmentumokból építkezik, Brandl olyan nagyvonalúan kezeli a hajóvitorla nagyságú felületeket, mintha saját kis vázlatfüzetei lennének.

Ami képeiről jólesően átsejlik, az az, hogy (Brown munkáihoz hasonlóan) itt is, ott is archaikus témákat vélünk felfedezni: újra meg újra titokzatos tájak, tájrészletek, hegycsúcsok (a grazi születésű mester az Alpok nagy szerelmese, a hegycsúcs-motívum már legkorábbi festményein is ott van), rétek, mezők, felhőfoszlányok (csak így, önmagukban, már-már elidegenítve), persze mindvégig az absztrakció határán, sejtelmesen, opálos-szivárványos színvilágban vagy éppen hűvös ultramarinosan-türkizesen szűrt árnyalatokban. Gyakran nehéz eldönteni (minek is?), hogy egy izzásában Rothkóra emlékeztető színpecsmeg vagy egy kései Monet-t idéző, hajnali fényeket visszaverő víztükör képe előtt állunk-e. Mindvégig tetszetős, gusztusos képekről van szó, nem kérdés, jól mutatnának ezek minden irodaház falán. De nem hatnak hamiskásnak, édeskésnek, szerintem éppen azért, mert lerí róluk az egyszerűség, a nem túltervezettség, a nemritkán több tíz centis, hirtelen ecsetvonások spontaneitása. És hol vannak ezek a képek az egy (fél) generációval idősebb nagy elődökhöz képest? Semmi újfestészet, Neue Wilden, színtiszta nyugalom és szenzibilitás.

Az egyedüli Fekete Péternek egy párducpárt ábrázoló kép tűnt (2009-es példány, mint a sorozat összes többi tagja, ez is Ohne Titel), itt mondjuk nem teljesen értettem, mit keres a finom, fátyolos ködben a két lebegni látszó, félszegen ható, jól-rosszul (mindenesetre nem éppen plasztikusan) megfestett állatfigura.

Egy biztos: egy tanulságos, szemet edző kiállítást és két friss, eleven – egymástól nem is annyira sok mindenben különböző – festői pozíciót láthatunk. Két vérbeli festő sorozatát, akik jólesően és magabiztosan lavíroznak realizmus és foltfestészet között. Mindkettő ötletgazdagon, fiatalosan, telis-tele érzékenységgel mesél jól megszokott, ősrégi témákról. Csupa-csupa játék és festészet.

(Cecily Brown & Herbert Brandl, Deichtorhallen, Hamburg; 2009. április 25.–augusztus 30.)