Rendezetlen ügyeink

Mindeddig még senki sem tette fel a kérdést: mi lesz, ha Fico kerül a miniszterelnöki bársonyszékbe, és a Slota vezette párt kapja meg az oktatási tárcát? Léteznek Szlovákiában törvényes garanciák arra, hogy a nádszegi tanító tragikus halálához vezető bizonyítvány-ügy többé ne ismétlődhessen meg? Az EU-tagságra való hivatkozás nem tekinthető kielégítő válasznak erre a kérdésre, ismerve az EU nehézkességét és a kisebbségi ügyekben tapasztalható ambivalenciáját, no meg a szlovák nacionalisták minden külföldi figyelmeztetésre fitytyet hányó arroganciáját. Létezik kisebbségi stratégia egy újabb miniszteriális despotizmus esetére? Kivédhető-e egyáltalán az a helyzet, amikor egy jogállamban a miniszteri omnipotencia kénye-kedve szerint ad ki megszorító, jogfosztó rendeleteket, vagy csak egyszerűen a változatlanul hatályos szlovák nyelvtörvényre hivatkozva vegzálja, nyüstöli egyénenként és kollektíve a másnyelvűeket? A nyugodt fejlődés nélkülözhetetlen feltétele a kiszámíthatóság: kisebbségi státusunkban vannak garanciáink a kiszámíthatóságra, vagy ismét váratlan helyzetek zsarolt foglyai lehetünk? Ki vizsgálta már meg a bizonyítvány-ügy lélektani hatásait? És azt a hatását, amely számszerűen kimutatható volt a népszámlálás eredményeiben? Mert volt ilyen is, kár lenne tagadni. Ahogy az sem tagadható, hogy minden, csak nem felemelő és még kevésbé kifizetődő egy olyan közösséghez tartozni, amelyet bármikor sikerrel lehet zsarolni a gyerekeivel, a gyerekei jövőjével. Egy olyan közösséghez, amely válságos helyzetben képtelennek mutatkozott a tartós összefogásra, de még egy egységes álláspont kialakítására is. Hogy ez mennyire igaz, jól illusztrálja annak a vezető hazai magyar politikusnak az esete, aki a kétnyelvű bizonyítványok egynyelvűsítése ellen tiltakozó galántai nagygyűlésen hangzatos beszédet intézett a tömeghez, de a kislányát elvitte az iskolába azon a napon, amikor tiltakozása jeleként a többi szülő nem engedte el a tanításra a gyermekét. A koncepciótlanság, a konfúzus hozzáállás a veszélyhelyzet elmúltával is megmaradt, mint azt Csáky Pál emlékezetes borítékosztogatása bizonyította. Sem Agóccsal – akit a borítékosztogatási aktusra meg sem hívtak –, sem a kétnyelvű bizonyítványok kiadása miatt leváltott igazgatókkal nem tudtak mit kezdeni. Ugyanez a zavart tanácstalanság, a „legyünk már gyorsan túl rajta” vágya jellemezte a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségét is, amely éves díját a gyászos ügy lecsengése után, jelképesen az egész szlovákiai magyar pedagógustársadalomnak ítélte oda, egyaránt keblére ölelve a lázadó nádszegi tanítót és főnökét, a jogfosztó rendeletet engedelmesen végrehajtó igazgatónőt. És mivel az egész bizonyítvány-ügy a civil kurázsi és a szolidaritás, e két önbecsülést adó, közösségéltető erő kollektív hiányáról szólt, kollektíve gyorsan el kellett felejteni a történteket. A felejtés vágya teljesen érthető, hisz nincs ember, aki szívesen emlékezne vissza saját kudarcára. De még itt volt Agócs Béla, aki megnehezítette a felejtést. Ezért kellett diszkvalifikálni, akár övön aluli ütésekkel is, úgy állítva be őt, mint aki nem egészen épelméjű. ĺgy lett egyszerű az ábra: Agócs nem hős, csak szerencsétlen, izgága hőzöngő, foglalkozni sem érdemes vele, felejtsük el minél hamarabb. (Ugyanez a kiállás hiányából fakadó belső kudarcérzet a lélektani mozgatórugója annak a szlovák ellenszenvnek, amely a szlovák parlamentben a zsidók deportálása ellen egyedüliként szavazó Eszterházy Jánossal szemben máig tapasztalható.)

Agócs tájainkon szokatlanul tudatos és a végletekig következetes jogvédő volt. Sokak által meg nem értett, feltűnősködésnek vélt „performance”-aival ébren akarta tartani a nyilvánosság erkölcsi érzékenységét a bizonyítvány-ügyben, amely szerinte egyértelműen az elnyomás megnyilvánulása volt. „Tudod, mi az elnyomás? Ha hatalmadból kifolyólag másokat olyasmire kényszerítesz, ami az érdekeikkel ellenkezik. A nyelvhasználatunk korlátozása nem áll az érdekünkben, mégis erre kényszerít a hatalom, amely olyan, mint a halat evő óriás: már bekebelezte az utolsó falatot is, elégedetten dőlne hátra a székén, amikor egy pici szálka a torkán akad. Ez a pici szálka én vagyok” – mondta, amikor az igazságügyi minisztérium épülete előtt tartotta tiltakozó akcióinak egyikét. Agócs sok mindent tudott, csak egyvalamiről feledkezett meg: egyetlen ember nem állhat ki egy egész közösség helyett, főleg ha az – félelemből vagy rezignációból – nem igazán akarja. Ebbe roppant bele.

Agócs-díjat kellene alapítani az olyan helytállóknak, mint ő volt. És minden évben, a születésnapján fényesen megünnepelni, ha nem kellene kiadni.