Rax-Alpok – csúcsérzés, meg egy slukk adrenalin

LŐRINCZ ADRIÁN

Félreértés ne essék – a „vándorláss” nem elírás; ezt a nevet viseli az a honi polgári vagy inkább baráti társulás, mely honlapján különböző nehézségi fokozatú túrákat kínál kezdőknek, haladóknak és megszállottaknak egyaránt. Legyen szó a Dobogókő, a Szlovák Paradicsom, a Júliai-Alpok vagy a Magas- és Alacsony-Tátra bejárásáról, a szervezők a sportélményen túl egyfajta többletet, a felfedezés és megismerés lehetőségét kínálják, melyet Thorreau Waldenjének néhány sorával ajánlanak a Nagyérdemű figyelmébe, imígyen: „A hajnali szellő örökké fúj, a teremtés poémája soha sincs befejezve, csak a fül kevés, amely meghallja. A föld felszínén mindenütt lehet Olimpus.”

Az éppen aktuális Olümposz pedig ott nyújtózik, alig száz kilométerre az osztrák–szlovák határtól; bár ideát egyszerűen csak Raxnak nevezik, az osztrákok Raxalpennek titulálják, utalva arra, hogy a hegység mégiscsak az Alpok előszobája. Míg A Pallas Nagylexikona szűkszavúan csak annyit közöl róla, hogy „hegycsomók az alsó-ausztriai Alpokban Semmeringtől északnyugatra; legmagasabb csúcsának Heukuppe a neve (2009 m), amelyről igen szép kilátás nyílik”, én ezt a magam részéről annyival toldanám meg, hogy a Rax Európa legtörpébb óriáshegysége. Aki ezt nem hiszi, járjon alkalomadtán utána(m)…

Kúszik-mászik

Hajnali öt órakor futunk neki Dunaszerdahelyről Ausztriának, s nyolc óra előtt már Prein an der Rax határában „cuccolunk kifelé”. Pöpec egy hely ez a Prein – csupa tiszta udvar, rendes ház, a dombok oldalában jól fésült tehenek harapdálják a reggeli harmattól hersegő füvet, a kakukk meg minden kerek órában bemondja a pontos időt. Kisvártatva fenyves szegélyezte erdei úton kaptatunk fölfelé – a vontatók használta út jobb és bal oldalán másfél méteres szélességben természetesen gondosan le van vágva a fű –, majd orrunkat a hegyormok felé fordítjuk, s belevágunk a közepébe. Nyolc-, talán kilencszáz méteres szintkülönbséget kell megtennünk a csúcsig, amit ismert erdei körökben még a kényelmes séta kategóriájába sorolnak – ám ez a megítélés a terepadottságoktól függően viszonylagos. A tűlevelű erdőszint fölött a terep „bedurvul”, moréna és kavicsfolyam nehezíti a haladást, minden méternyi szintért közelharcot vívunk. A fejünk fölött fehérlő függőleges sziklafal viszont egyre közelebb kerül, majd egyszer csak ott állunk a tövében. Beülés, majd beszállás következik; ez annyit tesz, hogy a csapat tagjai tudásuk legjavát hozva magukra öltik a beülőhevedereket, s lelkesen megrohamozzák a sziklafalat (persze vérmérséklettől és fizikai adottságoktól függően ez sem ennyire egyértelmű, van, aki vonakodva rohamoz). A Rax-hegység a via ferrátázók vagy Klettersteig-rajongók igazi paradicsoma; jobb napokon hevederekkel, karabinerekkel, sisakokkal felfegyverzett társaságok kapkodják egymás kezéből a vaskapcsokkal sziklákhoz rögzített drótköteleket, ám ma (s itt jegyzem meg: július 31-ét írunk) csend honol. Így nemcsak a tájban és a zergenyájakban gyönyörködhetünk zavartalanul, hanem meg-megállva elmélázhatunk a Természet léptékei fölött is. Ahogy írva áll: „Láttam, Uram, a hegyeidet, s olyan kicsike vagyok én…”

Háromórányi taposást, kúszást és mászást követően enyhe csúcsérzés fog el a Preinerwand feliratú kereszt alatt, 1873 méteren. Az időjárás kegyes, a kilátás gyönyörű – kell-e vándornak ennél több?

A végén a slukk

Érdekes hely a Rax – ha a meredélyekre pillant az ember, klasszikus alpesi tájat lát, ám ha már felkapaszkodik, akár fennsíkként is értelmezhető platón találja magát. A honi „fennsík-feeling” azonban elmarad, hiszen a Gömör-tornai-karszt vagy a Kis-Kárpátok kiterjedt tölgyes-bükkös, gyertyános erdeit hiába keresnénk; az egyetlen fafajta itt az alig méteres magasságba emelkedő kúszófenyő.

Másik specialitása a helynek a számos Hütte, azaz menedékház, melyek tetőzete biztatóan emelkedik a törpefenyők szintje fölé. A hegység eléggé felkapott ahhoz, hogy a vendéglátóipar megvesse rajta a lábát; s a turistatérképet tanulmányozva kiderül: itt minden út valamelyik Hüttéhez vezet. A felhozatalra pedig valóban nem lehet panasz: a bográcsostól kezdve a rétesen keresztül a hűtött sörig minden kapható, mi szem-szájnak ingere lehet, s mindezzel illik csínján bánni, mert ne feledjük: a csúcsig tulajdonképpen csak az út könnyebbik felét tettük meg.

Apropó: út. A Raxalpen meredélyei a Klettersteigek vagy via ferráták, tehát biztosított utak legkülönbözőbb típusait kínálják az egészen egyszerűtől (mi ezt választottuk) a függőleges, kitett sziklafalakon vezetőkig, s tényleg csak elhatározás, felkészültség és felszerelés kérdése, melyiket választjuk. A magyar nyelvű internetes túrahonlapok nagy elismeréssel emlegetik ezeket a mászóutakat, s tényleg elég csak karnyújtásnyira eltávolodnunk a Kárpát-medencétől, hogy egy kis ízelítőt kapjunk a hegymászás varázsából. Bánjunk csínján ezzel is: függőséget okoz…!

Mivel a végén a jó óhatatlanul elnyeri méltó büntetését, a lefelé vivő út valamivel viszontagságosabb, mint a meredély megmászása. Az állhatatosak itt megkapják azt a slukk adrenalint, melyért időről időre a zergék és mormoták birodalmába merészkednek. S hogy a tanulság se maradjon el, ide jegyzem Gabriel García Márquez megszívlelendő szavait: „Megtanultam, hogy mindenki a hegy csúcsán szeretne élni, nem is sejtvén, hogy a valódi boldogság éppen abban rejlik, ahogyan oda feljutunk.”