Popeye Vendéglő –ringató ízek

Az étterem régiónk szlovák oldalán, a Mária-Valéria híd párkányi feléhez közel a Duna parthoz láncolva található. Azaz kikötve, mert az épület nem más, mint egy úszóhajó. Tehát éhünk közeledvén külhoni ízekre vágyván becéloztuk magunkat új hidunk keskeny sávjai közé. Hamar célba érésre nem mindig számíthatunk a határátkelőhelyen zajló néha súlyos perceket igénybe vevő átlépési procedúra miatt, ezért érdemes pár centi rőfös kolbászt, vagy egyéb éhenhalás elleni szert az autóban tartanunk. Hosszú sor esetén a balról vígan előző biciklisekre vigyázat, láttam már óbégatásra elszánt autós kivágódó ajtajától kerékpárost járművestül szaltó mortáléban lebegni a kocsisorok fölött.

Megérkezve szlovákföldére a régi kompkikötő felé irányulva könynyedén megtalálható a hely. A bejutás hajóról lévén szó kicsit matrózosan, az emberből mélylépést kikényszerítő falépcsőn és pallókon történik. Mozgó hajóra való feljutástól abban különbözik, hogy itt nem kap el minket valami kacifántos hajóslegény.

Az étterem fedett és nyitott részből áll, ám napos meleg időben nedvedzéssel kísért kipárolgásunkról mindkét helyen piros ponyvatető gondoskodik. Enyhe szellőt remélve a nyitott térben foglaltunk helyet a hosszú asztalok egyikénél, melyhez kapcsolódó padok magasságát valószínűleg a láblógázás szerelmese lőtte be. Az asztalon kockás, tiszta terítő, só, bors, fogpiszkáló csatasorban. Finom arcvonásokkal rendelkező fiatal pincérlány veszi fel az italrendelést, majd hamarosan meg is érkezik italainkkal és a bilikék borítójú étlapokkal. Kínálatuk nem túl bőséges és már nem is túl olcsó a korona hetesre ugrott váltási kvótája miatt. Van tyúkhúsleves és magyaros gulyásleves, a halételek között pedig halászlevet fedeztünk fel. Tipikusan mindhárom szlovák étel lévén a tyúkhúslevest választottuk, mely hamarjában meg is érkezett langymeleg kivitelben, középházias módon készítve. Úgy az első fogás felénél suhant el mellettünk a szárnyashajó a Duna vizén, levesünket hullámzásra, gyomrunkat liftezésre fogva. Ezzel együtt ugyancsak mozgásba lendült az étterem oldalához kötött kishajó, melyek együtt súrlódva hol nyöszörgésre, hol pedig bélgáz megjelenésére hasonló hangot hallattak a vendégkör zavart pillogásaival kísérve. A kedélyek és a hullámmozgások lecsillapodása után gusztusosan tálalva érkezett főételünk. A lecsós szelet a kritikus magyar szájízhez mérten is ízletes, a benne megbújó husi is finom és méretes volt. A melléje körített rizs is hozzáértő kezek munkájáról árulkodott. A rántott sajtjuk egyszeletes és félhold alakú, ízesebb, mint a nálunk néha fogcsikorgató trappisták. Mennyiségileg is pont megfelelő, közepes gyomorméretet kielégítő, így nem kell az otthagyott étel miatt árvakönnyeket hullassunk. Bátorságom híján csak szememmel illethettem a szomszéd asztalnál feltálalt rántott süllőkaréjt és az azt kísérő nagy szemű, pirosra sült sültburgonya hegyet. Salátáik finomak, a friss vegyes vágott zöldségek ropogósan ízesek. A desszertek sorában ugyan csak palacsintafélék és somlói található, de mikor a Pista bácsi kedvencé-t elém tette a pincér, pár percig csak némán révedtem a gigantikus kehelyre, hogy hova is fogom én ezt most mind tenni. Utószóra a hajó oldalában kiképzett apró wc kajütöket is meglátogattam, ahol a sűrűn elrendezett alkalmatosságok körében tisztaságot találtam. Egyedül az oly hosszú lábúaknak okozhat problémát az ülőpóz térdtájékon, akiknek a lába leért az étteremben a padlóig. Gondosan kivitelezett számlát, a borravalóért elégedett mosolyt kaptunk.

További izgalomra csak a határátkelőhely telítettsége adott okot, vajon hazaérünk-e telt gyomrainkkal elálmosodva, vagy a leállósávban félrehúzódva kell majd ölbe lógó fejjel csöndesen szundítanunk.