Pontos, tárgyilagos, szigorú ítélet

Önkéntes száműzöttféle J. M. Coetzee dél-afrikai regényíró is, az idei irodalmi Nobel-díj kitüntetettje. Az egyetemet otthon végezte, de huszonkét éves korától kezdve idegenben dolgozik és tanít, jelenleg is a Chicagói Egyetem professzora, illetve az ausztráliai Adelaide egyetemén tudományos főmunkatárs. Hazájában, az apartheid Dél-Afrikájában sohasem volt számára hely: regényei közül többet is betiltott a cenzúra. Az ottani rendszerváltás óta persze jobb a viszony közte és hazája között, bár nem felhőtlen; élete és munkája pedig a jelek szerint tartósan a külföldhöz köti.

Coetzee és Márai a rangos és világszerte mértékadóként ismert és olvasott amerikai könyvszemle, a The New York Review of Books lapjain találkozott. Ebbe a lapba – irodalomtudósok, történészek, zeneesztéták stb. mellett – írók is dolgoznak, Coetzee is gyakran tesz itt közzé kritikát, pontosabban (jellegzetes angol– amerikai műfaj!) recenzióesszét.

Ilyen recenzióesszé volt terjedelmes cikke Márai Sándorról, A történelem balekja című dolgozat. Megírására A gyertyák csonkig égnek amerikai megjelenése adott alkalmat (Amerikában a német kiadás címe, a Die Glut nyomán az Embers, azaz a Zsarátnokok címet kapta), Márai váratlan európai sikere, amely előtt sokan tanácstalanul álltak. „Hogy mitől lobbant lángra az érdeklődés Márai iránt napjaink Európájában, erre nem könnyű magyarázatot találni” – írja erről Coetzee. „A kilencvenes években öt könyve jelent meg franciául, de néhány tiszteletteljes kritikától eltekintve nem volt visszhangjuk. Aztán 1998-ban Márai hirtelen felkerült az olasz bestsellerlistákra. Az Embersből, amelyet Marcel Reich-Ranicki, a kritikus-impreszszárió reklámozott széltében-hosszában, hétszázezer kemény fedelű példány kelt el német fordításban. „Új mester – írta a Die Zeit egyik kritikusa Márairól –, akit a jövőben együtt fogunk emlegetni Joseph Rothtal, Stefan Zweiggel, Robert Musillal, s még ki tudja, ki mindenkivel halványuló emlékű félisteneink közül, talán még Thomas Mann-nal és Franz Kafkával is.” Ezt Coetzee túlzásnak tartja, bár a könyv diadalútja azóta is töretlen, az elmúlt néhány év során harmincnál is több nyelvre fordították le, ma már például koreaiul is olvasható.

Természetesen Coetzee is az Emberst veszi szemügyre először. Tömör jellemzést ad a regény formájáról és elbeszéléstechnikájáról: „Az Embersben szinte semmi sem történik. Krisztina árnykép csupán, Konrád merő némaság. A kisregény valójában nem több, mint annak eszköze, hogy Henrik hangosan gondolkodhasson arról, hogy miféle alakváltozatokat ölthet a féltékenység, és kifejthesse életfelfogását. Az olvasónak az az érzése, hogy egy színdarab – helyenként suta és nehézkes – regényátiratát olvassa.”

Ezután az öreg tábornok gondolkodásának és szellemiségének bemutatása következik. „Henrik egy sor témáról kifejti gondolatait: a nemrég kitört háborúról (a tébolyult világról); a primitív népekről (ők legalább nem veszítették el az ölés szentségének érzetét); a férfierényekről (hallgatás, magány, az adott szó sérthetetlen becsülete); a barátságról (olyan érzés ez, amely csupán férfiaknak adatott meg; magasabb rendű a nemi vágynál, mert nem követel viszonzást vagy jutalmat); és a vadászatról (ma már csupán ebben élhetik ki a férfiak a »tilalmas vonzást«, annak – önmagában se nem jó, se nem rossz – ösztönét, hogy diadalmaskodjunk az ellenfél, a másik felett).”

Coetzee ezzel szemlátomást a regény értelmezésének alapkérdéséhez ért: hogyan is értelmezzük Henrik eszmerendszerét és életfelfogását, és mi ezekről magának a szerzőnek, Márai Sándornak a véleménye? „Henrik nem csupán egy zsémbes öreg kvietált katonatiszt, hanem az is kiderül róla, hogy valamiféle vulgarizált Nietzschének a tanítványa is, a mit sem változott és változásra képtelen európai katonai elit étoszának és ezen étosz homoerotikus kultuszának a foglya. Az Embers egyik lehetséges olvasatban ironikus mű, azért íródott, hogy világunk Henrikjei saját szavaikkal leplezhessék le magukat előttünk. Hogy ez az olvasat működjék, ahhoz persze valamiféle hibátlan csalásként és az olvasó felültetéseként kell elfogadnunk a művet, amelybe Márai saját hangjából – mégpedig Márai szándéka szerint – semmi sem szűrődik be, Henrik otromba gondolkodását viszont az ehhez a gondolkodáshoz illő közhelyes nyelvezet képviseli.” De az esszé írója nem biztos benne, hogy ez az egyetlen értelmezés. „Lehetséges másmilyen olvasata is ennek az enigmatikus könyvnek – enigmatikus, mert annyira elszántan nincs semmi köze a korhoz, amelyben íródott –, de ebben az olvasatban nagyobb súlylyal esne latba Márai pesszimizmusa: kétségei, hogy ismerhetjük-e egyáltalán a másik embert, és annak a sztoikus elfogadása, hogy mások sem ismerhetik őt. »Az irodalomban, mint az életben – írja Föld, Föld!... című memoárjában – csak a hallgatás az őszinte. Ha az ember feladja legrejtettebb titkát, az Énjét adja fel, megszűnik önmaga lenni.« Még ha az öreg tábornok a lelke mélyén meg is van győződve arról, hogy ő nem az a császári gárdatiszt-karikatúra, amelynek mutatkozik, nem szabad tiltakoznia, végig kell játszania ezt a szerepet. Vagy ahogy Márai írja: »Az ember élete során nemcsak cselekszik, beszél, gondolkodik és álmodik, hanem hallgat is valamiről – egész életünkben hallgatunk arról, aki vagyunk, akiről csak mi tudunk, és amit nem lehet senkinek sem elmondani. De mi tudjuk, hogy az, akiről és amiről hallgatunk, az ‘igazság’: mi vagyunk az, akiről hallgatunk«.

Ebben az olvasatban talán Konrád, aki egyszerűen nem hajlandó bocsánatot kérni vagy mentegetődzni, és Krisztina, aki attól a végzetes naptól kezdve haláláig nem szól a férjéhez (»volt jelleme«, jegyzi meg Henrik elismerőleg), maradnak igazán hűek önmagukhoz.”

Coetzee ezután röviden érinti az Eszter hagyatékát, majd tömör életrajzi vázlatot ad Márai pályafutásáról.

Ezt követően rátér Az egy polgár vallomásaira, melyet szintén német nyelvű változatban ismert meg. Látható érdeklődéssel olvassa Márai korábbi, „kis” száműzetésének a krónikáját, de leginkább a könyv első részét: a kassai gyermek- és kamaszévek rajzát, a szülőváros és a családi otthon megidézését dicséri némi nosztalgiával a hangjában. Aztán így ítél pontosan, tárgyilagosan, egyben szigorúan: „Szépprózai elbeszélésként az Egy polgár vallomásai epizodikus mű, melyből hiányzik a drámaiság. Memoárként, a húszas évek berlini és párizsi művészvilágának a rajzaként fogyatékos a megfigyelésekben és felszínes az ítéletekben. Akkor járunk a legjobban, ha annak olvassuk, aminek a címében hirdeti magát: egy fiatalember hitvallásának, aki kipróbálta a hontalan bohéméletet, és aki – látván az olaszországi és németországi nyugtalanító fejleményeket – újra megbizonyosodik arról, amit mindig is tudott: hogy ő – minden lényegi öszszefüggésben – egy kihalófélben lévő állatfajtához tartozik, az Osztrák–Magyar Birodalom progresszív polgárságához.”

Most már csupán a Naplók vannak hátra. Coetzee tisztában van jelentőségükkel. „Magyar körökben a jelek szerint az a közmegegyezés, hogy Máraira igazából naplói hat kötetének az írójaként fog emlékezni az utókor” – írja. Sajnos – teszi hozzá – ezek a kötetek „még nem férhetők hozzá angol fordításban; a nemrégiben megjelent német fordítást egyébként keményen bírálták a hanyag és gondatlan szerkesztői munka miatt”. Megjelent viszont a naplókkal rokon Föld, Föld!... „egy Budapestről származó gyenge fordításban, Memoir of Hungary 1944–1948 (Memoár Magyarországról 1944–1948) címmel”. „Amíg nincsenek meg a naplók és/vagy több szépprózai mű angolul, a Föld, Föld!... az a jelentősebb Márai-mű, amelyhez az angolul olvasók hozzáférhetnek, és az író művének értékelése is szükségképpen erre kénytelen hagyatkozni.”

Coetzee igen érzékletes képet ad a könyvről. Hatásosan érzékelteti például az amerikai olvasóval annak az 1944-es időszaknak a súlyát és érdekességét, amikor „Márai néhány hétig kénytelen volt orosz katonákkal megosztani villáját egy Budapesttől északra fekvő faluban”. Mint írja, „a karcsú és elegáns közép-európai férfinak (aki épp Spengler könyvében, A Nyugat alkonyában mélyed el) és az orosz, kirgiz és burját parasztlegényeknek ez a kényszerű együttléte – nyelvileg elemi szintű beszélgetéseiket egy csehül tudó magyar nő tolmácsolta – mindkét fél számára megvilágító erejűnek bizonyult”.

Végül így foglalja össze véleményét a könyvről és alkotójáról: „A Föld, Föld!... sokkal többet fed fel írójáról, mint az Egy polgár vallomásai. Ha önmagáról van szó, Márai teljesen őszinte: akárcsak a magyar elit többi tagja, ő sem tudott alkotóan reagálni a huszadik század válságos pillanataira. A polgári értelmiség karikatúrájaként viselkedett, egyformán lefitymálta a jobboldali és a baloldali csürhét, és a maga privát örömeiben keresett menedéket.

De, fűzi tovább a gondolatot Márai, ez még nem jelenti azt, hogy Európa polgárságát a történelem szemétdombjára kellene hányni. Az identitás nem tisztán privát ügy. Nem csupán titkos énünkkel vagyunk azonosak, hanem avval a karikatúránkkal is, amely a társadalmi térben él és működik. S különben is »nemcsak én voltam karikatúra... a két világháború között, hanem volt valami karikatúraszerűség a magyar életben, az intézményekben, az emberek szemléletében, mindenben«.”

A recenzióesszé végén Coetzee kitekint a hirtelen támadt Márai-divatra és annak kevésbé rokonszenves kísérőjelenségeire. „Az Emberst Carol Brown Janeaway fordította, de nem a magyar eredetiből, hanem másodkézből, német fordításból – szakmailag igencsak megkérdőjelezhető eljárás ez. A könyvhöz mellékelt reklámcélú tájékoztató újracsócsál néhány untig ismételgetett valótlanságot Máraival kapcsolatban: hogy az Embers 1999-ig »ismeretlen volt a mai olvasók előtt« (valójában 1950-ben megjelent német fordításban, 1958-ban pedig francia változatban; az utóbbit 1995-ben újra kiadták); hogy amikor a kommunisták hatalomra jutottak Magyarországon, »könyveinek minden példányát az utolsó szálig megsemmisítették« (ellenkezőleg, a készleteket Nyugatra exportálták, és ott eladták, azaz könyvei valutát termeltek Magyarországnak).”

Majd a konklúzió következik, Márai higgadt megítélése. „Hogy az Embers tömegsikere megismétlődik-e az Egyesült Államokban, ez egyelőre a jövő titka. Jó lenne persze, ha az amerikai olvasók nem dőlnének be a reklámkampány túlzásainak, és a maga értékén fogadnák el Márait (persze annak a viszonylag kevésnek az alapján, ami Magyarországon kívül tudható róla): kisebb formátumú és meglehetősen régimódi regényírónak, a sötét 1940-es évtized mélyenszántó krónikásának és egy letűnő társadalmi osztály bátor szószólójának.”

(Népszabadság)