Politikai korrektség és a liberális demokrácia válsága

A szabadság ellensége? Mikloš szerint a politikai korrektség a szabadság ellensége, a demokratikus világ jelenlegi válságának egyik fő okozója, a liberális demokrácia és a nyitott társadalom esetleges összeomlásának egyik legnagyobb veszélyforrása. Szerinte a politikai korrektség gátolja a szabad vitát, tehát korlátozza a szólásszabadságot, és ennél fogva akadályozza a hatékony problémamegoldást. Politikai korrektségnek Mikloš azt a magatartást nevezi, amikor nem vagyunk képesek vagy hajlandók megnevezni a társadalmi problémák valódi okait, mert ezzel érzékenyen érintenénk a lakosság bizonyos kisebbségi csoportjainak érzületeit, vagy attól tartunk, hogy mások ezzel a váddal illetnének bennünket.  A politikai korrektség értelmezésében viszont Mikloš és vele együtt sok más, jóhiszemű elemző téved. Amit ő politikai korrektségnek nevez, annak semmi köze a valódi politikai korrektséghez. Ha nem vagyunk képesek megnevezni a problémák gyökereit, az azért van, mert vagy nem elég gazdag a szókincsünk, vagy kifejletlen az elemzőképességünk, vagy nem tudunk összefüggésekben gondolkodni. Esetleg populista megfontolások vezérelnek bennünket.  Tolerancia vs. kollektív bűnösség Ha a modern demokrácia a pluralizmusra és a toleranciára épül, a demokrácia nem merülhet ki az egyszerű többségi döntésben és az ezt kifejező többségi szavazásban. A modern demokrácia ismérve éppen az, hogy figyelembe veszi a különböző kisebbségek jogait és érdekeit, és tiszteletben tartja az egyén emberi jogait és emberi méltóságát. Azzal, hogy egy hatalmon lévő politikus vagy közjogi méltóság nem illet indokolatlanul negatív jelzővel egy egész népcsoportot vagy társadalmi csoportot, nem valami elvont entitás vagy eszme előtt hajbókol, hanem konkrét egyének emberi méltósága iránt tanúsít tiszteletet.  Egy egész népcsoport megbélyegzése elítélő jelzővel egyenlő a kollektív bűnösség elvének alkalmazásával. A huszadik század európai tapasztalata azt mutatja, hogy a szóbeli csoportos megbélyegzéstől gyakran egyenes út vezet a kollektív bűnösség elvének gyakorlati alkalmazásához: tömeges jogfosztáshoz, deportálásokhoz, tömeggyilkosságokhoz, népirtáshoz. A politikailag korrekt beszéd nem egyszerűen a durva, bántó beszédmód ellentétje. A politikai korrektség követelményének értelmét csak az állam és az egyén, a hatalom és az ember viszonyrendszerén keresztül lehet megérteni. A politikusnak és a közjogi méltóságnak pozíciójából, státusából eredően sokkal nagyobb a politikai felelőssége, mint egy átlagpolgárnak. Jogtechnikailag a politikus csak a választók egy részének szavazatai révén jutott hatalomra – még ha többséget képez is az a rész –, de a népszuverenitás elvéből kiindulva a hatalomgyakorlásnál köteles minden állampolgár jogait és érdekeit figyelembe venni és képviselni. Azokét is, akik nem rá szavaztak. A demokratikus politikus tehát nem rekeszthet ki önkényesen senkit a politikai nemzetből vagy a társadalomból, mégpedig szóban sem. Nem tagadhatja meg tőle az egyenlő szabadság érvényesítésének jogát. Mert a szóbeli kirekesztés a tényleges kirekesztés első fázisa. Veszélyes általánosítások Például a „cigánybűnözés” kifejezés nem azért nem tartozhat egy demokratikus politikus fogalomtárába, mert ne lennének olyan cigányok/romák, akik bűncselekményt vagy szabálysértést követnek el. Hanem azért, mert a fenti kifejezés használatával a politikus általánosít, és ezzel olyan konkrét roma személyek méltóságába gázol, akik nem követtek el semmilyen bűnt. Eközben pedig hatalmi pozíciója és közvélemény-formáló ereje révén hergeli a társadalmi feszültséget, és ártatlan roma személyek közmegítélését és társadalmi beilleszkedésének esélyeit rontja.  Nyilván a „cigánybűnözés” kifejezésen egyesek azt értik, hogy a bűncselekmények és szabálysértések bizonyos típusainak elkövetői között nagyobb arányban találhatók romák. Ez valószínűleg így is van, például a tyúklopás és hasonlók. De az is igaz, hogy a szervezett korrupció meg a közpénzek lenyúlása terén a fehér ember jeleskedik. Összehasonlítani, melyikük okoz nagyobb kárt, könnyű feladat. Ettől viszont még nem nevezzük a szervezett korrupciót „fehérbűnözésnek”. Véletlenül sem szeretném a tyúklopást, fairtást, csendháborítást bagatellizálni. Elég baja van vele azoknak, akik naponta szembesülnek vele. Csak az általánosítás veszélyeire szeretném felhívni a figyelmet, valamint arra, hogy ha a politikusok – főleg azok, akik eddig a legtöbbet voltak hatalmon – valóban akarták volna, sokkal többet tehettek volna a telepeken élő romák jobb társadalmi beilleszkedéséért. De nyilván nekik így felel meg a helyzet, legalább van kire mutogatni. Politikai önkontroll A demokrácia csak akkor működik, ha fennáll a hatalmi egyensúly, és ha működnek az ellenőrző-mechanizmusok. Ám mindez mit sem ér, ha a hatalom nem hajlandó önként alávetni magát a külső ellenőrzésnek, és ha ugyanakkor a politikusokban nem működik a belső kontroll. A politikai korrektség a demokratikus politikus önkontrolljaként, önkorlátozásaként funkcionál. A politikai korrektséghez való ragaszkodás pedig a demokratikus politikai kultúra kifejeződése, egyben a demokratikus politikus ismertetőjegye. A politikai korrektségnek semmi köze nincs például ahhoz a kérdéshez, lehet-e magántársaságban roma-, zsidó-, magyar-, skót-, szlo­vák- vagy akár melegvicceket me­sélni. Egyrészt a viccmondás a népművészet egy formája, és a művészeti alkotás szabadsága nyilván más kategória, mint a politikusi beszéd és a politikai propaganda. Másrészt, a magánbeszédhez is hozzátartozik az önkontroll, az önmegtartóztatás, a jó modor és az illem. A mások rovására való viccelődésnek, élcelődésnek is van határa, amit az illető jólneveltsége, empátiaérzéke és lelkiismerete szab meg.  Teljesen más dolog azonban a célzatos gyűlöletbeszéd, amikor az illető negatív indulatokat szít egy másik személy ellen pusztán azért, mert az egy bizonyos kisebbségi csoporthoz tartozik, vagy e kisebbségi csoport védelméért áll ki. Természetesen a gyűlöletbeszéd minősítése attól is függ, mekkora a társadalomra gyakorolt veszélyessége. Nyilván egy frusztrált, de elszigetelten cselekvő fiatalember világhálóra feltett gyűlölködő posztja kevésbé minősül veszélyesnek, mint egy szervezett csoporthoz tartozó személy folyamatos gyűlöletkeltése, amely tettlegességre buzdít vagy szólít fel. Ítéletek nincsenek  Minden vita a gyűlöletbeszéd és a szólásszabadság viszonyáról teljesen meddővé válik, ha létezik személyeknek egy olyan csoportja, amely érinthetetlen és büntethetetlen. Hiába szigorította az igazságügyi minisztérium beterjesztése alapján a szlovák parlament a büntető törvénykönyv gyűlöletbeszédre vonatkozó paragrafusait, ha a politikai szélsőségesség ideológiájának gerjesztőit és hirdetőit az illetékes szervek nem vonják felelősségre. Ugyanis ennek vagyunk tanúi. Még egyetlen Kotleba-párti szélsőségest sem ítéltek el Szlovákiában. Azelőtt Ján Slotát is mindig felmentették a vád alól, vagy vádat sem emeltek ellene a sok gyűlölködő kijelentése miatt. Nem beszélve arról, hogy a saját magukat „standard” politikusoknak vallók körében a gyűlöletbeszéd szintén úgy terjed, mint a pestis. Robert Fico miniszterelnök és Robert Kaliňák belügyminiszter de­cemberben a maga részéről szintén bejelentette a politikai korrektség időszakának végét: szerintük nevén kell nevezni a gyereket, és véget kell vetni annak, hogy a cigányok élősködjenek az állam szociális rendszerén. Mondják ezt azok, akik nagy valószínűséggel legalábbis fedezik bizonyos fehér emberek élősködését az állam közpénzein és az Európai Unió pénzén, mégpedig jóval nagyobb nagyságrendben, mint a szerencsétlen, cigánypéróban élő romák. A millióeurós kérdés úgy hangzik, cserélnének-e az előző élősködők eme utóbbiakkal. *  *  *A liberális demokrácia olyan politikai berendezkedés, amely a népképviseleti elvre épül, a hatalmi ágak egyensúlya és kölcsönös kontrollja jellemzi, és a pluralizmus és tolerancia értékei hatják át. De a liberális demokráciát olyan rendszerként is lehet jellemezni, ahol mindenkit megilletnek bizonyos elidegeníthetetlen jogosítványok, amiket emberi jogoknak nevezünk, és ahol egyensúlyban van a szabadság és az egyenlőség. E kettő egyensúlyából jön létre az igazságosság.  Felborult egyensúly A liberális demokrácia jelenlegi válságának, a Trump-jelenségnek, a brexitnek, a szélsőséges ideológiák és a gyűlöletbeszéd burjánzásának okát egyes elemzők és politikusok abban vélik felfedezni, hogy az utóbbi években, évtizedekben a demokratikus társadalmak túl nagy hangsúlyt fektettek az egyenlőségre, vagy inkább az egyenlősdire, mégpedig az egyéni szabadság érvényesítésének kárára. Ezek a „politikai korrektség” jobboldalról érkező bírálói, illetve támadói, mint például Richard Sulík. Mások viszont éppen fordítva látják a dolgot: szerintük túlsúlyba került a korlátlan szabadság, az egyenlőség kárára. Ennek a kérdésnek az elemzését itt helyhiány miatt tovább nem tudom folytatni, elégedjünk meg annyival, hogy a mai liberális demokráciákban a szabadság és egyenlőség egyensúlya különböző okok miatt egy kissé felborult, de nem mindenhol egyforma módon és egyforma arányban.  A második világháború után a nyugati világ elitjei, a háborúk és a totalitárius ideológiák által okozott borzalmak hatására letették a garast a liberális demokrácia alapelvei mellett, függetlenül attól, hogy liberális, konzervatív vagy baloldali pártpolitikai csoportosuláshoz tartoztak. Most, úgy néz ki, ezek a pártok elvesztették az irányt. Meggyőződésem, hogy a világosságot újból az autentikus liberális pártoknak kell megmutatni, bármennyire naivan hangozhat is ez a vélemény a mai helyzetben. Autentikus liberális pártot pillanatnyilag a közelben nem látni. Remélem, nem lesz késő, mire felbukkan.