A populista disztópia árnyai

Lynch nem minden kritikust nyűgözött le. Egyik recenzense a könyvet csapkodó pulykához hasonlította, mások orwelli nyomon haladó, de ahhoz minőségben fel nem érő prózát emlegettek. Sok vélemény azonban jóval kedvezőbb volt: dicsérték a művet, amely a parlamentáris demokrácia jövőjével kapcsolatos növekvő aggodalmakat tükrözi. Nyugat-Európában és azon túl is. Lynch rajza egy tekintélyelvű rezsimmé változó országról nyilvánvalóan rezonál az olyan szélsőjobboldali vezetők törekvéseivel, mint a közelmúltban Hollandiában diadalmaskodó Geert Wilders, Orbán Viktor magyar miniszterelnök vagy a francia Marine Le Pen.
Wilders elképesztő győzelme a holland általános választáson alátámasztja, hogy a szélsőjobboldali pártok Európa-szerte egyre nagyobb támogatottságot élveznek. Wilders több mint két évtizede élesen kritizálja Hollandia bevándorlási politikáját, miközben gyakran az ország muszlim közösségei állnak a célkeresztjében. Előretörése nagyrészt az identitáspolitika és a mai populista mozgalmakra jellemző leegyszerűsítő megoldások keverékének tudható be.
A liberális demokrácia hívei régóta aggódnak az identitáspolitika befolyása miatt. Míg természetes, hogy az egyének különféle családi, etnikai, vallási és nemzeti csoportokkal azonosulnak, a liberális demokrácia elvei messze túlmutatnak az ilyen hovatartozásokon. Utóbbi lényege annak a felismerése, hogy a sokszínű, pluralista társadalom irányítása bonyolult feladat, amely nem csupán választási többséget igényel.
A történelem folyamán olyan kiemelkedő politikai filozófusok, mint Cicero, Alexis de Tocqueville és Edmund Burke hangsúlyozták, hogy a többségi véleménynek fékekre és ellensúlyokra van szüksége a kisebbségi jogok védelme érdekében – ez a liberális demokrácia egyik pillére. Ezzel szemben a mai illiberális demokráciák ugyan megengedik a polgáraiknak, hogy szavazzanak, de csak azután, hogy a kormányzó párt elfoglalta és kiüresítette a független intézményeket, manipulálta a rendszert, hogy garantálja a folytonos győzelmét.
Ez nem azt jelenti, hogy az identitás nem számít. Angol vagyok, brit útlevéllel, de a dédnagyapám ír volt. A hitemet római katolikusként élem meg, politikailag régimódi, jobbközép torynak tartom magamat. Egyszerre vagyok európai és internacionalista. A legfontosabb pedig, hogy a családom a személyes identitásom sarokköve.
Identitásom minden aspektusa olyan értékeket testesít meg, amelyeket nagyra tartok. Szilárdan hiszek a toleranciában és a mértékletességben, a jogállamiságban és a parlamentáris demokráciában. Egyetértek Ferenc pápa álláspontjával, mely szerint az egyházaknak nem kellene végrehajtóként működniük, megszabva, hogyan éljük az életünket. Ehelyett kórházként kellene szolgálniuk, támogatást és útmutatást kínálva, hogy a lehető legjobban eligazodjunk az élet viszontagságai közepette.
Mi több, mindig is szkeptikusan álltam azokhoz, akik egyszerű megoldásokat kínálnak összetett problémákra. Ez a szkepticizmus késztetett arra, hogy ellenezzem a brexitet. Az az elképzelés, hogy a britek az Európai Unióból való kilépéssel visszakapják a szuverenitásukat, visszaszerzik az ellenőrzést nemzeti és egyéni jövőnk fölött, végsősoron hazugságokkal táplált tévedésnek bizonyult. Hasonlóképpen üres ígéretnek mutatkozott, hogy a brexit helyreállítja az Egyesült Királyság globális rangját. És ahelyett, hogy megkönnyítette volna a bevándorlás ellenőrzését, Nagy-Britannia EU-ból való kilépése épp az ellenkező hatást váltotta ki.
Történetileg a bevándorlás gyakran volt katalizátora a tekintélyelvű populizmusnak. A múltban ez a zsidó közösségek széles körű üldözéséhez vezetett, ma pedig ellenségeskedést szít a muszlim lakossággal szemben. Hollandiában ugyanúgy, mint Magyarországon és Franciaországban, az idegengyűlölet és az iszlamofóbia a szélsőséges nacionalizmus malmára hajtja a vizet, miközben gyorsítja a liberális értékek erodálódását.
A populista-autoriter mozgalmak vonzereje akkor nő, amikor a kormányok nem tudnak mérsékelt és észszerű választ adni a bevándorlásra, vagy nem tudják hatékonyan kezelni a határaikat. Még nagyobb a veszély gazdasági nehézségek idején, különösen akkor, amikor a demokratikus kormányok nem képesek javítani az életszínvonalon.
A parlamentáris demokráciák kifinomultabb vezetést igényelnek, mint amilyenre az autoriter rezsimekben szükség van. Hiszen a demokratikus vezetőknek meg kell magyarázniuk, hogy az összetett kérdéseket miért nem lehet mindig az előítéletek kihasználásával vagy olcsó szlogenekkel megoldani. Ezért van az, hogy a demokráciák, már ha jól működnek, általában jobb életminőséget biztosítanak, mint bármely alternatív kormányzási rendszer.
Noha úgy tűnhet, az olyan diktatúrák, mint Kína, könnyebben képesek érvényesíteni az akaratukat, ez a megközelítés gyakran a gazdasági teljesítmény visszaeséséhez és a politikai legitimáció csökkenéséhez vezet, amint azt a kínai gazdaság közelmúltbeli küzdelmei is bizonyítják. A mindent megfigyelő, mindent ellenőrző állam visszaszoríthatja az ellenvéleményt és korlátozhatja a szólásszabadságot, de az ilyen intézkedések hosszú távon nem fenntarthatók, és katasztrofális következményekkel járnak.
A mai Kínában a kormány aktívan fellép az ellen, hogy bármilyen módon tudomásul vegye az 1989-es Tienanmen téri mészárlás tényét – ahol diákok százait, ha nem ezreit mészárolták le –, illetve akadályoz bármilyen megemlékezést. A történelem azonban minden igyekezet ellenére nem törölhető ki, ezeknek az eseményeknek az emléke megmarad. Amint Tolsztoj tanított nekünk, a nézeteltérések elfojtására tett kísérletek hatására a csörgedező elégedetlenség olykor szökőárrá változik, amely elsöpri a tekintélyelvű vezetőket és intézményeket.
Lynch Booker-díjas regénye a maga nyugtalanító felvetéseivel éles emlékeztetőül szolgál, milyen káoszt és nehézségeket okoz a politikai populizmus és a tekintélyelvűség. De ha a könyv megvásárlását fontolgatná az ünnepek előtt, inkább halassza későbbre a beszerzést. Fontos könyv, de nem abból a fajtából, amelyik megnyugvást és örömöt hoz az életünkbe.

Chris Patten
A szerző az Oxfordi Egyetem kancellárja, Hongkong utolsó brit kormányzója, az EU egykori külügyi biztosa

©Project Syndicate