Pillanatfelvétel Thália kassai szekeréről

Az összefüggések persze megcáfolhatóak, elég, ha csak a Vidnyánszky Attila vezette beregszászi társulatot említem, akik szó szerint a semmiből, díszlet, jelmez és havi fizetés nélkül hoztak létre összmagyar mércével mérve is fontos előadásokat. Velük azonban inkább ne hasonlítsuk össze a kassai Tháliát, hiszen egyrészt mégiscsak egy uniós országban élünk, ahol az államnak kötelessége (lenne) biztosítani a működési feltételeket az adófizetők egy jókora részét szolgáló színház számára, másrészt nagyon szurkolok ennek a társulatnak, ezért hajlamos vagyok a „kicsit savanyú, de a miénk” elvet vallani. Egy-egy agresszív bírálat megfogalmazása előtt például belegondolok, mi lenne, ha én keresnék havi hat-hétezer koronát, vajon mennyire igyekeznék maximumon teljesíteni. A kassai művészek ugyanis megalázó fizetésért dolgoznak, nem csoda hát, hogy haknizgatnak, büfét működtetnek, egyszóval igyekeznek boldogulni, ahogy lehet. Ez elsősorban a fenntartó megye, azaz tulajdonképpen az állam szégyene, a fenntartó viszont nem igazán szégyenkezik, azt vallja, örüljenek a magyarok, hogy egyáltalán van színházuk Kassán. Nos, hogy a kelet-szlovákiai magyar közönség milyen mértékben örül a Tháliának, arról a későbbiekben még lesz szó.

Amit az elitkultúrát igénylő, „válogatós” néző manapság észrevesz, az az, hogy Kassán nincs karakteres profilú, erős társulat, amely egy meghatározott irányvonalat, egy azonnal felismerhető játékmódot és színpadi stílust követne. Ehhez ugyanis elengedhetetlen a szisztematikus műhelymunka, ami csak egy állandó főrendező vezetésével valósítható meg. Beke Sándor személyében tavaly januártól akadt ugyan vállalakozó erre a nehéz feladatra, ám mivel az egri színház volt igazgatója kész helyzetbe csöppent, az elmúlt évadot még az útkeresés, illetve az egy helyben topogás jellemezte. A társulaton belül változatlanul nagy a jövés-menés, lassan galambdúchoz hasonlatos a Thália Színház, ahová leszállnak, tollászkodnak kicsit, majd ismét felröppennek a fiatal színészek. A társulat magja egyre kisebb és egyre ingadozóbb színvonalon teljesít. Ha úgy tetszik, a modern, huszonegyedik századi színházi kifejezésmódok egyelőre nem értek el Kassára. Az idősebb korosztály még a diktatúrában kezdett, amikor a színháznak egészen más küldetése volt, mint manapság. A szereplők klasszikus hősök bőrébe bújva a deszkákon mondták ki a kimondhatatlant, a közönség pedig főleg eme bizarr szövetség miatt, a titkos nyelv miatt, a szabadság pár órás érzéséért járt színházba. A rendszerváltás után tizenöt évvel már nem elég, ha a színész Hamletként odacsap a hatalomnak, és mindezt magyarul teszi. A kereskedelmi televíziók, a DVD és az Internet korában bizony meg kell harcolni a közönségért. Azért a közönségért, amelynek ízlését pont a kereskedelmi tévék teszik lassan tönkre. Ebből egyesek arra következtetnek, hogy elegendő tíz centivel a szappanoperák szintje fölött teljesíteni, és máris mindenki elégedett. Aki mégsem, az nem jár színházba, vagy (a másik oldalon) távozik a társulatból. Másfelől az is igaz, hogy a Thália a régió egyetlen magyar kőszínházaként nem engedheti meg magának a lila ködös alternatív előadásokat, a merész kísérletezést, a kizárólag a szakma kegyeit kereső kezdeményezéseket.

A Thália helyzetét saját valós közegében lehet csak vizsgálni, felesleges összehasonlítani a magyarországi színházakkal, egyrészt a társadalmi háttér különbözősége és a művészi munka feltételei, másrészt az anyagi lehetőségek miatt. Elég, ha csak annyit mondok, hogy a Vígszínház egy-egy látványosabb előadásának díszlete annyiba kerül, amennyiből a Thália egy éven át működni kénytelen.

Beke Sándor, az új főrendező és művészeti vezető azonban rendszeresen hangoztatja, hogy a csóróság nem mehet az előadások művészi színvonalának rovására. Az idei évadban meglátjuk, mennyire sikerül fellelkesítenie ezzel a szöveggel az egyre apatikusabb társulatot. Mert jelenleg úgy tűnik, aki csak tud, menekül Kassáról. Jelentősebb mennyiségű „friss vér” legutóbb két ével ezelőtt érkezett Erdélyből, négy vendégmunkás személyében, akik közül egy fő azóta már távozott a társulatból, a többiek pedig azt vallják, hogy még itt is jobb, mint odahaza.

A nagyérdeművel az a helyzet, hogy rendkívül sokféle emberből tevődik össze. Megszokásból vagy magyarságtudatból ma már egyre kevesebben vásárolnak bérletet, hiszen az elektronikus médiák korában élünk és napi húsz órában kell hajtanunk a megélhetésért. Aki mégis színházba megy, elsősorban szórakozni akar, méghozzá a tévéből megszokott szinten. Emiatt senkit sincs jogunk hibáztatni. Viszont ügyes húzásokkal, arányérzékkel és apró kunsztokkal a közönség nevelhető, rá- és visszaszoktatható az igényes kultúrára. Ez viszont munkás vállalkozás, s csak tudatosan kifundált stratégiával valósítható meg. Ne feledjük el, hogy a Thália utazó társulat, esetükben a hegy megy Mohamedhez, a „hegynek” pedig a legegyszerűbb falusi néző igényeit is figyelembe kell vennie.

Nyilván e célt szolgálta a Thália tavalyi első bemutatója, Kisfaludy Károly Csalódások című vígjátéka. Az előadást Mikó István, az „akkoriban” házi rendezőnek számító magyarországi sztárszínész alkalmazta színpadra. Elfeledett szerző elfeledett darabjáról van szó, amelynek apropóját az adta, hogy ősbemutatója Kassán volt 1829 decemberében. A nézőt nagy feladat elé állítja a veretes nyelvezet, de ha a közönség szórakozni akar, és ha maga Mikó István játssza a főszerepet, a dolog nem sülhet el rosszul.

A főbb szerepekben Kiss Szilviát, Kövesdi Szabó Máriát, Germán Líviát, Bocsárszky Attilát, Pólos Árpádot, Maneses Istvánt, valamint a Kisváros-sorozatból ismert Győri Pétert láthattuk. A történet dramaturgiája elég átlátszó volt, az „evidens” félreértéseken alapuló cselekmény következő fordulatán már előre lehetett mulatni, a karakterek szintén ismerősek voltak, rögtön beazonosíthattuk a tiszta, ártatlan vidéki kisasszonyt, a hozzá passzoló ifjú hadnagyot, a fess világfit, a tahó földesurat, a nagyvilági dámát, a túlbuzgó szolgát. Azt is tudtuk, milyen színészi eszközökhöz szoktak nyúlni azok, akikre ilyen darabokban szerepet osztanak. Ha nem lett volna az ízes, nyelvújítás előtti szöveg, bizony, kisebb lett volna a szakmai siker. De talán pont az igényes beszéd miatt maradt kevesebb energia a figurák megformálására, a jelenetek továbbgördítésére, ezért sokszor úgy tűnt, leckét mondanak fel a színészek.

Néha ez volt az érzésem Cibula Péter cirkuszi környezetben játszódó mesejátékának nézésekor is, amelyben viszont a fizikai igénybevétel miatt került háttérbe a verbalitás. A szereplők ugyanis komoly artistamutatványokat prezentáltak. A szerző-rendező afféle multifunkciós ember, hiszen szerződése szerint színészként tevékenykedik a Tháliában, ám nem először próbálkozott írással, egykori munkahelyén, az iglói színházban több meséjét és meseadaptációját bemutatták már. A körülmények szerencsés összejátszása miatt a szintén cirkuszi tematikájú előadásban „kiszemelt” és még az előző művészeti vezető, Darina Poldaufová által Kassára csábított három erdélyi színész, Szabadi Emőke, Maneses István és az egyik mellékszerepben felbukkanó Flórián R. Szabolcs tündökölhetett ebben a darabban. Megkockáztatom, hogy a nagyobbacskák, sőt a felnőtt kísérők sem unatkoznak az előadás alatt. Kár, hogy Kulcsár Lívia, a főszerepre kiszemelt konzervatorista azóta nem bukkant fel a Thália előadásaiban.

A tavalyi évad harmadik előadásának az volt a legnagyobb hozadéka, hogy egyéves pangás után a társulat végre valóban használatba vette az addig jobbára irodaházként működő, nagy dirrel-dúrral felújított és átadott Márai Stúdiószínházat. Egy igazi fehérholló-műfaj, a szlovákiai magyar politikai kabaré prezentálására tettek kísérletet a társulat tagjai Beke Sándor vezényletével. Gál Sándor műve, A pokol kapujában igényes szöveg, ha olvastam volna előtte, bizonyára azt mondtam volna, hogy lehetetlen színpadra alkalmazni. Beke képességeit dicséri, hogy a feladattal szinte maradéktalanul sikerült megbirkóznia. Úgy is mondhatnám, megtette, ami tőle tellett. A (cseh)szlovákiai magyarságra is hatással lévő politikai döntések és döntéshozók szerepeltetése nehéz néznivaló az összefüggések ismerete nélkül beülő átlagnéző számára, a fiatalokról nem is beszélve. Beneš, Masaryk, Štefánik, Hlinka, Hitler és Sztálin hol valós, hol kitalált szövegeket mondanak, párbeszédet folytatnak, fiktív szereplőként megjelenik Švejk, a derék katona. Aki nem ismeri behatóan a huszadik század első felének történelmét, a különböző paktumok, döntések és stratégiák hátterét, bizony, kapkodhatta a fejét.

A látvány viszont mindenért kárpótolt: a szereplők a lokálasztalok körül ülő nézők között sétáltak, a színpadot szúnyogháló-szerű vászon takarta, amelyet nemcsak térelválasztóként, hanem vetítővászonként is használtak. A mögötte helyet foglaló Sexit zenekar aktív részese volt a produkciónak, hol Monti Csárdására zendítettek rá, hol egy-egy kávéházi melódiára. Sztálin (Pólos Árpád) táncra perdül a kóristalányokkal (Germán Lívia, Szabadi Emőke, Tóth Éva, Kollárik Lucia), azaz a gegek, poénok sok esetben non-verbálisak, egy-egy ismerős kabarégesztussal például egy csapásra emészthető lesz mindaz, amit egyébként háromszor-négyszer is el kellene olvasni.

Ezután egy teljesen más műfaj következett: Arthur Miller Pillantás a hídról című darabja, amelyet szintén Beke Sándor, az amerikai realista dráma nagy szakértője rendezett. A nevelt lánya iránt gyengéd érzelmeket tápláló, szeretet és szerelem között különbséget tenni képtelen dokkmunkás, Eddie Carbone történetének aktualitását az adja, hogy az érzelmi szál mellett a munkanélküliség problémája is dominál benne. A vadkapitalizmus idején játszódó történetben a család két illegálisan bevándorló szicíliai rokont bújtat: az eleve feszült légkört tovább bonyolítja, hogy egyikük beleszeret a háziak lányába. A darab dramaturgiája Beke Sándor szerint az antik tragédiák vonalvezetését követi, és Miller arra is ügyelt, hogy ne tipikus amerikai karaktereket formáljon meg, hanem olaszos temperamentumú alakokat. Ez Pólos Árpádnak, Kiss, Szilviának, és főleg Cibula Péternek nem volt nehéz feladat, a szerelmes ifjút játszó Flórián Szabolcsról viszont nem mindig hittem el, hogy komolyan gondolja, amit mond. Az egész dolog kissé művinek hatott, talán azért, mert az előadás rendezője híven követte az antik drámák vonalvezetését, ám a realista jelleg, azaz a hihetőség igénye háttérben maradt. Ezzel együtt is többet teljesített a társulat, mint amennyit az utóbbi években megszoktunk tőlük. Pusztán azért, mert rendezőileg nem voltak magukra hagyva.

Egressy Zoltánnak, a kortárs magyar dráma üstökösének Kassára csábítása többé-kevésbé szintén az erdélyi színészek érdeme. Egy ősbemutatót láthattunk áprilisban, a Jókai novellájából készült Három koporsót. Háború van, egy őrnagyot beszállásolnak egy polgári házhoz. A gondosan felépített ál-idill egy csapásra oda lesz, a lány (Szabadi Emőke) igyekszik ugyan hű maradni vőlegényéhez (Maneses István), ám az nem hagyja magát szeretni, inkább uralkodni akar, állandó féltékenykedésével pedig maga kergeti az őrnagy karjaiba szegény lányt, felfedve valódi énjét. Lélektani szempontból a sztori több helyütt megkérdőjelezhető, főleg a vége, amikor a felesége és szeretője közül választani képtelen őrnagy csoportos öngyilkosságra beszéli rá a két nőt. Nem világos, ki és mikor követi el a végzetes hibát, kinek mennyire fontos a társadalmi szerepjátszás. A színészek meglehetősen idegenül mozognak ebben a közegben, a kínálkozó lehetőségek pedig sokszor kihasználatlanul maradnak Czeizel Gábor rendezésében.

A legkisebbeket az eddigi pangás után újabban elkényezteti a Thália. Écsi Gyöngyi népdalénekes és Kováts Marcell népzenész együtt kényeztették őket az Angyalbárányok című előadással. Gömöri népmese, alig észrevehető oktató-nevelő jelleggel, ízes nyelven és fantáziát tornáztató eszközökkel elmesélve. Csak a főszereplők hagyományos bábfigurák, a báránykák egyszerű gyapjúcsomók, a folyó egy fonál, a híd egy egyszerű orsó, melyről a fonalat átvezetik, az idő kereke pedig egy motolla. A történet mellett a szakrális vonal is fontos, ám ha valaki nem fedezi fel elsőre a bibliai utalásokat, akkor sincs baj, a lelke akkor is épül, csak nem tudja pontosan, mitől. Egy idő után zeneileg is összeállt a kép, legalábbis a mellettem ülő gyerekek a végén gond nélkül fel tudták sorolni, mihez milyen hangszer társult, és azt is sikerült érzékeltetni, mikor érkeztek a szereplők nem e világi tájra. A manapság meglehetősen merésznek tűnő eszköztelenség is megérdemel egy misét. Az alkotók a gyerekekre bízták még a színpad színesítését is, mert a gyerekek sokkal többet látnak, mint mi, felnőttek, mert lelkükben ki-be nyílnak azok a bizonyos ajtók. Elég nekik egy-két hang és szó, hogy madárnak lássák a szövésnél használatos, csipkekendővel feldobott vetélőt, vagy templomnak lássanak egy egyszerű faragott széket.

A felnőttek is kaptak feladványt a Thália stúdiójában, egy monodráma képében. A titokzatos Jászai Mari, a nemzet színésznője elevenedett meg Cs. Tóth Erzsébet jóvoltából. Sokszínű, művelt, ellentmondásos, rendkívüli egyéniségről van szó, és az ilyenek vonzzák a drámaírókat, Kocsis István pedig a monodráma-írás királyának tekinthető. Bár ez az előadás Komáromban már színre került, ősbemutatónak hirdették Kassán, ahol, bizony, hiánycikk ez a műfaj. A megkoszorúzott szintén Beke Sándor rendezése, a főszereplőnek pedig Zetyák György asszisztált némán és szolgálatkészen, ahogy azt egy diszkrét öltöztetőfiútól elvárhatjuk. A játéktér ugyanis öltözővé alakult át, a közönség egy része a színpadon ült, a többség pedig a nézőtéren, azaz nem körülvették a díszletet, hanem kettéoszlottak, mint egy teniszmérkőzésen. Ez nem bizonyult szerencsés húzásnak, mivel a közönség egy része folyamatosan Cs. Tóth Erzsébet hátát nézte, őket viszont a többiek nézték. Ettől az egész túlságosan színpadias lett, a főszereplő pedig néha, bizony, belecsúszott a teatralitásba. Legszebb pillanatai azok voltak, amikor természetesen tudott viselkedni a deszkákon. Akkor elhittük neki, hogy ő valóban egy komoly hatalommal bíró, befolyásos nagyvilági dáma, aki egyben sebezhető, érzékeny, önmaga elől is menekülő lélek.

Teljesen más tészta az Anconai szerelmesek című darab, amelynek műfaji meghatározása a színlap szerint „igazi olasz zenés komédia”, és amely a Padlás helyett került színre, mintegy a zenés előadás-penzum letudása céljából. Rendezőnek a jól bevált Halasi Imrét hívták át Miskolcról, aki nem kevesebbre vállalkozott, mint egy legenda átmentésére. A Radnóti Színházban ugyanis több mint kétszázas szériát futott ez a darab, amelynek titka Halasi Imre szerint abban rejlett, hogy a budapesti közönség olyan színészeket láthatott énekelni, táncolni és bolondozni a színpadon, akik addig csak „komolyabb” előadásokban tűntek ki. A kassai színészek nem tudták pótolni Kováts Adélt, Szervét Tibort és Schell Juditot. És mivel a kassai színészeket gyakran láthatjuk bolondozni a színpadon, a kuriózum-jelleg is oda lett. Vajda Katalin és Valló Péter darabja ugyanis önmagában nem áll meg, még a népszerű olasz slágerek, Adriano Celentano vagy Gianni Morandi örökzöldjei sem segítenek rajta. A kassaiak becsületére legyen mondva, hogy megtették, amit lehetett. Mivel a darab a komédiás hajlamok mellett komoly ének- és tánctudást igényel, korrepetitor és koreográfus foglalkozott velük, sőt olaszul is megtanultak egy-két versszakot, a felszabadult, mégis pontos és profi radnótis hozzáállást viszont nem láttam Kassán. Hiányoztak azok a kikacsintások is, amelyek nélkül a legjobb részek is klisékké merevednek, a cselekményszövés hiányosságait pedig nem feledteti a személyes sarm. Talán csak Petrik Szilárd és Dudás Péter okozott némi meglepetést, előbbi a link cukrász „digósra vett” figurájával, utóbbi pedig a részeg milliomos frenetikus belépőjével. A kassai közönség a bemutató után két részre szakadt, rögtönzött közvélemény-kutatásunk felemásra sikeredett. Volt, aki már az első felvonás után távozni akart, úgy kellett őt visszarángatnom, mások percekig felállva tapsoltak.

És itt jön ismét a nézők és a szakma egyidejű kielégítésének örökös dilemmája. A közönségigény kiszolgálásának kényszere sohasem lehet a színvonaltalanság magyarázata, viszont az is igaz, hogy hiába csinálnának remekművet Kassán, ha az üres ház előtt futna. Köztes megoldásokat szükséges keresni. Ehhez minél több vendégjátékot kell Kassára invitálni, illetve a színészeknek is minél több kollégát kell látniuk. Talán nem tiszteletlenség, ha elárulom, hogy a kassai színészek igen ritkán jutnak el budapesti előadásokra, vagy akár a miskolci, egri színházba (nem vendégszereplésről beszélek, az az álmok birodalma). Nem kóstolnak bele más szakmai közegbe, nem találkoznak új megoldásokkal, nem véleményezhetik, elemezhetik a kollégák munkáját, és abban sem vagyok biztos, hogy olvasnak magyarországi színházi lapokat.

Apropó: lassan el kellene dönteni azt is, melyik közeghez akar tartozni a Thália Színház. Az előző művészeti vezető a hazai színházművészet szerves részeként kívánta kezelni a Tháliát, Beke Sándor viszont tudatosan igyekszik kinyitni a magyarországi csatornákat. Az anyaországi szakmának viszont sosem lesz szerves része ez a társulat, mert egyrészt mások a munkakörülmények, másrészt ezek a színészek az itteni mindennapokból táplálkoznak, így gesztusaik, szavaik, hangsúlyaik is mást jelentenek. Az októberi Hamlet-előadással az idén 35 éves színház talán elindul egy határozott, önálló arculat megteremtésének irányába. Reméljük, hogy így lesz.