Picasso fürdőzői Stuttgartban

Ritkán akad az embernek alkalma, hogy egy nagy Picasso-kiállítást megtekinthessen. A Stuttgarti Állami Galériában (Staatsgalerie Stuttgart) idén június 18-tól október 16-ig egyedülálló, s különösen érdekes, monotematikus kiállítás látható: Picasso fürdőzéssel kapcsolatos képei és szobrai.

A sok lehetőséggel kecsegtető téma végigkísérte a mestert egész életén, számtalan variációban próbálta megközelíteni. A fürdőzés témájának persze komoly története van, biblikus vagy antik jelenetek illusztrációjaként már korán megjelent a képzőművészetben, s a modern korban sem Picasso volt az első, aki ezzel foglalkozott. Az ilyen képek erotikus jellegét, hatását persze nem zárhatjuk ki, mi több, Picassónál ez tudatosan (bár gyakran csak áttételesen) követett cél is, mégis fontos megállapítani, hogy ezekben a műveiben nem alapvető törekvésként van jelen. Sokkal inkább a szín (színek) és a forma, valamint azok kombinációja – vagyis a kompozíció, az önkifejezés lehetősége a lényeg. A fürdőzés valóságelemeit a kivételes invencióval megáldott Picasso elképesztő változatossággal jeleníti meg.

Rendkívül érdekes a kiállítás rendezőinek az az ötletes megoldása, ahogyan – a közvetlen összehasonlítást is lehetővé téve – bizonyos műtörténeti párhuzamokra felhívják a figyelmet. Habár Picasso-kiállításról van szó, ott látható a nagy előd, Paul Cézanne olajfestménye is, A fürdés, amelynek harmóniája minden bizonnyal nagy hatással volt Picassóra. S ami talán ennél is érdekesebb, közvetlenül egymás mellett helyezték el Renoir és Picasso szinte azonos kompozíciójú, mégis merőben eltérő képét (Fürdőzők a tájban, Eurydike, ill. Lábát törülgető ülő akt). A két festmény egymás tükörképe, a testpozíció és a tevékenység azonos; ami más, az a környezet – és főleg a hatás. Picasso Renoir barokkos nőalakjain is túltesz, persze nem csinos filmszínésznők fényképszerű megjelenítéseiről van itt szó, hanem jelek, szimbólumok, színek, formák és a kompozíció összhatásáról. Nem kötelező, hogy minden tessen, sokkal fontosabb közel engedni magunkhoz a képet, és szellemi dialógust folytatni – akár vitatkozni vele.

Néha azért nehéz követni a mestert, különös tekintettel a sűrűn váltakozó korszakaira és a különböző hatásokra, amelyek művészetét érték. Míg kubista korszakában inkább a formák absztrakciója jellemzi (Három nő, 1908), a tíz évvel később keletkezett Fürdőző nők mintha Henri Rousseau-ra és Chagallra emlékeztetne, s fontos szerepe van a háttér szimbolikájának, valamint a háttér és az alakok kölcsönösségének. Sajátos a Futó nők a strandon című kép is. A két erőteljes figura önfeledten, szinte extázisban rohan a mozdulatlan térben. A tenger csendes, szélcsend uralkodik, csak a nők rohannak. A világító, tiszta színek még inkább kidomborítják a dinamikus mozgás és az időtlenség ellentétét és egyidejűségét. A nők egyik melle meztelen, ami akár pusztán erotikus is lehetne, ám ez az adott vizuális kontextusban inkább a szabadság jelképeként konstituálódik. A női mell tulajdonképpen csak a modern korban vált az erotika jelképévé, hiszen például a reneszánsz női portrékon a teljesen szabadon hagyott keblek divatjelenségnek tekinthetők. Ebben a gesztusban tehát a korábbi mesterek műveire való utalás nyilvánul meg, amellyel Picasso gyakorta él.

A kódok értelmezése néha rendkívül bonyolult feladat, és az életrajzi adatok ismerete nélkül szinte lehetetlen. Gyakori motívum a strand fürdőkabinja, amelyet egy női alak próbál kinyitni. A húszas évek végén Picasso házassága válságba került, s fiatal szeretője volt, akit titkolni kellett. A fürdőkabin és a kulcs szimbolikája, valamint a felismerhetetlenségig torzított, jelzésszerűen megjelenített női alak ily módon világos jelentést kap. Csakúgy, mint a több variációban feldolgozott Mentés, amelynek szinte legendás háttere van. Az egyik variáció szerint Picasso fiatal szeretője a festő szeme láttára majdnem a tengerbe fúlt, s az utolsó pillanatban mentették meg, egy másik szerint a fiatal lány – jó úszó lévén – mentett ki egy fuldoklót. Mindez az 1932-ben festett Mentés című képen úgy jelenik meg, hogy a mentőnek, az elalélt megmentettnek és a segédkező harmadik alaknak furcsa módon azonos vonásai vannak.

Különös alkotás a fából készült 1956-os Fürdőzők szoborcsoport is, amely később több variációban jelenik meg festményein. A háború után tapasztalható felszabadultság ebben a könnyed, szinte gyermekded műben éri el egyik csúcsát. Persze csak első pillantásra tűnik ez primitív megfogalmazásnak. Picasso absztrahálása, csak a lényeget megfogó általánosítása mögött csodálatos rajzkészség lapul. Legkönnyebben ceruzarajzain ismerhető fel páratlan szakmai tudása. Világos, biztos vonalvezetése Dürer rajzaira emlékeztet, pedig a két alkotó között hatalmas a különbség. Picasso értelmezéséhez viszont nem érdektelen a nagy festő megjegyzése, miszerint mindig az ódivatú elképzelésekbe kapaszkodunk, idejemúlt dimenziókba, mintha nem éppen a művész feladata volna, hogy újakat találjon. Picasso minduntalan keresett – és talált is. A fürdőzők témaköréhez tartozó Picasso-alkotásokat bemutató hatalmas stuttgarti kiállítás sokatmondó bizonyítéka ennek.