Permanens viharzás

CSEHY ZOLTÁN

„Miért? Nem jó nekik ott, ahol jól megvannak: a szigetükön? Prospero épp varázsolhatna is Mirandának vőlegényt, magának országot... Mindent tud, azt is, hogy ezt nem tudhatja. Kitalálhatna egy robotférjet, egy komputerbirodalmat, de az nem lenne az igazi. Valóságot – a sorsdöntő pillanatban – nem lehet légből kapni, az emberség élő példáját nem lehet egy határponton túl továbbadni, ha nincs ott az emberiség. Ez az a pont, ez az a pillanat: itt és most feltétlenül fel kell tűnnie egy hajónak a láthatáron” – írja Géher István híres Shakespeare-olvasókönyében A vihar elemzésekor. És a hajó megérkezik, pontosan a szükséges hajó, mely a kiteljesedést, méghozzá ezúttal zenei vizeken: Lee Hoiby (1926) amerikai zeneszerző operájában egyenesen Shakespeare álmába lépünk, melyben a szerző ágya válik viharba került hajóvá; Thomas Ades (1971) brit zeneköltő opuszában a vihar kórussal érkezik, mely kétségbeesetten zengi: „a pokol kiürült / és minden démon idesereglett”. 2009 operacédé-termése kétféle interpretációban is újrateremtette az egyik legfilozofikusabb Shakespeare-drámát. Kétségtelenül Hoiby variánsa a hagyományosabb zenei karakterű, könnyen befogadható változat: van benne egy hatalmas adag újromantikus lendület, filmszerű plaszticitás, figyelemre méltó a darab posztmodern rétegezettsége, számos helyénvaló és szellemes allúzió (a leglátványosabb egy meglehetősen hosszan citált wagneri Parsifal-motívum) tarkítja, és kelti az otthonosság érzetét. Ez a kiterjedt allúziótechnika jól modellálja a tudás, az elme kiemelt szerepét Prospero alakjának megformálásában, aki megtanulja uralni a természet (ösztönlényiségre vagy épp irracionalitásra, transzcendenciára „kárhoztatott”) elemeit, az emberi gondolatot rákényszeríti a szellemvilágra, de a szellemvilág végül uralhatatlan marad, köszöni szépen, megvan az ember nélkül. Ezt a felismerést Ades érzékeltette igazán átütően operája záró képében: Caliban (Ian Bostridge), ez az állatias ösztönlény, aki végül ott marad a szigeten, értetlenül áll a mindössze négy órát igénybe vevő történtek előtt, csak Ariel nevének szárnyaló, felszabadult magánhangzóit hallja. A név megszabadulása a mássalhangzók „súlyától” az emberi szolgálattételtől való szabadulás varázslatos zenei képe: Ariel többé már nem szükségképpen hordozója, sebessége, tudója az emberi gondolatnak, hanem az ember számára felfoghatatlan létező. Ades sokkal radikálisabb Ariel alakjának megformálásában: egy szellemvilágbeli zenei rendszert dolgoz ki, melynek agressziója az opera elején szinte sokkoló, ám fokozatosan fergeteges élménnyé változva teljesít ki egy káprázatosan termékeny zeneszerzői koncepciót. „Sztratoszferikus”, földöntúli szoprán, jellemezhetnénk Cyndia Sieden fenomenális teljesítményét: aki meghallja Ariel szólamát, többé nem szabadulhat az opera (a sziget) bűvköréből. Hoiby Arielje (Molly Davey) mesés-lírai, a cselekmény mozgatórugója, pazar színekkel festett karakter, melyben a megközelíthetetlenségnek nyoma sincs, ugyanakkor úgy van megformálva, hogy Calibannal együtt elgondolható legyen Prospero belső életének komponenseként is. Ades talán még ennél is nagyobb hangsúlyt helyez erre, jól érzékelteti Prospero (Simon Keenlyside) kettős karakterét: az emberi intellektus végpontjára eljutott uralkodó magasztos, éteri alakja és a társadalmi beidegződéseket őrző és működtetni akaró javíthatatlan ember gyengesége örök konfliktusképző lehetőség marad zenei értelemben is. Egyik zeneszerző sem megy olyan messzire Prospero és a többiek belső konfliktusainak ábrázolásában, mint egykor Luciano Berio A király fülel című, Italo Calvino szövegkönyvére írt operájában, ahol Prospero egyszerre király és producer, „kinek egy könyvtár épp elég királyság”, a beiktatott Péntek egyszerre Robinson-hős és shakespeare-i Kalibán. Ráadásul a király és a rendező alakja is úgy viszonyul egymáshoz, mint a homokóra két fertálya. A Hoiby-opera egyik fénypontja a „Be not afeared” kezdetű Caliban-ária (Joshua Benevento énekli), melyet a zeneszerző egyik kritikusa az „utóbbi ötven év egyik legszebb áriájának” nevezett. Jelentős különbség rejlik Hoiby és Ades értelmezésében a dekoratív elemeket illetően: Ades mellőzi Prospero dekoratív varázslatait, Hoiby ezekből szinte külön szigetet teremt a szigeten. Erre ragyogó példa a Fernando és Miranda frigyét megáldó istennőhármas (Ceres, Isis és Juno) fantasztikus, tündéri jelenete a harmadik felvonásban, mely véleményem szerint a mű legsikerültebb része: innen a zene feltartóztathatatlan természetességgel árad a Hoiby-operákban megszokott, ékszerészi pontossággal kidolgozott fináléja felé. Miranda és Fernando első találkozásának és szerelmének zenei kibontakoztatása különösen nehéz zenei feladat, hiszen a konvenció ereje talán itt a legingerlőbb. Fernando önként vállalt szerelmi szolgálata és Miranda ártatlansága (hiszen apján kívül ekkor lát először férfit) mindkét esetben kitűnő duettben csúcsosodik ki. A komikus karakterekben mindkét zeneszerző erős, s így az opera alsó szintje nem puszta bohóckodós ellenvilága a magasabb szférának, hanem a költői-dramaturgiai üzenet kiteljesítője is: Caliban egyre növekvő értelmének veszélyeit Prospero is időben észleli, s ezt csak fokozza az emberi világgal való találkozás. Az alantas közegben megéledő hatalmi vágyak (él-e olyan matróz, aki ne szeretne királyfi lenni?) a maguk „szigetén” lényegileg azonosak a Szigeten történő hatalmi játszmákkal. Hiszen az ember végső soron inkább csak idomítható, mint tanítható. Ez a tapasztalat ott lappang minden varázslatos happy end mögött. A maga szigetén ettől zseniális mindkét alkotás. Ades műve alighanem új fejezetet nyit a zeneszerző pályáján, Hoiby alkotása viszont alighanem egy életpálya csúcspontja. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy művét a Nemzeti Operaszövetség (National Opera Association) a 2008-as év legjobb operájának kijáró elismeréssel jutalmazta. Kétségtelen viszont, hogy Ades művét sokszorta ütőképesebb (sztár)csapat szólaltatta meg (a már említettek mellé odakívánkozik a kitűnő Philip Langridge is a nápolyi király szerepében!), és az összhatást nagyban erősíti az a tény is, hogy a Covent Garden zenekarát maga a zeneszerző vezényelte.

(Lee Hoiby: The Tempest, Albany Records, 2009; Thomas Ades, The Tempest, EMI Classics, 2009.)