Parolik aranycsillagokkal

A szerzőt, Rainer M. Jánost ugyanakkor a hiánypótlás szándéka, a dokumentálás igénye és egy szinte elfeledett társadalmi csoport kollektív sorsa iránti érdeklődés mellett külön, személyes motívum is vezette: az egyik százados ugyanis a szerző édesapja. Az Apa – így rendre nagybetűvel – története kurzívval szerepel a kötetben. Rainer e sajátos, jól körülhatárolható csoport történetének alakulását szinte napjainkig beszéli el: az utolsó százados – akivel sajnos már nem beszélhetett – 2017 májusában hunyt el, Kecskeméten.

Származás, család, háború

„Munkám célja kezdetben egyfajta kollektív életrajz, prozopográfia készítése volt, amely nem csupán életrajzi adattárat jelent, hanem erre építő szociológiai elemzést is” – ígérte meg a szerző már a bevezetője első oldalán, de a kötet ennél sokkal többre sikeredett. A könyv ugyanis „nemcsak” egy társadalmi csoport történetének elbeszélése lett, de a speciális „fókusz” mellett huszadik századi család-, foglalkozás-, társadalomtörténet és sajátos országtörténet is egyben. Az „úriemberek” világához tartozó elismert köztisztviselői csoport, a tisztikar társadalmi presztízsvesztésének, egzisztencia- és jövőképvesztésének, a második világháború utáni új rendszerbe való beilleszkedésének (vagy az erre való képtelenségnek) és újrakezdési kísérleteinek az aprólékos lenyomata. Rainer – családi érintettsége miatt – nehéz feladatra vállalkozott: a történészi diszciplína eszközeivel fejt fel egy olyan történetet, amelynek következményeit tekintve személyesen is érintett.

Nagy Imre biográfusaként, és zömmel az 1956-os forradalom, valamint a szovjet típusú diktatúrák kutatójaként méltán elismert szerző új kötetében a „báziséveknek” tekintett első világháborús években született csoport tagjairól megállapítja, hogy a tanulmányaik alatt a századosok három és fél éven át egymás fizikai közelségében éltek, a közös iskola, a tiszti szolgálat és a háborút követő fogság „kétségkívül” „valamennyire egységes” csoporttá, afféle identitásközösséggé alakította őket. Ez az iskolaéveket követően elváló életutakban is tetten érhető: a gondolkodásmódjukban, a tetteikben, a választási döntéseikben a későbbiekben is nagyban meghatározó volt. Sokukat származásuk is predesztinálta a katonai pályára: családi tradíció (is) vezetett a katonáskodáshoz, amit a hagyományosan középosztálybeli státusz csak erősített.

A hadsereg Max Weber – gyakran idézett definíciója szerint – az állam legitim fizikai erőszakmonopóliumának eszköze. A két világháború közti magyar hadsereg tisztikara ezt a jogszerű erőszakot szolgálta, tevékenységükkel pedig társadalmi presztízs járt és számíthattak a két világháború között a trianoni békeszerződésben elveszített területek teljes vagy részleges revíziójára kondicionált „magyar társadalom jelentős, túlnyomó többségének támogatására”. A második világháborúba belépett magyar állam tiszti állományának – különösen a nyilvánvaló vereség következtében – ez a sajátos presztízse eltűnt, és a hadsereg tisztjeit is sújtotta a Horthy-kor politikai elitjének egészével szembeni ellenérzés és „támogatási deficit”.

Sorsvesztők

A Ludovikán 1939 januárjában végzett századosok nem egyforma mértékben és nem végig, de zömmel megfordultak a második világháború frontjain, és átlagosan egy évet töltöttek valamely hadműveleti területen. A végzősökből huszonheten vettek részt a Szovjetunió elleni harcokban, ugyanennyien kerültek ki a Don-kanyarba, tizenhatan a megszálló erők kötelékében teljesítettek szolgálatot, hatvanheten pedig részt vettek az 1944–45-ös, Kárpátokon túli, majd magyarországi küzdelmekben. A szerző szikár pontossággal dokumentálta az évfolyam sorsát. Kicsit több, mint a tizedük – mindössze tizenhét fő – teljes mértékben megúszta, hogy fegyveres harcokban vegyen részt, 1945-ig viszont huszonketten elhunytak a háborúban vagy a szovjet hadifogságban. A hadműveletekben a századosok minden ötödik tagja szenvedett háborús sérülést, ami tíz főnél egészen 50–100%-os rokkantságot eredményezett. Volt köztük, aki megvakult, mások életük végéig bicegve jártak – és többük későbbi egészségi panaszai is a második világháborús sebesülésükre – különösen a testükben „őrzött” szilánkok áldatlan következményeire – vezethetők vissza. A „frontélmények” során szerzett lelki sebeikről viszont csak közvetett benyomásaink lehetnek – ezeket nem őrzik a krónikák.

Rainer kötetének levéltári bázisát zömmel a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadtörténelmi Levéltár iratai, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti levéltárának vonatkozó dossziéi és a Budapest Történeti Levéltár releváns dokumentumai képezik. Ahhoz, hogy tudja megrajzolni a századosok kollektív életútját, felhasznált szórványosan fennmaradt hadinaplókat a hadműveleti területen történtekről, két fellelhető harctéri feljegyzést (az egyik ráadásul a szerző édesapjáé), négy visszaemlékezést (köztük a hadtörténészként ismertté vált Perjés Gézáét), hátrahagyott reflexiókat, 1945 után, majd az ötvenes években készített életút-beszámolókat, írásos emlékezéseket és maga is jópár interjút készített a századosok leszármazottaival. Többek közülük viszont sohasem beszélték el és feltételezhetően még asztalfióknak sem írták le a velük történteket: a szovjetizált Magyarország megváltozott viszonyai közepette jó okuk volt hallgatásba burkolózni.

Rainer 1945-re sajátos kettős „tapasztalatról” ír a századosok körében. Az egyik a középosztálybeli felnőtté válás – az ezzel járó anyagi és társadalmi presztízzsel, a másik maga a háború és a vereséggel járó borítékolható sorsvesztés és gyökeresen megváltozott élethelyzet. Bizonyos értelemben törvényszerű volt, hogy a századosok személyükben is szimbólumaivá váltak a legyőzött és fasisztának titulált Horthy-rendszernek. A fogság körülményeit nehezen viselték (akadt, aki szabadulásáig 35 kilóra fogyott), voltak, akik a Szovjetunió valamelyik gyűjtőtáborának föld alatti istállóiban aludtak, cékla- és káposztalé-levest ettek napjában egyszer, kenyeret pedig csak minden harmadik napon. Dobozy Lajos tüzér százados a temesvári gyűjtőtáborról jelentkezett az új magyar honvédségbe, csak hogy kijusson „ebből a pokolból”. A letartóztatás teljes kiszolgáltatottsággal járt, a gyűjtőtáborokban mindenhol zsúfolt barakkok, minimális tisztálkodási lehetőségek, poloska- és tetűinvázió, rossz élelmezés és gyatra egészségügyi ellátás volt jellemzők.

Különösen izgalmasak és megindítók azok a részei a kötetnek, amikor Rainer édesapja és édesanyja történetét meséli el, párhuzamosan haladva a kötet fejezeteivel, az egész könyvhöz hasonlóan kronologikus sorrendben. Az apa ausztriai amerikai hadifogolytáborba került, és amíg felesége felszolgálóként dolgozott egy étteremben, ő fát vágott az erdőn, hogy valahogy élelmiszerhez juttassa családját. A helyzet a hazatérést követően valamelyest javult, de minden túlélő a státuszvesztés bizonyosságával nézhetett szembe. Legjobb helyzetben azok voltak, akik átálltak a szovjet csapatokhoz – heten voltak ilyenek és ők is csak a háború utolsó napjaiban, ez javított az újrakezdési esélyeken, amit a legtöbben a katonai szolgálat folytatásában láttak. A hazatérőkre eljárási procedúrák, az igazolási kérdőívek saját kezű kitöltése és a B-listázással (a hadsereg állományából való elbocsátással) járó reménytelen élethelyzet várt. A kényszerűen vállalt alkalmi munkákból többen reméltek kiutat az ekkor indított katonai kísérleti tanfolyam elvégzéséből, amikor ismét az újjászervezett magyar hadsereg tényleges állományú tisztjei lehettek (összesen huszonheten), de pozíciójukat csakhamar zömmel elveszítették, amikor a tisztképzésnek köszönhetően az első évfolyam végzősei kikerültek a tanfolyamról. A „státuszőrzésre” szolgáló átmeneti megoldást jelenthetett az is, hogy a tisztek azonosultak (legalábbis látszólag) az új rendszerrel, a rendelkezésre álló százas mintán harmaduk belépett valamelyik pártba, amit a tisztikar szabályzata 1945 előtt szigorúan tiltott. Tartós megoldásként – Rainer szerint – ugyanakkor ez a „kibúvó” sem működött, kiutat mind közül leginkább a civil pályára való átképzés és valamifajta polgári képzettség megszerzése jelentett.

Katonafeleségek

A kötet külön erénye, hogy Rainer a hadseregről szóló hagyományos férfitörténetek elbeszélésében külön fejezetet szentelt az eddig szinte teljesen ismeretlen katonafeleségek történeteinek, élethelyzeteinek a bemutatására. E nők többsége 1918–1922 között született és csak pár évvel volt fiatalabb férjénél. Szinte mindegyikük érettségizett, sokan egyházi bentlakásos tanítóképzőt végeztek, felsőfokú végzettsége viszont csak kettőnek volt, négyen még főiskolán vagy egyetemen tanultak. Közép középosztálybeliek voltak, csak harmaduknak volt kisebb vagyona. Az 1945-től bekövetkező fokozatos rendszerváltás az ő életüket is alaposan felbolygatta: amíg a háború előtt a százados feleségeknek mindössze hatoda dolgozott, a háborút követően az arányuk meghaladta a kétharmadot és többségében értelmiségi (zömmel általános iskolai tanári és tanítói) és alsóbb fokú adminisztratív pályán helyezkedtek el, vezető beosztásba pedig mindössze egy került, aki vegyészmérnökként a gánti bauxitbánya laboratóriumát vezette. A századosfeleségekre származásuk, családi hátterük és „horthysta”, „ludovikás” férjük miatt komoly teher hárult, munkájukat megkülönböztetés, bizalmatlanság és diszkrimináció övezte. Emellett rájuk várt az a szerep is, hogy deklasszálódást követően „megzuhant” férjük mellett (vagy inkább helyett) valamelyest próbálják fenntartani családjuk korábbi életszínvonalát – legalábbis ennek látszatát. A munka és a gyereknevelés feladata így az új helyzethez való kényszerű alkalmazkodással és egyfajta sajátos középosztályi identitás- és mentálistudat-őrzéssel egészült ki.

Mi marad egy emberből?

Elgondolkodtató és megindító az utolsó fejezet, amelynek Rainer a Mi marad egy emberből? címet adta. Ebben a szerző azt írta le, hogyan veselkedett neki az interjúknak, milyen előfeltevésekkel és kérdésekkel kereste meg az azonosított századosok gyermekeit (szám szerint ötvenötöt!), hogy „beszéljenek apjukról, anyjukról, családjuk történetéről és saját magukról”. A két nagy csoportot alkotó („háborús” és „kései”) egykori gyerekeket a szüleik többé-kevésbé még azonos története már nagyon különböző pályára sodorta, a zömmel „apaközpontú” történeteikből azonban zárkózott, belső feszültséggel vívódó, szorongó, a külvilág iránt bizalmatlan – keserűségről viszont bizonyságot nem tevő – férfiak képe rajzolódott ki. Az egykori 1939-ben végzett századosoké.

Kováts Andor 2017-es halála mutatja, hogy ezek a történetek szinte egészen napjainkig itt voltak velünk, és csak arra vártak, hogy a kényszerű elfojtás és elfeledettség évtizedeit követően valaki szavakat találjon nekik. Rainer M. János elvitathatatlan érdeme, hogy erre a feladatra vállalkozott, és a kötetének köszönhetően most százhatvan százados életútja vált megismerhetővé. Köztük a fájdalmasan korán elhunyt édesapjáé is, aki koromsötétben, gyermekeit megcsókolta és „óvatos, szinte nesztelen léptekkel” indult el otthonról, mert Kőbányáról reggel hatra már Albertfalvára kellett érnie. Ha későn is, most a rendre korahajnalban elinduló Rainer Micsinyei Vilmos eddig elmondatlan története is hazatalált.

Bödők Gergely

(Rainer M. János: Századosok. Budapest, Osiris Kiadó – OSZK, 2018. 404. old.)