Őszentsége, a Bölcsesség Óceánja

LŐRINCZ ADRIÁN

Címének jelentése: a Bölcsesség Óceánja.

„Vannak, akik úgy értik, élő buddha vagyok, az irgalom bódhiszattvájának, Avalókitésvarának földi megtestesülése. Amikor száműzetésbe menekültem, ellenforradalmárnak és parazitának neveztek. Csakhogy magam úgy vélem, a föntiek közül egyik sem illik rám, számomra a dalai láma egyszerűen az általam betöltött tisztség viselője. Emberi lény vagyok én is, történetesen tibeti, aki úgy döntött, hogy buddhista szerzetes lesz” – írja Őszentsége Száműzetésben – szabadon című önéletírásában.

A bódhiszattva kifejezés jelentése: a felébredés lénye. Bódhiszattvának nevezik azokat, akik elérik a nyugati civilizációban megvilágosodásnak nevezett, bár inkább kialvásként értelmezhető állapotot, ám mielőtt megszabadítanák magukat a testet öltések körforgásától, a szenvedések és vágyak földi világában maradva, a valóságban való tudatos részvétel útján segítik elérni minden érző lénynek a felébredést. A bódhiszattva Buddha-tudattal rendelkezik, s Buddha-tudatúnak tekint minden létezőt; ez az időszámításunk előtt 563 és 483 között élt Gótama Sziddhárta herceg által ránk hagyott, világvallássá lett, erős erkölcsi pilléreken nyugvó gyakorlatalapú világnézet egyik sarkköve. A témában jártasok szerint a buddhizmust nem elég „tudni” – a mindennapokban kell gyakorolni. A járható út: a tanulás, az elmélkedés, s végül az elmélyülés. Buddha négy nemes igazságának felismerése, a nemes nyolcrétű ösvényhez való igazodás, illetve a létező dolgok üresség-természetének megértése és mulandóságuk tudatosítása vezethet el a bódhihoz (japánul bodai) – a felébredésből született bölcsesség gyakorlásához.

Hát ennyire egyszerű; Sarvamangalam, azaz Békesség minden lénynek!

Tibet és a szabadság

Őszentsége szinte észrevétlenül érkezett, s úgy is hagyta el az országot. Az ország közjogi méltóságai vörös nyakkendőikkel egyetemben szerencsére távol maradtak az eseménytől, így viszonylag szégyenérzet nélkül kaphattuk el Tendzin Gyaco egy-egy derűs pillantását. 1989-ben, amikor a közép- és kelet-európai országok legutóbbi (vélhetőleg nem utolsó) csatájukat vívták a diktatúrával, Őszentsége átvette a Nobel-békedíjat. Látogatását követően olyan érzésem támadt: a dalai lámával a Nobel-békedíj kapott akkor új értelmet.

Most, miután kezébe vette a ’89-es rendszerváltás egyik legjelentősebb alakjáról, valamint a nemzeti emlékezetet intézményi szinten megalapozó, tragikusan elhunyt Ján Langošról elnevezett díjat, hazájáról beszélt. Buddha követője számára a szabadság a ragaszkodás felszámolását, a tágabb összefüggésekben való gondolkodást jelenti, mondta, s így kell viszonyulnunk a kínaiak által 1949–1950-ben leigázott Tibethez is. Az, ami a Himalája fennsíkján lejátszódik, az egész emberiség sorsa szempontjából képletes jelentőséggel bír. Miért talált Tibet sorsa oly mély visszhangra az egész világon? A választ Láma Anagarika Govinda adja meg Fehér felhők útja című könyvében.

„Tibet szimbólumává vált mindannak, amire a ma embere annyira vágyódik – akár azért, mert már elveszett, akár pedig azért, mert még nem sikerült megvalósítani, vagy mert az a veszély fenyegeti, hogy az emberiség végleg szem elől téveszti. Tibet lett a szimbólumává azoknak a szilárd hagyományoknak, amelyek nemcsak a történelmi és kulturális múltban gyökereznek, hanem az ember legbensőbb lényében is, ahol szívünkbe zárva őrizzük e múltat az inspiráció örökké élő forrásaként.”

Úgy is fogalmazhatnék: Tibet a szabadságszerető emberek szívügye – tüntettek is érte Pozsony központjában szerdán úgy kétszázan.

Két csendes ellenálló

Megtisztelő számomra, hogy egy olyan szervezet díját vehetem át, mely erőszakmentesen harcol az emberi és szabadságjogokért, mondta Őszentsége.

A hazai díjazott, az egykori Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalom egyik kulcsfigurája, Fedor Gál keményebben fogalmazott, s olyan kérdéseket vetett fel, melyek nyomán kongó csend támadt a Hviezdoslav Színházban.

„Nem úgy kell szeretnünk, hogy vakokká válunk. Ján Langoš üzenete számomra az, hogy emlékezzünk. Generációnk sok dolgot megélt – egyebek közt húsz év demokráciát is. S én most, húsz év távlatából tényleg szeretettel a szívemben kérdem: Szlovákia minden lakosa otthon érezheti magát ebben az országban? A magyarok és a romák is? S olyan emberek képviselik ezt az országot, akikre méltán büszkék lehetünk? Nem gondolnak-e szentimentalizmussal telt szívvel a két diktatórikus rendszerre, a fasizmusra és kommunizmusra? Nem élnek-e közöttünk olyanok, akiknek nap mint nap szembesülniük kell az állam arroganciájával? Ha csak egyetlen személyről, egyetlen Malina Hedvigről van is szó, az mindannyiunk felelőssége. Az az érzésem, hogy a Ján Langoš-díjat közösen kapjuk; az önöké is, akik szeretettel a szívükben, ám nyitott szemmel élnek, s még ha fájdalmas is, emlékezni akarnak. Kicsi ez a színpad valamennyiünknek, ám én itt állok önök helyett, és köszönöm…”

Egyazon világ, két sors, két történet, mely a csendes, önként vállalt ellenállás – és száműzetés – révén fonódik egybe. A végkifejlet bizonytalan, a történetnek ezen a pontján legördül a függöny.