Önképünk: a magyar mindenekelőtt nem szlovák

TAMÁS PÁL

A vitához több tucat hozzászólás érkezett. Megszólaltak a szlovákiai magyarság legismertebb közírói, néhány politikusa, fontos értelmiségijei, de megszólaltak fiatalok, pedagógusok és olyanok is, akik egyébként eddig különösebben nem számítottak közszereplőnek. A szlovákiai magyar közösség sorsával foglalkozó szakértők viszonylag széles köre vett a projektben aktívan részt. Már csak ezért is érdekes, miként fogalmazza meg önmagát, saját mozgásterét az elit egy jelentős létszámú kisebbségi társadalomban.

Nemzetkarakterológia nélkül

A ki a magyar, mi a magyar kérdésfeltevésnek a magyar szellemtörténetben fontos előzményei voltak. A legismertebb szövegek a különböző nemzetkarakterológiai próbálkozások köré rendeződtek. Ez a típusú identitáskérdés elsősorban azok számára a magyar értelmiségi csoportok számára jelentkezik összetetten vizsgálandó kérdésként, amelyek önmagukat elsősorban nemzeti, etnikai metszetek mentén határozzák meg. Ebből következően a ki a magyar kérdésre adott válaszok – bármennyire széttartottak is, és az őstörténettől a néprajzon át a szociológiáig sokféle metszet megjelent bennük – elsősorban a vita primer kiinduló érzékenységei által definiálódtak.

A nemzetkarakterológiai vitákból a 2012-es szlovákiai hozzászólásokban szinte semmi sem köszön vissza. A szlovákiai magyar hozzászólókat nem a „nagy magyar sorskérdések”, hanem a szlovákiai magyar közösség problémái érdeklik. A szlovákiai vita tulajdonképpen egy empirikus statisztikákból kirajzolódó népességfogyásra reagál, és a hasonló magyarországi vitákhoz képest pragmatikus, sőt gyakorlatias.

A válasz egyébként viszonylag egyszerűen összefoglalható. A magyar (Szlovákiában) mindenekelőtt nem szlovák. Köztes állapotok a két etnikum között tartósan nem létezhetnek. Mindenkinek választania kell. A magyar közösség melletti választás mindenekelőtt a magyar iskola támogatásában, látogatásában, működtetésében jelentkezik. A vitában vannak, akik e megközelítés valamilyen pontjával vitatkoznak. De ők is elismerik, hogy a magyar közösség jelenlegi identitásfelfogásait valamiképpen e sémák uralják.

Másodszor. A szlovákiai vitákban igazán nincsenek éles konfrontatív ideológiai összecsapások. Természetesen, írnak inkább modernisták és erősebben nemzetiek. De frontálisan egymással nem ütköznek. Nem mutatnak fel egymással szemben jó és rossz, vagy gyorsan romló hatékonyságú nemzetpolitikákat. Ha vannak is oldalszúrások, gondosan csomagoltak.

Harmadszor. Miközben mindenki a szlováksághoz rendezve határozza meg végül is a magyart, a szlovákokat kemény kihívásként nem megélő, gyakran nem is burkoltan lekezelő beszédmód, amely a magyar szlovákságképet hosszú ideig meghatározta, sőt Magyarországon a hétköznapi beszédben ma is meghatározza, e képből teljesen hiányzik.

Tulajdonképpen már a „ki a magyar?” viták első szakaszában, az 1830-as években is volt fő külső erő, amely az identitást veszélyeztette. Hol kimondva, hol ki nem mondva, ez a „németség”, az „osztrákok” a Habsburgok, a labancok vagy ezeknek a jelenségeknek és formáknak valamilyen kombinációja volt. A kisebbségi társadalmakban nyilvánvalóan a többség és annak állama, államigazgatása a fenyegető erő. Vele szemben kell védekezni, tőle kell elsáncolódni, az ő hatásait kell közömbösíteni – amilyen mértékben csak lehet.

A szlovákká válást, a magát szlováknak vallás könnyűségét, a nyelvi hatásokat, az életviteli jutalmat, az esetleges karrier-pluszokat tartja ma a hozzászólók zöme a legfőbb veszélyforrásoknak a magyar identitások fenntartására nézve. Ha szabad itt, mint minden hasonló esetben, a mézesbödön és a korbács valamilyen irányító keverékéről beszélni, akkor mintha a vitatkozók többsége számára fontosabbak lennének a mézesbödönből levezethető veszélyek, mint a korbácsnyomok (amelyekről keveset beszélnek, lehet, mert azok amúgy is nyilvánvalók).

De a magyarországi, a szlovákiai létre vonatkozó közvéleménybéli sztereotípiákkal ellentétben a szerzők két szempontból is másképp beszélnek. Először is, visszafogottak a szlovákiai politikai rendszer identitásépítő vagy identitásromboló hatásainak megítélésében. Teljesen érthetően környezeti többségi, szomszédsági, iskolai rendszerbeli problémákra utalnak, amikor a nem hozzáértő, de magyar nemzeti kategóriákban gondolkodó anyaországi olvasó esetleg több politikai panaszt és jogkövetelő programpontokat várna. Szó van feszültségekről, aránytalanságokról, eltérő jogi lehetőségekről, mindenféle aszimmetriáról, de nincs szó kikerülhetetlen összecsapásokról, kizárólagos rossz szándékról és alig leplezett folyamatos elnyomásról. Még az erősebben nemzetiek sem állítják (legalábbis itt, ebben a szellemi közegben), hogy összefüggő üldözésről és kizárólag intézményesített, tervszerű rosszindulatról lenne szó. Másodszor, még a negatív hatások bemutatásánál is minden esetben szó van a magyar közösségi részfelelősségről. Még ott is, ahol a szlovák hatás egyértelműen és csak negatívnak tűnően jelentkezik, vannak kijelentések arról, amit a magyar intézményrendszer nem tett meg, arról, amiben a magyar elit tévedett, vagy olyan lépésekről, amik elképzelhetők lettek volna, de mégsem történt semmi.

Asszimiláció

Ebben a szövegkörnyezetben vetődik fel az asszimilációs probléma is. Az asszimiláció legfontosabb csatornái az érintkezés természetes színterei: vegyes párkapcsolatok, vegyes munkahelyek, vegyes etnikumú gyerekközösségek. Ez mind ismételten jelzi, hogy a szlovákiai magyarság egyre több életszférában viszonylag kevéssé különül el, zárkózik be saját hálózataiba, él a többségtől független életet. Nyilvánvalóan mások a nagyvárosi szórványok és a falusi, kisvárosi – esetlegesen kisebbségi többségű – területek hálózatai. E vonatkozásban is vizsgálni kellene a Kárpát-medencei magyar közösségeket. Űgy tűnik, hogy például a romániai magyar társadalom igen nagy része a románoktól sokkal elszigeteltebben él, mint a szlovákiai magyarok a szlovákoktól. A szlovák– magyar együttélési kép – legalábbis az itt elemzett vitaszövegekben – sokkal nyitottabb, befejezetlenebb, kiegyenlítetlenebb. Itt mintha sokkal több színtéren volnának közelebb a szlovákok és a magyarok egymáshoz, és éppen ezeknek a helyzeteknek az etnikai elvarratlansága az oka a szövegekben vizsgált problémáknak.

Népességmozgás

A vitaindító az identitáskérdést kifejezetten a népességszám változásához köti. Több hozzászóló jelzi, hogy nem egyszerűen a létszámról, hanem a népességszám egyfajta mitizált csoportazonosság-képző jelentéséről van szó, a félmillió „lélektani határ”, és előbukkan az 1945 utáni, etnopolitikailag legsötétebb esztendők emléke is. A fogyást a megszólalók elsöprő többsége az asszimilációs hatásnak és nem kizárólag, de különösen az annak kiemelt hordozójaként [?] megélt vegyes házasságoknak tudja be. A vitában, Gyurgyík László demográfus hozzászólásán kívül, ehhez nincs sok adat. Mások bemutatnak megtapasztalt [?] arányszámokat a vegyes családok gyermekeinek nyelv- és iskolaválasztásáról. Nem világos, hogy helyi mérésekről van szó, esetleg léteznek hivatkozott és a magyar értelmiség között közkézen forgó statisztikák? Elvben ilyeneknek azért kellene valahol lenniük. Vagy egyszerűen személyes vagy kisközösségekben megélt tapasztalatokat hallhatunk túláltalánosítva?

Gyurgyík hozzászólása – mely szerint a magyar etnikumnak van egy 90%-os magja, amely nyelv és identitás szempontjából is ide sorolja magát, és lehet egy 9–10%-os perem, amely csak az egyik mutató szerint sorolja magát egyértelműen ide –, más etnoszok tapasztalatai szerint is valószínűsíthető. Ha a kemény mag lemenne 60–70%-ra vagy ez alá, akkor valóban az etnikai csoport belső integrációját veszélyeztető mozgásról lehetne beszélni. De egy modernizálódó társadalomban, ahol viszonylag magas a hagyományos nyelvhatáron kívüli munkavállalás és intenzív a közösségek közötti személyes érintkezés, a bemutatott arányszámok mellett igazi veszélyekről, nehezen visszafordítható lemorzsolódásról talán még nem kell beszélni. Legalábbis addig, amíg nem ismerjük alaposabban e folyamat dinamikáját.

A vitában két-három hozzászólás persze jelzi, hogy a szlovák asszimilációs nyomáson kívül jelentkeznek más tényezők is – például az alacsonyabb születésszám a magyarok között és a romák változó identitása. De ezek hatásának valódi súlyára nincsenek hivatkozások – legalább nagyságrendileg. S természetesen nincsenek számok a vándormozgásokról sem. Pedig azért – legalábbis ami a kiinduló adatokat illeti – nem kellene teljesen a sötétben tapogatózni. Miután a vita egy konkrét veszteségszámból indult ki, néhány próbaszámítás nem rontaná a tisztánlátást.

Ezzel kapcsolatban nem értem, miért nem merül fel az áttelepülési veszteség Magyarországra? Tudjuk, hogy a vándorlás Szlovákiából Magyarországra sokkal kisebb, mint más magyar közösségekből, Romániából, Ukrajnából, Szerbiából. De ezért teljesen elhanyagolható lenne? Családegyesítésből, tanulmányok utáni munkavállalásokból, új házasságokból stb. tíz év alatt ne jött volna ki néhány ezres mínusz?

Legalább kísérletképpen feltérképezhetők lennének azok a veszteségek is, amelyeket a szlovák(iai) elvándorlás sodor magával osztrák, német, cseh letelepedés fele.

S bár elszórt helyi mérések vannak, de összefüggően még keveset tudunk a változó roma identitások hatásáról a magyar etnikai létszámokra. Azt a vita résztvevői is konstatálják, hogy a lemorzsolódás egy része elvben következhet a roma disszimilációból. Akár úgy, hogy a roma mellett második identitásként nem marad meg a magyar (-nyelvűség vagy -identitás), s más sem jelentkezik. Vagy a második, „felső” asszimilációs mintát már nem a magyar, hanem a szlovák fogja jelenteni. Akárhogy is van, nyomát sem látjuk a magyar identitásvitán belül annak a kérdésnek, hogy akkor tulajdonképpen mit szeretnénk: a romák a magyar etnikai közösség részét képezzék-e (akár második identitással). Vagy, bár a létszámra szükség volna, mert nélkülük a magyar közösség létszáma stabilan a „lélektani határ” alatt reked, de azért nem szeretnénk igazán azt sem, hogy a többségiek szemében a romákból túlságosan sokan ide, a magyarsághoz kötődjenek. Hiszen ez egy konzervatívabb közönség számára „rontaná” az egész etnikai közösség „külalakját”.

Ha ezek a tényezők mind hatnak, aligha lesz az asszimiláció, a napi elszlovákosodás számszerű hatása akkora, mint amilyennek a vita résztvevői azt önmagában – „meghatározó faktorként” látják.

A szerző magyarországi szociológus, az MTA munkatársa