Olykor az asztalra is csaptunk

„Sokszor álltunk fel a koalíciós tárgyalóasztaltól azzal, hogy elég volt, ezt már nem csináljuk tovább” Somogyi Tibor felvételeNagyon elfáradt a kampányban? Hány kilométert darált le vagy netán volt „udvari” sofőrje?

Mindannyiunk számára nagyon megterhelő és fárasztó volt ez a néhány hét. Azért is, mert akárcsak négy évvel ezelőtt, most is sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítottunk a személyes találkozásoknak, a lakossági fórumoknak, mint a kampány más eszközeinek. Jelöltjeink több mint 400 községben fordultak meg – magam is több ezer kilométert utaztam, több tízezer emberrel találkoztam személyesen –, elképzelhetetlen mennyiségű kérdésre válaszoltunk, és nagyon sok véleményt hallgattunk meg. Egyébként végig magam vezettem, az MKP által bérelt Škoda Octávián jártam a déli országrészeket. Pártunk egyetlen kormánytagja és más tisztségviselője sem vette igénybe egyetlen alkalommal sem a szolgálati gépkocsikat.

Politológusok és más társadalomtudósok mondogatják, hogy főleg a szociális gondok miatt a lakosság jelentős része kiábrándult a nagypolitikából. Ön mit tapasztalt dél-szlovákiai kampánykörútja során?

Az emberek szeretete és bizalma elfeledtette velünk a fáradtságot és a hosszú utazást, hiszen számos megható és felemelő találkozásban volt részünk. Jó volt tapasztalni, hogy nagyon sokan értik és érzik, hogy az MKP mit miért tett, s a dolgok miért alakultak többször úgy, ahogy nem akartuk. Egyébként nyilvánvalóan mindenki számára az a legfontosabb, hogy tisztességesen tudjon élni. Legyen munkája, ne éhbérért dolgozzon, s hogy a gyerekeit taníttathassa. Olyan igények ezek, amelyek természetesek és jogosak. A szlovákiai magyarok sem teljesen elégedettek a Dzurinda-kormány eredményeivel, mert többre számítottak. Mégis sokkal derűlátóbbak, mint sok szlovák választó. Remélem, hogy ez a derűlátás annak is köszönhető, hogy az MKP – ha csak részben is – beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Tiszta tudott maradni a korrupciótól bűzlő számos szlovák párt és politikus között. Olyan képet tudott magáról kialakítani, amely miatt egyetlen szlovákiai magyarnak sincs oka szégyenkezni.

Mi az, amit a legtöbbet dicsértek az MKP eddigi politizálásában?

Akárhonnan nézzük is a dolgot, a Magyar Koalíció Pártját kivéve nem akadt még a szlovákiai politikai palettán olyan párt, amely bátran, előítéletektől mentesen fel tudta volna vállalni a kisebbségek ügyét, éspedig az európai értékrend alapján. S olyan politikai erő sem tűnt még fel rajtunk kívül, amelyre gyanú nélkül nézhettek volna a polgárok, mert a politikusai nem a saját karrierjüket építgetik a párt révén és van célirányos elképzelésük az ország gondjainak megoldásáról. Nem tudom, ez vajon az MKP érdeme-e, vagy a többi párt hibája. Eszembe jut erről egy Széchenyi-gondolat: „A kevés, mit végbevittem: kötelesség. Elmulasztása szégyen és gyalázat lett volna, ám teljesítése sem érdemel dicséretet.”

S mit kifogásoltak a leggyakrabban?

A szlovákiai magyarok joggal várták régóta húzódó kisebbségi gondjaink orvoslását. Aki szlovákok között él, aki naponta találkozik velük, észrevehette, hogy sokukban még mindig milyen erős a nyílt vagy tudat alatti előítélet, félelem, gyanakvás velünk szemben. Senki még nem tudott tisztességesen megindokolni, miért ne legyen magyar egyetem, miért ne használhassuk anyanyelvünket a hivatalokban, miért ne kerüljenek a nevesítetlen földek a községek tulajdonába, s miért ne lehessenek a magyarok egyenrangú polgárai Szlovákiának. A demokratikusan gondolkodó szlovákok viszont, akik szívesen szavaznának az MKP-ra, azt kérték rajtunk számon, miért nem nyitjuk meg a pártot, miért nem veszünk fel a listára szlovák politikusokat, például az OKS képviselőit. Az egyik fél a magyar érdekek keményebb képviseletét kérte számon, a másik pedig a párt jelöltlistájának a megnyitását a szlovákok előtt.

Sokan nagy reményeket fűztek az MKP kormányzati ténykedéséhez. Ezt a derűlátást az elfogadott kormányprogram is alátámasztotta. Ám e dokumentum jelentős része csak írott malaszt maradt, miként a gazdátlan földek ügye sem rendeződött, s nem alakult meg a magyar pedagógiai kar sem. Miért?

A nevesítetlen földek kérdését az SDĽ gátolta, éspedig minden eszközzel. Megpróbáltuk ennek a kérdésnek a rendezését az alkotmánymódosítás támogatásához kötni. Akkor olyan egyezség született, hogy elkészül a szükséges törvénymódosítás. Ugyanolyan sorsra jutott, mint oly sok koalíciós alku: ezt az ígéretüket sem tartották be partnereink. A pedagógiai kar létrehozására minden politikai eszközt kimerítettünk. Ez nem alibi keresése, ez tény. Minden demokratikus európai országban az egyetemek autonómiát élveznek. Nálunk is, tehát vagy figyelembe veszik a kormány ajánlását, vagy nem. Most az utóbbi történt. Ezért újra a politika eszközéhez nyúlunk: a magyar egyetem létrehozásán fogunk dolgozni – hiszen most „csak” politikai akarat kell, és nem leszünk kiszolgáltatva az akadémiai tanács döntésének.

Mindezek és különösen a közigazgatási reformmal kapcsolatos rossz alaptörvények – főleg a nyolcmegyés modell elfogadására gondolok – parlamenti jóváhagyása után miért maradt mégis a kormányban az MKP?

A kormányból való kilépés vagy bennmaradás kérdésében éles vita alakult ki a pártban. Jómagam is a kilépés híve voltam, mert az volt a meggyőződésem – és a mai napig az –, hogy ha tavaly kilépünk a kormányból, akkor a párt politikai súlya megnőtt volna, s ha a helyzet úgy hozza, akkor más pozícióból tárgyalhatnánk a következő kormányalakításról. A politikában azonban – a törtélelemhez hasonlóan – nincs „mi lett volna, ha?”. Képviselőink szavazatainak és a kormánykoalícióban maradás feltételeként megszabott elvárásainknak köszönhetően megkezdődött a jogkörök átruházása, ami óriási dolog. Ideje volt már, hogy a polgárok maguk dönthessenek szülőföldjük, szűkebb pátriájuk ügyeiről. Ideje volt már, hogy iskoláink ne legyenek kitéve a hatalom kénye-kedvének. Mindez nem valósult volna meg, vagy nem így valósult volna meg, ha ellenzéki pozícióból szemléljük, mit művel a maradék koalíció. Szóval a dolgoknak vannak naposabb és árnyoldalai is.

Főleg az értelmiségiek körében akadnak nem is kevesen, akik szerint az MKP határozottabban, egyesek szerint radikálisabban képviselhette volna a szlovákiai magyarság és a déli régiók érdekeit. Megalapozott ez a bírálat?

A politikai eszközök megválasztásáról párton belül is mindig megoszlottak a vélemények. A szlovákiai magyar közvélemény, az említett értelmiségiek egyetlen képviselője sem volt jelen a koalíciós tárgyalásokon. Nem látták, hányszor vettünk részt késhegyre menő vitákban, hányszor voltam kénytelen az asztalra csapni, hányszor álltunk fel a koalíciós tárgyalóasztaltól azzal, hogy elég volt, ezt már nem csináljuk tovább. Hogy a közvélemény ezt nem érzékelte? Hát persze hogy nem. Mert partnereinkkel ellentétben mi nem teregettük ki a szenynyest, nem üzengettünk a sajtón keresztül, nem zsaroltunk senkit a nyilvánossággal. A keményebb, radikálisabb kiállás eszköze az lehetett volna, ha nem szavazzuk meg az alkotmánymódosítást, az egyetlen törvényt, ahol a szavazatainkra ténylegesen szükség volt, vagy ha kilépünk a kormányból. Ha nem szavazzuk meg az alkotmánymódosítást, az egész szlovákiai magyarságot kárhoztatta volna a szlovák közvélemény, de az európai intézmények minden vezetője is. Ha kilépünk a kormányból, vajon hogyan tudtuk volna ellenzéki pozícióból elérni, hogy falvaink, régióink nagyobb támogatást, szélesebb jogköröket kapjanak? Ha a parlamentben akadályoztuk volna fontos törvények meghozatalát, mit értünk volna el vele? Azt, hogy ma távolabb lennénk az Európai Uniótól, mint Makó Jeruzsálemtől. Egyszóval a legegyszerűbb azt mondani, hogy keményebben és radikálisabban. Egy politikusnak – ne adj isten, államférfinak – azt is tudnia kell, hogy a lépés, amit ma megtesz, milyen következményekkel jár holnap. Nem babra megy a játék ebben az országban. Az egyetlen esélyünk a túlélésre, ha gyorsan, minél előbb tagjaivá válunk az Európai Uniónak, hogy közös törvények és szabályok szerint élhessünk. Ugyanúgy, ahogy a környező országok polgárai.

Sokak szerint az MKP jobban támaszkodhatott volna nyugati szövetségeseik segítségére, főleg a tizenkét megyés modell elfogadása érdekében. Nem lehet-e a párt külföldi kapcsolatainak erősítése érdekében bevetni az angolul kiválóan beszélő, jelenleg többnyire a civil szerveződéseknél dolgozó fiatalokat?

Nem vagyok biztos, hogy akik ezt állítják, pontosan látják a helyzetet. Mert folyamatos volt a kapcsolattartásunk a nyugati diplomatákkal, a közigazgatási reform törvényeinek elfogadása előtt is. Minden elképzelésünkről, minden érvünkről és ellenérvünkről tájékozattuk az európai nagyköveteket. Pontosan tudták, mi a helyzet, ám őket jórészt csak egyetlen dolog érdekelte. Az, hogy Szlovákiának decentralizált közigazgatása legyen és olyan önkormányzati rendszere, amely megfelel az Európai Unió országaiban létező rendszernek. Mert Szlovákia közigazgatási rendszerének elmaradottsága már csak Albániáéval vetekedhetett. Ez érdekelte a Nyugatot. És mindent ennek a célnak rendeltek alá. És nem az angolul beszélő fiatalok hiánya miatt. Ami pedig a külföldi kapcsolatainkat illeti, kell-e egyértelműbb bizonyíték az MKP jelentős nemzetközi tekintélyére, mint az, hogy a legjelentősebb európai és nemzetközi szervezetek küldöttei kiemelkedően nagy számban vettek részt egy kis ország kis pártjának a kongresszusán?

Ön nemrég bejelentette, hogy a párt a következő választási ciklusban szorgalmazni fogja a megyei önkormányzatok határainak a megváltoztatását, hogy a természetes egységet alkotó térségek – a Csallóköz, a Szepesség és más régiók – egy közigazgatásba tartozzanak. Szorgalmazni kívánják a magyar állami egyetem megalapítását is. Négy esztendő tapasztalatai alapján lát-e reális lehetőséget, szlovák politikai szövetségeseket ezeknek a követelményeknek a valóra váltásához?

Minden attól függ, milyen pozícióból tárgyalhatunk majd az új koalíció megalakításáról. Minden attól függ, hányan megyünk el szavazni, hányan adják voksukat a Magyar Koalíció Pártjára, vagyis hány parlamenti mandátumot tudunk szerezni. Másképp fognak leülni a leendő kormánypártok tárgyalni egy olyan párttal, amelynek csak tíz és egy olyannal, amelynek húsz képviselője van a törvényhozásban. Ez ilyen egyszerű. Minden pártnak vannak elképzelései, amelyeket a következő négy év során meg akar valósítani. Ha nincs egy olyan politikai erő sem, amely egyedül képes kormányt alakítani, akkor partnereket keres. A koalíciónak olyannak kell lennie, hogy mindegyik fél meg tudja őrizni az arculatát és egyiknek se kelljen szégyenkeznie a választói előtt. A magyar egyetem, a nevesítetlen földek ügye, a közigazgatási felosztás mind-mind elsősorban az MKP erejének és politikai súlyának kérdése.

Ma véget ér a választási kampány, ám ennek ellenére Dél-Szlovákiában is akadnak olyanok, akik még nem döntötték el, melyik pártra voksoljanak. Őket milyen érvekkel győzné meg arról, hogy érdemes a Magyar Koalíció Pártjára szavazni?

Délután két órakor beáll a kampánycsend s a politikusok rövid időre eltűnnek a televíziók képernyőjéről. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a választók ne gondolkodhatnának. Most higgadtan mérlegelhetnek. Végiggondolhatják, ki mit tett, mit mondott, mit ígért és mit teljesített az elmúlt négy év során. Vagy körülnézhetnek saját községükben, régiójukban és összehasonlíthatják a mostani helyzetet az 1998 előtti kormányzási időszakkal. Mennyivel több helyen építettek szennyvízcsatornát, bővítették az ivóvízhálózatot, végeztek gázművesítést, javítottak iskolaépületet, építettek községi és más lakóépületeket. Mindezt több milliárd korona értékben. Ezek a beruházások az MKP gondoskodása nélkül nyilván nem valósulhattak volna meg, ezt Mečiar országlásának évei – amikor a déli régiók teljesen mostohagyermekek voltak – egyértelműen bizonyították. Mindezek alapján a választópolgár mérlegelheti: vajon olyan pártot választ-e, amelynek négy év múlva már talán nyoma sem lesz, vagy olyat, amely a most kezdődő választási ciklus végén is vállalja a felelősséget azért, amit tett. A Magyar Koalíció Pártja elnökeként segítve ezt a mérlegelést csak azt mondhatom: a választóink bizalma kötelez bennünket programunk megvalósítására.