„Olyan színházat kell csinálni, amit néznek”

LAKATOS KRISZTINA

Az évad első bemutatója, az Egy hölgy a Maximból már mögöttünk van, a következővel is finiseltek: kortárs „majdnem-ősbemutató”, Spiró György darabja, a Príma környék. Mire számíthatunk?

Feydou bohózatával indítottuk az évadot, Verebes István rendezésében. Az első bemutató köré néhány kísérőrendezvényt is csoportosítottunk: felavattunk egy emléktáblát a színház alapító tagjainak névsorával, az első, alapító igazgatónak, Fellegi Istvánnak fejszobrot állítottunk, valamint látható egy nagyon tartalmas színháztörténeti kiállítás, amelyet a pozsonyi Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma segítségével hoztunk létre. Utána elkezdtük próbálni Spiró darabját. Valóban, szinte ősbemutató, alig néhány hete mutatta be a Vígszínház. Az előadás mai kérdéseket feszeget. Nem akarom elárulni a csattanót, röviden: arról szól, hogyan árusítjuk ki a legkegyetlenebb módon kultúránkat, nemzeti tradícióinkat, önmagunkat.

Nem hagyományos színházi térbe álmodtátok az előadást.

Egy vadászkastélyban játszódik a darab, és kastélyon kívüli képek is vannak benne. A rendezőnek volt egy víziója: a nézőket felköltöztetjük a színpadra, maga a szinházi nézőtér pedig egy vadászterület, ahol a személyzet kiszolgálja a gazdag külföldi vadászokat, hiszen mi olyan vendégszerető nemzet vagyunk. Cserébe ők elég durva dolgokat művelnek. Szóval: rendhagyó színházi élményben lesz része a nézőnek, szembesülve önmagunk kegyetlenségével.

Milyen bemutatók várhatók még az évadban? Egyáltalán: milyen szempontok alapján állt össze az ünnepi évad terve?

Megpróbáltuk úgy összeválogatni az évad kínálatát, hogy minden műfajból csipegessünk. Természetesen az elsődleges szempont a minőség, és az sem utolsó kérdés, hogy a társulaton belül mi osztható ki. Emellett nagyon fontos, hogy egy adott dramaturgiai terv kapcsán milyen témákról szeretnénk szólni. Megpróbáltunk olyan előadásokat összeválogatni, amelyek a mai ember problémáira reflektálnak. Ilyen a Príma környék, de ilyen lesz az évad második felében Tasnádi Magyar zombija is, amely az elszegényedésről, a kilátástalanságról, a kereskedelmi média kártékonyságáról, a befelé fordulásról szól. De beszélhetnénk a III. Richárdról is, amely a hatalomra törő ember gátlástalanságáról beszél. És természetesen ott van a szórakoztatás is: a már említett Feydou-darab mellett az idei zenés előadásunk a Made in Hungária lesz. Arra törekszünk, hogy lehetőleg a nézők minden rétegének felkeltsük a figyelmét.

Egyéb rendezvényekkel is igyekeztek becsalogatni a közönséget?

Természetesen, ezek is hozzájárulnak az ünnepi évad fényéhez. Csak néhányat emlitenék meg. Volt már a Budapest Klezmer Band, a Kassai Thália Színház, a nyitrai Andrej Bagar Szinház. A Ghymes a Mendika című csodálatos karácsonyi koncerttel jön hozzánk december 21-én. Január 4-én újévi koncertet kínálunk – a Budapesti Vonósokat sikerült meghívni; ezzel egyébként hagyományt is szeretnénk teremteni, hiszen Komáromban nagyon ritkák a szimfonikus koncertek. Vendégszerepel majd nálunk a veszprémi színház a Marica grófnővel, Pintér Béla Társulata a Tündöklő középszer című előadással, a pozsonyi Nemzeti Színház az Össztánc című produkciójával. Decemberben a Vasmacska Stúdióban filmklubot indítunk. Ezekkel a programokkal is szeretnénk kiemelni, hogy az idei különleges, ünnepi évad. Természetesen, ha népszerűek lesznek ezek a kezdeményezéseink – több koncert, több vendégelőadás –, akkor szeretnénk, ha a következő szezonban is folytatásuk lenne.

A nézők számára mindenekelőtt az előadások jelentik a színházat, de a produkciók mögött bonyolult „üzem” áll a maga lehetőségeivel és határaival: a társulat, a technika, az épület, a finanszírozás... Milyenek ma a Jókai Színház kondíciói? Zongorázzunk végig a főbb összetevőkön! Kezdjük a társulattal.

Remek társulatnak tartom a miénket. Nem tökéletes – és itt természetesen nem az egyenkénti színészi tehetségről beszélek. Sajnos vannak a társulatban generációs rések, főleg a férfiszínészek tekintetében. De úgy gondolom, most ütőképes társulata van a Jókai Színháznak. Ha csak a statisztikát nézem: a társulat 90 százalékát diplomás színészek alkotják, akiknek a mesterség fortélyait nem kell magyarázni egy-egy próbafolyamat során. Ezzel együtt: még mindig fiatalítani kell, és a középgeneráció is izmosításra szorul.

Ennek mi a módja, ha nem alakult ki szervesen?

Több összetevője van: a pénz is, de nem elsősorban az. Olyan színészeket kell meggyőzni, akik vállalnak itt feladatokat. Vendégként csak-csak, de ha társulati létformában gondolkodunk, nehezen jutunk előre: ha szeretnék elhívni mondjuk egy középkorú művészt, aki valahova tartozik, valahol letelepedett, ott van a családja, nem biztos, hogy átcsábítható. Bár most Magyarországon nagyon sok tehetséges színész keres munkát. Más kérdés, hogy nem mindig tudjuk szavatolni az elvárt anyagi feltételeket. Bár ez is relatív: 2003-tól, igazgatói tevékenységem kezdetétől nagyjából 40 százalékkal sikerült emelni a művészegyüttes tagjainak a fizetését. Ha nem tör be a gazdasági válság, ez a folyamat folytatódhatott volna. Tudom, hogy sokan elhivatottságból, szenvedélyből űzik ezt a mesterséget, de azért mindenki pénzből él, és ha nem tud a pozíciójának megfelelő szinten élni, az szorongató lehet. Az alkotói szabadsághoz szükségeltetik egyfajta nyugodt egzisztenciális háttér is, és ezt a színháznak biztosítania kellene. Bosszant, ha azt látom, hogy ezen a téren pillanatnyilag nem tudunk előbbre lépni.

Összességében: az intézmény alkotómunkájának anyagi háttere mennyire biztosított? Nyitra megye a fenntartótok, a pénz tőle jön – mire elég?

A normatív támogatást Nyitra megyétől kapjuk, emellett, ugyanúgy, mint minden más intézmény, a Jókai Színház is pályázik, szponzorokat keres, olykor bérbe adja a helyiségeit, van saját bevétele is, így épül fel az éves költségvetés. A saját bevétel az ötödét, jó esetben a negyedét teszi ki az összköltségvetésnek. Magamat ismétlem: ha nem jött volna a válság, talán elindult volna ezen a téren is egyfajta pozitív tendencia, de megrekedtünk. Ez pedig hosszabb távon érezhető lesz: nincs arra pénz, hogy a technikát frissítsük, hogy az épületet rekonstruáljuk... Tartok tőle, hogy úgy járunk, mint a mečiari intendatúra időszakában: akkor megvonták a színház jogalanyiságát, megnyomorították a költségvetést, majd amikor újra viszonylag tisztességes forrásokhoz jutott az intézmény, olyan óriási volt a lemaradás, hogy nem bírta utolérni magát a színház.

Kis pénz – kis színház?

Jó színházat néhány deszkán, puritán módon is létre lehet hozni. Viszont vannak olyan műfajok – például a zenés produkciók, musicalek, operettek, vagy a történelmi drámák –, amelyeknél elengedhetetlen a nagyobb befektetés. Léteznek kényszermegoldások, mindent meg lehet oldani, de nem biztos, hogy a közönség tetszésével találkozna, ha sorozatban minimalista, díszlet nélküli előadásokat látna. A látvány, a képzőművészeti megoldás fontos része a színházművészetnek.

Az elmúlt évtizedek vissza-visszatérő, sokat ragozott témája a Jókai Színházzal kapcsolatban a tájolás: utazzon többet a társulat vagy a kőszínházi koncepciót kövesse? Mi a helyzet ma ezen a téren?

Egyrészt: eszerre nem lehet két lovat megülni. Másrészt: a színház tájolása nem elsősorban akarat kérdése. Tudatosítani kell, hogy a Jókai Színház költségvetésében a kiutazásokra nagyon kevés a pénz. Nagyon szívesen elmegyünk bárhova, akár rezsiköltségért is, ahova csak hívnak, de a színház ezekre a fellépésekre nem fizethet rá. A befogadó helyek lehetőségei pedig jócskán beszűkültek: ma egy kisebb település művelődési háza nem tud meghívni és megfizetni egy színházi előadást. Ennek ellenére az előadásaink 30 százalékát házon kívül tartjuk. Az is megérne egy beszélgetést, hogy még a jelentősebb városaink is – beleértve Pozsonyt, Dunaszerdahelyt – miért csak a szórakoztató előadásokat hajlandók fogadni. Ennek függvényében feltehetjük a kérdést, hol is tart manapság a közízlés, a közönségigény. Hogy példát is említsek: a múlt évad szakmailag legsikeresebb előadását, a Caligula helytartóját hiába ajánlottam, sehova nem kérték.

Mitől érdekes ma a színház?

Visszakérdezek: ki számára?

Akkor kezdjük így: ki számára érdekes ma a színház?

Azt látom, hogy szűkebb réteg számára érdekes, mint az elmúlt évtizedekben vagy a rendszerváltás előtti időszakban. A MATESZ megalapításakor, az ötvenes években, a jogfosztottság évei után egyfajta szatiszfakció volt tömegesen elmenni a színházba, megnézni egy magyar nyelvű előadást. 1988-ban kerültem a Kassai Thália Színházhoz, picit még megértem ennek a korszaknak a végét, amikor összefutott a falu, ha kimentünk tájolni. Azután ránktört ez a nagy szabadság, a médiából sok minden zúdul ránk, annyi kulturális zaj éri az embereket, hogy a figyelmük egyszerűen nem tud fókuszálni az értékesebb kulturális produktumokra. És egyszer csak a színház kiválasztott magának egy bizonyos réteget – vagy a nézők választották ki maguknak a színházat. Vannak, akik számára sikk színházba járni, akiknek megmaradt szokásként. Vannak olyanok, akik csak a szórakoztatást hajlandók elfogadni. De szerencsére sokan értékelik a művészszínházi kezdeményezéseket, azért jönnek be a színházba, hogy szembesüljenek a beszélgetés elején már említett társadalmi kérdésekkel, és kicsit összekacsintsanak az alkotókkal.

Tizedik éve vagy a Jókai Színház igazgatója, ez egy intézmény történetében sem kis idő, egy ember életében tulajdonképpen: egy korszak. Emlékszel még azokra a víziókra, ambíciókra, amelyekkel anno megpályáztad ezt a tisztséget?

Elképesztően magasröptű tervekkel, ambíciókkal és világmegváltó szándékkal vettem át a kormányrudat. Most azt gondolom, hogy elég sok művészi kezdeményezésünk a konzervatív nézők előtt megbukott. Szerettem volna, ha legalább a szakma mellénk áll ezen kezdeményezéseink kapcsán – nem történt meg, és ez elképesztően elszomorított. Európai színházat szerettem volna csinálni. Nem mondtam le erről, ez a szándékom ma is megvan, de elég sokszor elgondolkodom azon: egyáltalán Európában vagyunk…?

Nehéz erre mit válaszolni. Te mennyi időt adsz még magadnak? Hol van az a pontot, ahol úgy éreznéd: igen, kerek egészet sikerült letenni az asztalra?

Úgy gondolom, elég sok mindent letettünk az asztalra – többes számban, mert a háttérben ott vannak a munkatársaim, akik elképesztő munkát végeznek. Nagyon sok sikeres, legendás előadást hoztunk létre. Nagyon sok olyan előadást is, amelyet nem úgy fogadtak, ahogy elvártuk volna. A színház jövőjét, az alagút végét igazából nem látom. Azt látom, milyen színházat kell csinálni: olyat, amit néznek. A színháznak folyamatosan lüktetnie kell, reflektálnia kell az új helyzetekre; ahogy a korunk is, a társadalmunk is állandóan változik. Hogy meddig tudom vagy meddig akarom még folytatni? 10 év ebben a székben nagyon sok idő. Mivel elsősorban színész vagyok, lehet, hogy igazgatói munkám vége lassan rajzolódik.