Olyan országban élek…

SzárnyasokFodor KataOlyan országban élek, amely komoly nemzeti ellentétek és bizalmatlanságok nyomán jött létre 1993. január 1-én. Alkotmánya a szlovák nemzet országaként határozza meg a Szlovák Köztársaságot, de lám, annak ellenére, hogy magyar nemzetiségű vagyok, a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa alelnökeként, a kormánykoalícióban meghatározó szerepet játszó Magyar Koalíció Pártja elnökeként érkeztem az Önök országába. Szlovákiában nem sokkal az 1989-es forradalom után már sejtettük – nyilvánvalóvá azonban csak Vladimír Mečiar hatalomátvétele után vált –, hogy országunkban a politikai és gazdasági, ám kivált a posztkommunista állampolgárok mentális átalakulása sokkal bonyolultabb folyamat lesz, mint azt korábban feltételeztük. Václav Havel szerint a legnagyobb érték, amelyet a posztkommunista országok Európának ajándékozhatnak, a fasiszta és a kommunista totalitarizmus és a velük szembeni ellenállás megtapasztalása. Ma már tudjuk, hogy ez a borzalmas tapasztalat önmagában kevés egy sajátos közép-európai fejlődési modell megalapozásához. Szükségeltetik hozzá az európai tradíció értékeibe vetett szenvedélyes hit, amelynek nemcsak Havelben, de mindazon közép-európai polgárban munkálnia kell, akinek nem közömbös a személyes felelősségvállaláson alapuló igazságért való kiállás. Az 1989-et követő transzformációs folyamatokban azok a posztkommunista társadalmak értek el figyelemre méltó eredményeket, amelyek habozás nélkül fölvállalták az európai tradíciók legfőbb értékeinek, a plurális demokrácia, a joguralom, a szabad piacgazdaság, az emberi jogok és a kisebbségvédelem hangsúlyozásának átvételét. Vagyis nekifogtak az európai tradíció értékeit garantáló jogállam és az őt morálisan legalizáló jóléti társadalom alapjainak lerakásához. Azok az országok azonban, amelyek választott elitje geopolitikai szűklátókörűség vagy autoriter törekvések következtében más megoldásokban reménykedtek, valamennyien mély válságba kerültek.

Mi a szerepünk?

Olyan országban élek, amelyet ugyanilyen sors ért. Az Európai Unió kelet felé történő bővítését csupán formálisan támogató, nemegyszer Moszkvára kacsintgató Vladimír Mečiar kormányozta Szlovákiának ilyen sors jutott. Élesen élt az emlékezetünkben az 1990-es első szabad választások hangulata. Akkor három szlovákiai magyar párt létezett, egy liberális, egy kereszténydemokrata, és egy népnemzeti szellemiségű. Közülük csak a liberálisok lettek a szlovák kormánykoalíció tagjai. Közülünk sokan, kereszténydemokrataként jómagam is azt állítottam, hogy a kisebbségi pártok igazi helye az ellenzéki padsorokban van. Onnan keményebben ellenőrizhető a többségi hatalom. 1998-ban azonban, miután a mečiari választási törvény kikényszerítette a három kisebbségi párt fúzióját, ezt a nézetünket alaposan felül kellett vizsgálnunk. Mi a szerepünk ebben az országban? Az örökös, viszonylag kényelmes ellenzékieskedés, vagy a teljes felelősségvállalás az ország sorsának, arculatának kialakításában? Tudtuk, ez utóbbi a nehezebb feladat, kivált egy olyan közegben, ahol a többség számára a velünk való együttműködés kényszerből erény. Ugyanakkor azt is tudtuk, ha a szlovákiai magyar politika nem támogatja koalíciós szerepvállalásával az ország EU-hoz és a NATO-hoz történő csatlakozását, hosszú időre elveszíthetjük szlovák demokrata partnereink bizalmát. Márpedig a bizalom hiánya nemcsak egy ország szellemi irányultságát és rendjét képes felbomlasztani, a bizalom hiánya a civilizációt is képes megsemmisíteni.

Mindezen tényezők tudatosítása mellett, derült égből villámcsapásként ért minket 2001. július 4-e. A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa ezen a napon szavazott arról a közigazgatási törvényről, amely tizenkét területi egységre, azaz megyére osztotta volna fel az országot. Ezt a törvénytervezetet szakmai szövetségeseink és a civil társadalom meghatározó polgári mozgalmai is támogatták. Csakhogy koalíciós partnereink nagyobbik hányada a kormány által beterjesztett változat ellenében együtt voksolt az ellenzékkel a mečiarizmus szellemiségében fogant arrogánsan antidemokratikus elvek alapján kreált nyolcas megyerendszer fennmaradására. E szavazást követően elkerülhetetlennek látszott a kormányból való kilépésünk. A Magyar Koalíció Pártjának döntése, hogy kormányban maradjon-e vagy sem, nem az intellektust tette próbára, inkább a lelkiismeretet. Lelkiismeretünk egyértelműen a kilépésre voksolt. Intellektusunk viszont kompromisszumkeresésre kötelezett minket.

Egy párt, akárcsak az állam, a reakcióiért is felelős, viselkedése döntés. Miként az embernek, a pártnak is az a lényege, hogy cselekvésben éljen. Egy demokratikus pártnak meg kell edződnie: attól, hogy a másik oldal vádol, még nem biztos, hogy a vád igaz. Talán nem is a kisebbségi tudatunknak, nem is a jog iránt érzett tiszteletünknek, hanem a puszta együttérzésünknek tulajdonítható, hogy a többségi nemzet habitusa, világszemlélete iránt érzett tapintatunk nemegyszer indít bennünket arra, hogy akkor is fizessünk, ha nem tartozunk semmivel. Sok kisebbségi párt ilyenkor kilépne a kormányból, faképnél hagyná a többség politikai képviselőit. 2001 nyarán a Magyar Koalíció Pártja választóinak mintegy 30 százaléka voksolt a kivonulás mellett. A többség azonban azt sugallta, hogy a bölcs országépítés alfáját és omegáját a konszenzuskeresés, és nem a kivonulás, az elzárkózás jelenti. Kormányban maradtunk, mert az eszünkkel döntöttünk, nem a szívünkkel. Ha kilépünk, s nem segítjük hozzá az országot az új közigazgatási törvényhez, amely a kormánykoalíció hibrid jellegéből adódóan ugyan jó néhány pontján felemás, akkor hozzájárulunk a radikális társadalmi átrétegeződésből fakadó félelem és bizonytalanság elmélyüléséhez – s kilépésünkkel még Szlovákia EU- és NATO-csatlakozását is veszélyeztetjük.

Ellentétben a posztkommunista országok radikális nemzeti pártjaival, az egyértelműen etnikai választóbázissal rendelkező Magyar Koalíció Pártja nem valami ellen, hanem valamiért dolgozik. Szlovákia jogállammá formálásához elengedhetetlen volt e közigazgatási törvény kicsikarása a centralizált hatalomhoz zömében ragaszkodó szlovák politikai elitből. Azt tekintettük legfőbb feladatunknak, hogy Szlovákiában törvények révén megszilárdítsuk a demokratikus állam négy alappillérét, a pluralizmus elméletén alapuló versenypolitikát, a minimális államot, az egyéni és kisebbségi szabadságjogokat, valamint a szabadkereskedelmet.

Olyan országban élek, amelyben a legerősebb kisebbségi párt, a Magyar Koalíció Pártja az állam legfontosabb szerepét a szolgáltató szerepben látja. S úgy látszik, ez nemcsak az országunkban élő kisebbségek, de a többség számára is meghatározó szerepfelfogás. Nyilván ennek is köszönhető, hogy az utóbbi hónapokban támogatottsága túlnőtt az etnikai választók számarányán. Ezzel párhuzamban folytonosan hangsúlyozzuk azt a közismert tapasztalatot, hogy a szociális túlszabályozás könnyen veszélybe sodorja az államot. A demokratikus állam nem szabályozhat túl sem a munkaadók, sem a munkavállalók javára. Példaként hadd említsem, hogy a kommunista állam szociális túlszabályozása a munkavállalók javát szolgálta, csakhogy a kommunizmus munkavállalói kultúrája nem garantálta a termelési kultúra versenyképességét. Bukásának ez volt az egyik alapvető oka. A másik oka az erős állam képzetét nyújtó centralizmus fenntartásában, a harmadik az egyéni és kisebbségi jogok teljes marginalizálásában, a negyedik a pluralizmus lekezelésében rejlett. A közép-kelet-európai térséget fenyegető másik nagy veszélyt az etnikai túlszabályozásban látom. Történelmi példával élve, a magyarok számára a legtragikusabb következményű etnikai túlszabályozás a 19. század végén abban az Apponyi-féle törvényben jelentkezett, amelyet önök is nagyon jól ismernek, s amely megnehezítette a monarchia területén élő nemzeti kisebbségek anyanyelven történő tanulását és művelődését. Ez a többségi nemzet asszimiláló törekvéseit szolgáló etnikai túlszabályozás a győztes hatalmak versaille-i tárgyalásain meghatározó szerepet játszott abban, hogy az első világháborút követően a magyar anyanyelvű lakosság több mint egyharmada került a nagyhatalmak által megrajzolt Magyarország határain túlra.

A szabadság felelőssége

A jugoszláv háborúk infernóinak tudatosításakor lehetetlen nem nagyra értékelni azt a tényt, hogy egyetlen puskalövés sem kísérte Csehszlovákia kettészakítását, azaz az önálló Cseh és az önálló Szlovák Köztársaság létrejöttét. A szlovákoknak szinte ölükbe hullott a függetlenség és a szabadság, nem fizettek érte áldatlanul sok vérrel, mint a lengyelek, a magyarok s megannyi európai nemzet, s mivel a szabadság számukra nem kiharcolt, valóságos, konkrét, hanem, absztrakt, metafizikai érték, ez a szabadság képtelen ellensúlyozni az egzisztenciális bizonytalanság és a szociális lecsúszás érzetét. A Magyar Koalíció Pártja és a szlovák pártok együttműködésének az a vitathatatlan történelmi célja, hogy a szlovák társadalom színe-java felismerje: a szabadság csak felelősségként létezik. A felelősségnek pedig a választó számára is értelmezhető tiszta politikai és társadalmi játékszabályokban kell megnyilvánulnia.

Olyan országban élek, amelyben a magyarok szívükön viselik az állam sorsát. Ez a közösség nem határváltozásban, hanem otthonteremtésben gondolkodik. Nem gettósodik, hanem integrálódik; érdeke a jóléti társadalom, a szólás- és a vállalkozás szabadsága, miközben természetesen ragaszkodik nemzeti identitásához, az anyanyelven történő oktatáshoz, az anyanyelvi kultúra ápolásához. Az ezekhez szükséges intézményrendszer fenntartásához és állami támogatásához. A polgári értékrendet képviseli, biztonságos hazában akar élni. Felelőssége teljes tudatával részt vállal a hatalomból, intenzív szerepet vállal az ország arculatának kialakításában. A Szlovákiában élő magyarok véleményformáló személyiségei már az 1989-es rendszerváltásban is meghatározó szerepet játszottak. Az azóta eltelt több mint egy évtizedben a szlovák többségi elit számára egyértelművé tették, hogy kerülik a konfliktusos beszédmódot, mivel tisztában vannak azzal, hogy a középkelet-európai nemzetállami bürokráciák partikuláris érdekei csak nagyritkán szolgálják saját államuk európai versenyképességét, nyelvhasználatukkal, döntéseikkel többnyire önveszélyes szociális és etnikai konfliktusokat hívnak elő. Ezt az 1989-től konszenzuskereső, de a demokratikus jogállam eszményéhez minden helyzetben ragaszkodó magatartása alapján akár újarcú kisebbségnek is nevezhetném napjaink szlovákiai magyarjait. Nem véletlenül valljuk azt, hogy a terrorizmus valódi laboratóriumai a korrupciós rendszerek. Számunkra a korrupció rákfene, amely a megsemmisülésig gyengítheti a demokratikus társadalmi berendezkedés törékeny szerkezetét.

Tisztában vagyunk azzal, hogy az erőszak és az erőszakmentesség körüli párbeszéd összekapcsolódik a vagyon és a vagyontalanság tényével. Az emberiség történetében ez mindig is összekapcsolódott. Még a legjámborabb emberben is lüktet igazságérzet. Az 1989-et követő radikális társadalmi átrétegződést nagyon sok kiderítetlen jogtalanság, erőszak, gazdasági és pénzügyi bűneset árnyékolja be. De nemcsak a vagyonosok és vagyontalanok láthatatlan ellenfeszülésének enyhítésére, mindenekelőtt az igazság és a jogállamiság, azaz saját és gyermekeink tiszta jövője miatt kell mindent megtennünk azért, hogy országunkban a bírói talárt valós etikai aura övezze. De nemcsak az ország belbiztonságát, hanem a tiszta vizet és tiszta levegőt is lehetetlen nemzetközi kapcsolatok nélkül garantálni. Aki nem így látja, az a nemzet partikuláris értékeit az egyetemes értékek fölé emeli. Nincsen osztrák, szlovák, magyar vagy szerb Duna. Ismerjük ugyan a nemzeti légtér fogalmát, a felvilágosodás óta a művészet nemzeti glóbuszokat és égboltokat is ismer, ennek ellenére az a realitás, hogy egyetlen közös égboltunk van. És nem az égbolt emberfüggő, hanem az ember égboltfüggő. Balga az, aki azt hiszi, hogy egy folyó szennyezésének és önérdekű vízgazdálkodásának káros következményeit elkerüli, ha a romlás tünetei csak a szomszéd ország területén mutatkoznak meg.

Számunkra a politika nem szólhat csak a hatalomról. Az emberről kell szólnia, a méltóságos emberéletről. Arról, hogy emberivé tegye a világot. A világ, Szlovákia, önmagunk emberibbé tétele a tét. A demokratikus állam egyik fő funkciója, hogy a területén élő polgárok a lehető legnyitottabban éljenek, hogy szabad mozgásterületet biztosítson a polgárok képviselte tudás, a tudás révén képződő minőségi munkaerő, s az általa képződő gazdaság és gazdagság számára. Sokan ellenzik ezt az irányvonalat, Közép-Európa térségében kivált a nacionalista szélsőjobboldali és -baloldali pártok, és a velük rokonszellemű radikális civil csoportosulások. Nyelvhasználatukkal ők is tanúsítják, hogy a történelemről kétféle beszédmód létezik: a konfliktusos, harcias és a békés, kooperáló. A konfliktusos beszédmód sztereotípiákra, kiüresedett sémákra, ellenségképekre épít. Ha társadalmi összetartásról beszélnek, azonnal nemzeti összetartásnak nevezik, s arra intelmezik a kisebbségeket, Szlovákiában természetesen mindenekelőtt a magyarokat és a romákat, hogy az ő elvárásaiknak megfelelően formálják át közösségi tudatukat. A rászoktatásnak nevezett mechanizmus segítségével igyekeznek oktatási és állampolgársági elméleteikben kihasználni azt az elemi, univerzális emberi hajlamot, hogy az ő kisebbségekről alkotott véleményük megfelelési kényszert vált ki. És valóban kivált. A radikális nacionalisták konfliktusos beszédmódjának elemeit bizonyos helyzetekben a plurális demokráciák nyitottságát a nemzetállam jakobinus szellemével öszszekotyvasztó legközelebbi szlovák partnereink is bevetik ellenünk. Ráadásul a radikális nacionalistáknak és a populistáknak még ahhoz is van „kurázsijuk”, hogy nemzetellenességgel vádolják meg a médiát.

Az integráció nyelve

Olyan országban élek, amelyben a nacionalisták, a nemzetállam imádói és a populisták mindenekelőtt a nemzeti tudat megreformálásától, modernizálásától óvnak. Nem látják, hogy a kisnemzetek jövőjét éppen az a szüntelenül táguló anyanyelvi kultúra garantálja, amelynek szüntelen tágulását egyedül az egyetemes művelődésre, a szakmai információkra, a teljes világra való nyitottság, ha úgy tetszik, a másságok, a különbözőségek anyanyelvi kultúrájukba történő integrálása biztosíthatja. Az a közép-európai többségi politikus, mértékadó személyiség, médiaszakember, aki önvédelmi érvekkel nemzete zártságáért agitál, valójában a szubkultúrába süllyedés veszélyével fenyegeti nemzetét. Nekünk, szlovákiai magyaroknak borzalmas lenne, ha a szlovák társadalom nem az európai egység egyik mobil eleme, kicsiny, de kreatív hajtóeleme lenne, hanem bezárkózó, önimádó kirekesztés, az európai többség számára szubkulturális különc. Hogy ezt elkerüljük, ahhoz el kell sajátítanunk az integráció, az újszerűség nyelvét. Ez a nyelv annyival bonyolultabb mint a bezárkózás konfliktusos beszédmódja, amenynyivel gazdagabb. Amennyivel többet fejez ki: a múlttal egyetemben a jövőben rejlő lehetőségeket.

Mivel emberi alaptulajdonság, hogy félünk az újtól, az ismeretlentől, az integráció nyelvét használókkal szemben is kételyekkel viselkedünk. Pedig az integráció nemcsak a gazdagodás nyelve, hanem a megbékélésé, a konszenzuskeresésé is egyben. Empátia, nyitottság és bátorság kell a megértéséhez. Bátorság, hiszen úgy tapasztaltam, ha integrációról beszélünk, akkor saját korlátaink ellen harcolunk. Gondolkodásunkat túlságosan megkötik meghatározottságaink, korlátaink, úgyhogy minden idegenség, másság csak gazdagító lehet. Ilyen gazdagodást hozhatna Szlovákia életében az a szemléletváltás, amely a nemzetállam prioritásának hangsúlyozása helyett a valóságosabb tényt, az ország multikulturális jellegét hangsúlyozná. Úgy érzem, meglehetősen messze vagyunk még ettől a lényegi szemléletváltástól, ám biztatónak tartom, hogy az önigazgatási reform idején a szlovák civil szervezetek a mi decentralizációs törekvéseinket támogatták. Ráadásul több jel mutat arra, hogy amennyiben kisebbségellenes hangnem kerekedne felül az országban, felülemelkedve a negatív társadalmi hozzáálláson, ezek a szlovák civil szervezetek valós és megfogható módon védelmeznék a kisebbségeket a jogtalan támadásokkal és a kirekesztéssel szemben.

Olyan országban élek, amelyben tény, hogy mi, demokratikusan gondolkodó szlovákok, magyarok, romák és a többi kisebbségek megvagyunk szenzáció nélkül. De nehezen viseljük a jogállam hiányosságait, a szabadság deficitjét, az identitásunkat ért hatalmi támadásokat. Tudom, semmi értelme a boldogság definíciójára törekedni. Számomra, politikus számára mégis az a legboldogítóbb, amikor újból és újból van módom megtapasztalni, hogy a közösségben gondolkodó kisember számára mit is jelent a boldogság. Itt, Közép-Európában a boldogság az a parányi különbség, ami egy volt állapot és az azt követő, az előzőnél jobbnak érzett állapot között fennáll. Meggyőződésem, hogy a politikában kizárólag konszenzussal érhető el ez a boldogság.Az előadás az újvidéki egyetemen, a Közép-európai tolerancia című szimpóziumon hangzott el