Olvasni is engedd

A önálló ismeretszerzés vagy éppen a szórakozás eszközéül pedig a könyv helyett inkább a televíziós csatornákat vagy a világhálót választják. A felelősség a felnőtteket terheli. Valószínűleg mégsem tesznek meg mindent azért, hogy saját megelégedésükre – és az ifjúság szellemi fejlődése érdekében – megállítsák a romlást.

A család felelőssége

A könyv iránti érdeklődést egészen kisgyermekkorban kel?l(ene) felkelteni. A család szociális és anyagi helyzete, a szülő műveltsége természetesen meghatározó tényezője ennek a folyamatnak. Ideális esetben a gyermek a szülővel együtt lapozgat, amíg nem tud önállóan olvasni. Ez persze idő- és energiaigényes tevékenység. Szívesebben ülteti hát gyermekét a televízió vagy a számítógép képernyője elé naponta több órára akár, mert addig is nyugta van tőle. (Szakemberek ugyan felhívják a figyelmet arra, hogy a hirtelen váltó képsorokat rövid idő elteltével a kisgyermek már nem tudja értelmezni, tehát ezen a téren is szükség volna a szülői együttműködésre, magyarázatra. Meg hát – miután a gyermek már elsajátította az olvasás technikáját – a könyv fölé hajolva sem túlzottan zaklatja/ná a szülőt…) A szülő minta is: ha a gyermek látja, hogy gyakran múlatja az időt könyvek, folyóiratok társaságában, előbb-utóbb maga is követi példáját. Ha a könyv a szülő értékrendjében fontos tárgy, nem fog fanyalogni a gyermek sem, ha rendszeresen könyvet (is) kap ajándékba szülinapra, karácsonyra, jó bizonyítványért stb. A képernyőbámulást pedig szabályozni is lehet: egyrészt kordában tartható a rá fordított idő, másrészt szelíden cenzúrázhatók a műsorok vagy a játékok, valamint a honlapok – természetesen a gyermekkel kötött tisztességes megállapodás alapján.

Az iskola felelőssége

Az olvasástanítás az alsó tagozaton kísérletezés terepe már jó ideje, ami természetesen nem baj, ha javító szándékkal történik. A különféle módszerek célkitűzése nyilván ugyanaz: a nebulók minél gyorsabban és hatékonyabban tanuljanak meg olvasni. A pedagógus kénytelen megtartani a tantervi előírásokat, melyek gyakran nem veszik figyelembe, hogy a gyermekek nem azonos tempóval tanulnak. Így a túlzott siet(tet)és és a gyakorlásra fordítható idő rövidsége következtében sokan nem tudnak lépést tartani, hiányosságaikat pedig megfelelő pedagógusi és szülői segítség nélkül nincs esélyük leküzdeni. Problémájuk nem oldódik meg, hanem egyre halmozva görgetik maguk előtt. Többet kellene tehát foglalkozni az olvasás technikájának minél tökéletesebb megtanításával-elsajátításával, mert ha az alapvető készségek hiányoznak vagy hiányosak, a gyermek sorozatos kudarcra van ítélve – nemcsak anyanyelvi órán, hanem a többi tantárgyban is. Ehhez azonban megfelelő feltételek kellenek (órakeret-bővítés, tantervi módosítások, speciális egyéni vagy kiscsoportos foglalkozások, felzárkóztató programok stb.).

A felső tagozaton és a középiskolában az olvasási technika fejlesztésének és az olvasási kedv ébrentartásának felelősségét általában szívesen hárítják a magyar szakosra. Természetesen feladata ez is, csakúgy, mint egyéb szakos kollégáinak, hiszen az ismeretszerzéshez más tantárgyak esetében is szükség van az olvasásra. A magyar szakosnak többek között azonban az a feladata, hogy feltárja az értelmező olvasás stratégiáit, felkeltse diákjai kíváncsiságát az esztétikai élményt nyújtó művek iránt, megtanítsa tájékozódni őket a szépirodalom világában, illetve elérje, hogy olvasási igényük ne múljon el az iskola elvégzése után sem. Vagyis olvasóvá nevelje őket, amint ezt a tantervek nemes célkitűzéseikben intézményesen hangsúlyozzák és sürgetik. A tantervi követelmények azonban rendkívül nagy mennyiségű tényanyagot írnak elő minimális órakeretben, amit csak rohamléptekkel lehet leadni. Átvenni pedig muszáj, mert szigorúan mérnek, monitoroznak mind az alapiskola, mind az érettségivel végződő középiskola végén diákot és tanárt egyaránt, a feladatlapos számonkérések pedig nagyrészt adatorientáltak. Ez a rendszer viszont éppen a leglényegesebbtől fosztja meg a diákot: az olvasási kedvtől és élménytől. Nincs idő ugyanis arra, hogy az otthon vagy az iskolában (esetleg) elolvasott művet a diák megbeszélje tanárával vagy diáktársaival, az olvasmánnyal kapcsolatos véleményét, problémáját kimondja, megméresse. Így a magyar (irodalom) mint tantárgy a szükséges rossz kategóriájába süllyed, amin mihamarább túl kell esni, a száraz és unalmas adathalmazt meg lehetőleg gyorsan elfelejteni. Szerencsére azért mindig akad tanár, aki a szűkös kereteket megpróbálja némiképp tágítani. Aki bátran vállalja a lemaradást, az időbeli csúszást, netán – a Monitor(ok) fenyegető árnyékában – a szelektálást. Aki nem névsorolvasásnak vagy definíciókántálásnak tekinti az irodalomórát. Aki kíváncsi tanítványai véleményére, benyomásaira, aki megfelelő motivációval eléri, hogy a kötelező olvasmányokat szívesen elolvassák, s olvasónaplójukba nem a már szüleik, sőt nagyszüleik korában is másolt tartalmi kivonatokat jegyzik be, hanem akár saját reflexióikat. A sokat és igényesen olvasó fiatalnak valószínűleg kevesebb gondja lesz a szóbeli és írásbeli önkifejezéssel, sőt helyesírása is biztosabbá válik – szabályok biflázása nélkül.

A tananyag zsúfoltságára, az időhiányra és a mérések szigorára való hivatkozás persze akár alibizmus is lehet. Ahhoz, hogy képes legyen olvasási vágyat ébreszteni a gondjaira bízott diákban, magának a tanárnak is olvasnia kell, mégpedig rendszeresen. Szépirodalmat, sőt szakirodalmat is! A személyes és friss élmény átadása sokkal hitelesebb, mint a kopott emlékképekből visszamaradt vagy elavult irodalomtörténetekből, felületes ismertetőkből szerzett tudásanyag. A többletmunkára viszont nem mindenki kapható. (Mert munkának, fáradságnak tekinti, nem pedig örömforrásnak, szabadidős tevékenységnek pl.)

Az olvasási kedvet fellendíthetik a tanításon kívüli foglalkozások: az olvasó- vagy önképzőköri tevékenység, az irodalmi (és mű?veltségi) vetélkedők, pályázatok, a rendhagyó irodalomórák is. Az utóbbi a szerző jelenlétével is elképzelhető. A személyes találkozás akár olyan kérdések felvetését is eredményezheti, melyek egy hagyományos órán nem merülnének fel. Némiképp mérsékelhető vagy leküzdhető lenne ezáltal a kortárs irodalom iránti idegenkedés vagy éppen fanyalgás (gyakori krónikus betegsége az irodalomtanításnak) is. (A Szlovákiai Magyar Írók Társasága tálcán kínálja a rendhagyó irodalomórákat az anyagi háttér biztosításával együtt; az iskolának csak annyi dolga volna, hogy megrendelje a szolgáltatást és összecsődítse az érdeklődő diákokat. Mily kár, hogy nemigen élnek vele!)

A könyvtár felelőssége

A könyvtárosok főként abban érzékelik az olvasói szokások változását, hogy az olvasók és a könyvtárba látogatások száma jelentősen csökkent az utóbbi években. Ezt a folyamatot csak úgy lehet megállítani, ha sikerül visszacsalogatni az olvasót. A könyvtár vonzóvá tételéhez elengedhetetlen a megfelelő anyagi háttér biztosítása. A könyvtáros manapság nem várhatja ölbe tett kézzel az önkormányzat vagy az állam kizárólagos és nagyvonalú támogatását, ezért pályázati úton kell megszereznie az állománybővítéshez szükséges pénzt. Ez nagy rátermettséget és sok munkát vesz igénybe. A következő fontos feladata, hogy tájékozódjon a kiadói kínálatokban, majd – feltérképezve az olvasói igényeket is – felelősen döntsön a könyvrendelés ügyében. A bestsellerek, a divatos könyvek beszerzése, a tömegízlés kielégítése mellett fel kell hívnia egyéb értékekre is a figyelmet. A könyvtárosnak ismernie kell az állományban található dokumentumokat, könyveket, folyóiratokat, hogy ajánlani tudjon a tanácstalan vagy tapasztalatlan olvasónak. Ehhez természetesen nagy empátiával is kell rendelkeznie. A vérbeli és lelkiismeretes könyvtáros nem zárkózik el attól sem, hogy az olvasóval elbeszélgessen könyves élményéről. A könyvtár kedvelt hellyé válhat különböző rendezvények – beszélgetések, előadások, vetélkedők, kiállítások, könyvbemutatók, író-olvasó találkozók – megszervezésével is. Mindehhez persze az kell, hogy az olvasó betérjen egyáltalán a könyvtárba. Hogy valakiből rendszeres könyvtárhasználó lesz, már kisgyermek korban eldőlhet. Ehhez pedig a szülőre és a tanítóra is szükség van.

Sopánkodás helyett tehát cselekedni kell inkább, változtatni eddigi szokásain szülőnek, tanárnak, könyvtárosnak egyaránt. A felelősséget nem egymásra hárítani, hanem egyrészt olvasni belső igényességgel a szüntelen önnevelés végett, másrészt érzékeny odafigyeléssel, sok-sok (erőszakmentes) tanáccsal és főképp beszélgetéssel segíteni a fiatalokat olvasmányélményeikhez, hogy rájöjjenek a Márai-féle bölcsesség igazára: érdemes életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember olvas.