Nyugodjanak békében!

Csütörtök este van. Robert Fico miniszterelnök egy hatalmas pódiumon áll, körülötte vörösen világító fények. Miközben az ország Ján Kuciakot és barátnőjét gyászolja, a Smer hagyományos nőnapi ünnepségét tartja. Olyan az egész, mint egy dáridós esztrád, ahol Fico a showman. S valójában az is: egy siralmas esztrád utolsó jelenete.

Hattyúdal

Az említett rendezvény bizarr látvány volt. Nemcsak azért, mert az egész országot mélyen érintő, őszinte gyász óráiban zajlott. Robert Fico hattyúdalát láttuk, egy kétségbeesett emberét, aki oly sokáig az ország legerősebb embere volt, s most képtelen felfogni, hogy ütött az utolsó órája. Ehelyett olcsó piaci mulatsággal próbálja elterelni a figyelmet.

Mert Robert Fico, a harmadik Fico-kormány fejének a sorsa meg van pecsételve. S vele együtt a kormányé. S mindegy, hogy a kabinet idő előtt befejezi-e a működését (feltételezhetően igen), vagy valahogy mégis kihúzza a ciklus végéig. Ez a kormány a jelen pillanatban már egy zombi, élő halott, s nincs számára visszaút az élők világába. 

Mi lett volna, ha…

Ján Kuciak halála megváltoztatta ezt az országot. Érdekes elgondolkozni azon, mi történt volna, ha az újságíró nem hal meg, s a cikke rendesen megjelenik. A válasz fájdalmas: valószínűleg semmi. Az ellenzék tartott volna néhány sajtótájékoztatót, esetleg századszor is megpróbálta volna leváltani Robert Kaliňákot. Aztán pedig ment volna minden a régi kerékvágásban.

Mert tulajdonképpen sok minden ismert volt abból, amit Kuciak leírt, még ha nem is annyira részletesen. Arról azonban már írtak a hazai médiák, hogy Fico asszisztensének és közeli munkatársának kétes múltja van. Mégis Kuciak halála adott szörnyű nyomatékot mindennek: csak a kettős gyilkosságnak köszönhetően értettük meg, mindez mit jelent. Függetlenül attól, hogy kivégzésének köze van-e a maffiához vagy sem.

Keresztül-kasul

Mert mára világossá vált, hogy az olasz maffia szálai keresztül-kasul fonták az országunkat, s eljutottak a miniszterelnöki hivatal magasságáig. Mi pedig csak állunk tanácstalanul, s azt kérdezzük magunktól és egymástól, mindez hogyan történhetett meg, a szemünk láttára.

Azt persze rég tudtuk, hogy van korrupció. Tudtunk Bašternákról meg Kočnerről, Širokýról, Výbohról, a áfacsalásokról, alufóliába meg igelitszatyrokba csomagolt milliókról, elcsalt EU-pénzekről, eldugott faliújságokról. Tudtunk róla, s valahogy meg is szoktuk. Elfogadtuk, hogy ez hozzátartozik a rendszerhez. Nem szerettük ugyan, de nem is éreztük úgy, hogy a létünkben veszélyeztetne.

Mint a krimiben

Ám a kettős gyilkosság, az olasz maffia színre lépése, az más. Mindaz, amit eddig csak krimikből ismertünk, hajmeresztően valóságossá válik. ’Ndanghreta, egymilliós jutalom az asztalon, megszólal Saviano, rólunk ír a Die Welt meg a New York Times.

A nagymácsédi ház padlóján fekvő két holttest nagyon durván magunkhoz térített. Mint egy átmulatott éjszaka után, úgy eszméltünk fel, s kezdtek visszajönni az előző este képei. Kiszivárgott hangfelvételek, amelyeken saját fejjel szerzett milliókról esik szó, következmények nélküli botrányok tízei, talán százai, abszurd rendőrségi felmentések, bírósági ítéletek, s mindenütt a „mi embereink”, akiknek mindent lehet.

Bele volt kódolva

S akkor esett le, hogy ez az egész nem is végződhetett másként, hogy mindez az elejétől bele volt kódolva a rendszerbe, s csak idő kérdése volt, mikor bukik a felszínre. Hogy az ország, ahol élünk, amely a hazánk, a lerongyolódott régiók, amikre a kutya se figyel, a korrupt helyi politikusok és állami tisztviselők, akik élvezik a rendőrség, a bíróságok, és a magaspolitika védelmét, s persze a könnyen elérhető EU-s milliók, hogy mindez így együtt felér egy meghívóval a maffia számára. Hát akkor miért is ne jött volna éppen hozzánk, s miért is ne pont az olasz maffia…

Évekig működött

Robert Fico rendszerének a kezdetek óta egyetlen célja volt, ez pedig a hatalom megszerzése, s minél szélesebb kibővítése. Mindvégig ez volt a rendszer vezérmotívuma, aminek Fico mindent alárendelt. Ennek fejében évekig tolerálta a régiók huncutkodásait, s hogy néhány ember mesésen meggazdagodik körülötte. Neki valójában nem ez kellett. Neki csak a hatalom kellett, az éltette, az hajtotta előre.

S a rendszer valóban működött, évekig. A médiák írhattak, amit akartak, a támogatottság nem csökkent, sőt. Érthető, hogy Robert Fico azt hitte, ez örökké tarthat. És elbízta magát. Viliam Jasaň és Maria Trošková alkalmazása a miniszterelnöki kabinetben annak a jele, hogy Robert Fico teljesen elveszítette a józan ítélőképességét. Egy maffiózó volt szeretőjének és üzlettársának, akiről tucatnyi félmeztelen fotó készült, sosem lett volna szabad a miniszterelnök közelébe kerülnie. Arról nem is szólva, hogy itt szinte ordít a gyanú, hogy Fico szeretőjeként „tartja” Troškovát, állami pénzen.

Átment a rostán

Még súlyosabb a helyzet azonban Viliam Jasaň esetében. Neki is közös cége volt Antonino Vadalával, akiről Kuciak utolsó cikkében írt. Később smeres parlamenti képviselő lett, majd az állam biztonsági tanácsának titkára, aki a legbizalmasabb biztonsági információkhoz is hozzáfér. E célból meg kellett szereznie a Nemzeti Biztonsági Hivatal legmagasabb szintű átvilágítását, amelyről az a hír járja, hogy ahhoz az embert az ükapjáig átvizsgálják. Érthetetlen hát, hogyan mehetett át a rostán, s ez a tény olyan találgatásokra ad okot, amelyek már az állam legfelsőbb szintű biztonságát érintik.

Mindez évekig működött, mégis törvényszerű volt, hogy előbb vagy utóbb elpattan a húr. Egyrészt egy bizonyos szinten túl lehetetlen kordában tartani a helyi struktúrákat, amelyek egyre éhesebbek, s a sikereken felbuzdulva egyre messzebbre merészkednek. S ilyenkor könnyen elmosódnak a határok, a választóvonal a között, ami ugyan necces, de még elmegy, s ami már teljesen elfogadhatatlan.

Sikerülhet-e?

A Ján Kuciak halála óta napvilágot látott információk fényévekre vannak ettől a bizonyos választóvonaltól. A kérdés itt már rég nem úgy hangzik, hogy mennie kell-e Gašparnak és Kaliňáknak (már két évvel ezelőtt távozniuk kellett volna), de még csak úgy sem, hogy helyén maradhat-e a Fico-kormány. Itt már azt a kérdést kell feltennünk, sikerülhet-e egyáltalán helyrehozni azt a mérhetetlen anyagi, de még inkább erkölcsi kárt, ami keletkezett. Sikerülhet-e kiutasítani az államunk csecsén élősködő olasz maffiát, s helyrehozni az emberek bizalmát az államban, az igazságszolgáltatásban, a rendőrségben?

Ezek a kérdések országunk alapjait rengetik meg, s visszavetnek valahova 1990-be, amikor újonnan kellett definiálnunk társadalmunk tartópilléreit. Melyek közt központi szerepet foglal el az állampolgárok államba vetett bizalma. Ez az alfa és az ómega, minden demokratikus rendszer alapja, és túlzás nélkül állíthatjuk, hogy most olyan találat érte, amely végzetes lehet számára.

A Híd számára pedig most van az utolsó pillanat, amikor még kiléphet ebből a játszmából. Emelt fővel nem, azt már régen elszalasztotta, de legalább úgy, hogy ha sandítva is, de még az emberek szemébe nézhessen. S egyben ez az utolsó pillanat, amikor pártként még megmenekülhet. Minden más lehetőség egyenlő a halálos ítélettel.

Mély szimbolikát rejt magában, hogy Ján Kuciak éppen 1990-ben született. Halála visszamutat ugyan­oda, s egyben minden korábbinál sürgetőbben veti fel az újrakezdés szükségességét. Ezért mind­nyájunk hálája illeti meg, s az őszinte fogadalmunk, hogy halála nem volt hiábavaló. 

Ján Kuciak és Martina Kušnírová, nyugodjatok békében!