Nyugatabbra legalább titkolják a diszkriminációt

A magam részéről három gondolatához szeretnék hozzászólni, általában – de nem mindenben – egyetértően: a „magasan kvalifikált magyar nemzetiségű fiatalok” várható pályaképéhez, „a nemzeti identitás fogalmának átfogalmazásához” és „a kisebbségi iskolarendszer megújításához”. (Hunčík Péter: Mentális váltás és modernizáció. Új Szó, Szalon, 2007. augusztus 11., 14. old.)

Természetesen nem tudom annak pontos okát, hogy a több tízezer szlovákiai: nő és férfi, magyar és szlovák egyaránt miért vándorol el most már tartósan a gazdagabb, szabadabb és rendezettebb világok irányába. De tudom, hogy a problémát a pedagógusok hamarabb látták, mint a demográfusok és a politikusok. Csak két példa. A Mészárosné Lampl Zsuzsanna és Tóth Károly szakmai vezetése alatt megvalósított eddig egyetlen hiteles, a szlovákiai magyar fiatalokra vonatkozó tudományos kutatás nem tartalmazott kérdést a fiatalok külföldre távozásáról. A lekérdezés 2001/2002 környékén zajlott, és bár a feltett kérdések (pl. a munkalehetőségekre és a potenciális elhelyezkedésre vonatkozók) alapján a probléma tudott volt, mégis csak egy kérdés vonatkozott a magyarországi munkavállalásra. Egy 2006 őszi hivatalos statisztikai adat szerint a szlovákiai lakosság 14,3%-a hajlandó volna tartósan külföldre távozni, a tanuló ifjúság körében ugyanez a szám 47%, ráadásul az utóbbiak hajlandók volnának végleg elköltözni hazájukból. Az elvándorlás várható méreteit még 2001-ben sem sejtették a szakemberek, pedig nyilvánvaló volt, hogy az EU-csatlakozás után a folyamat fel fog gyorsulni.

Másrészt jellemző, hogy amikor 2000 környékén az esélyegyenlőségi törvény napirendre került, a sajtó mivel volt tele? A média ugyanúgy, mint maga a törvény szinte kizárólag a testi fogyatékosok és a szexuális másság esélyegyenlőségét firtatta (helyesen, bár nem túl magas színvonalon), és gyakorlatilag nem terelődött figyelem arra, hogy mindenkinek joga van pl. munkahelyre való jelentkezéskor a tisztességes elbánásra; az 50 év felettinek éppúgy, mint magyarnak, romának vagy pályakezdőnek. Nálunk az égegyadta világon senki nem vetette föl, hogy az esélyegyenlőség (equal opportunities, fair handling) igenis mindenkinek a problémája, mert az emberek nemcsak azért szeretnek ebben vagy abban az országban élni, mert ott jobb a kereset, hanem azért is, mert rendezett és igazságosabb munkahelyi, hivatali stb. viszonyok és tisztességes elbánás vár rájuk.

A külföldön való érvényesülés vágyát és az ott szerzett (általában pozitív) tapasztalatokat a kilencvenes éve közepe óta gyarapodó mértékben és tömegesen támasztják alá az érettségi előtt és után megkérdezett fiatalok. Értelmes és nyelveket beszélő fiataljaink mindenre jobban vágynak, mint ebben az országban élni, dolgozni, családot alapítani. Ez nem nemzetiségi kérdés, hanem egyebek mellett a társadalmi mobilitásé; egy olyan tényezőé, amelyet a piacgazdaság pozitív kritériumul állít a munkavállalók elé. Lehetséges, hogy a szlovákiai magyar fiatalok éppen azzal bizonyítják korszerűségüket és életképességüket, hogy nem haboznak megragadni az elvándorlás lehetőségét? Lehetséges volna, hogy a modern kori „társadalmi mobilitás” meg a „szülőföldön való megmaradás” nem fér meg egymás mellett? Egyes államelméleti teóriák alapján a történelem során az asszimiláció azt jelentette, hogy a polgárság előnyeiért cserébe az egyén feladja vidéki identitását. Csapdahelyzet: ha helyben maradunk, nem tudunk modernizálódni; ha elvándorlunk, kiürülnek a falvaink. Ezért gondolom megoldásnak, ha a magyar közösség a szlovákkal és az európai trendekkel együtt modernizálódik, ezen belül pedig az esélyegyenlőségnek valóságosan mindenkire ki kell terjednie, nyelvi és minden más értelemben. Nem képzelem, hogy sok paradicsomi ország van, ahol ez maradéktalanul megvalósul. De tudom, hogy tőlünk nyugatabbra legalább titkolják a diszkriminációt, ha éppen nem üldözik, meg azt is, hogy Szlovákiában ügyködnek páran azon, nehogy az esélyegyenlőség itt megvalósuljon.

A Hunčík Péter által kulcsfontosságúként felvetett „kisebbségi iskolarendszer megújításához” a következőt fűzném. Szerintem Szlovákiában magyar „kisebbségi iskolarendszer” pedagógiailag-tartalmilag nem létezik. Nem kevés azoknak a sikertelen elképzeléseknek a száma, amelyek a szlovák iskolarendszerben belül, annak bármely szintjén, de annak szlovák szegmensétől többé-kevésbé függetlenül próbálkoztak az iskoláinkat érintő modernizációval. Csak én legalább háromról tudok (de biztosan több volt). Hol volt, hol nem volt egy nemzetiségi főosztály, amelynek tervben volt a bővítése. Volt elképzelés egy szlovákiai magyar módszertani központról, amely azonban elvetélt az ŠPÚ (Állami Pedagógiai Intézet) és az SZMPSZ (Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége) között. Végül tipikus példa a magyar nyelv és irodalom érettségi ügye, amely annak ellenére sem tudta függetleníteni magát a szlovák nyelv és irodalomtól, hogy komoly és közvetlen magyarországi tapasztalatok alapján ezt könnyedén meg lehetett volna tenni. A „kisebbségi iskolarendszer” szlovák állami rendszeren belüli, de attól független „megújítása” nem tűnik lehetségesnek, mert a rigid szlovák oktatásügy a saját belső reformkísérleteit is rendszeresen visszaveri, nemhogy a sajátos magyar kezdeményezéseket. Ha nem így volna, akkor nem kéne közelharcot folytatni pl. a magyar történelemtankönyvek engedélyezésekor.

Hivatalosan persze létezik szlovákiai magyar tanfelügyelő, és a 2006 közepén felállított országos tantárgyi és szakmai kollégiumoknak (Ústredné predmetové komisie, Ústredné odborné komisie) is vannak magyar tagjaik. Az előbbiek tevékenysége marginális, az utóbbiak pedig egyrészt kizárólag az alsó tagozaton, valamint a magyar nyelv és irodalom bizottságban vannak jelen (mintha nem lennének köztünk hozzáértő matematikusok, kémikusok, biológusok stb.), másrészt sajnos ezek a kollégiumok nem működnek. Rövidre fogom: az egész szlovákiai oktatást egy gúzsba kötő papírgólemnek tartom, amely szándékosan van merevre kalibrálva, nehogy az állam egy talpalatnyi folton is kiszoruljon az ún. központi ellenőrzésből.

Ebben a helyzetben furcsa fölvetni egy speciálisan csak a szlovákiai magyar iskolákkal foglalkozó projektet, oktatási autonómiát, pedig lehet, ez volna a megoldás. Tegyünk fel néhány ellenőrző kérdést. A szlovákiai magyar közösségnek vajon volna-e elég szakembere és pénze egy önálló, a szlovák állami rendszertől független iskolarendszerhez? Szinte bizonyos, hogy igen, különösen ha folytatódna az a tendencia, hogy mint többfelé kötődő struktúra legalább két országból jutna forrásokhoz, és ez az EU-forrásokkal még fokozódhatna. Az SZMPSZ berkeiben sok szakember volna képes efféle feladatra, ám a szervezetnek nincs hatósági (s ebből következően számonkérő és kontrolláló) jogköre. Pedig: „Egy olyan országban, mint Szlovákia, nyíltan vállalni kell a regionalizmust mint államszervező eszmét” – mondta nemrég a felvidéki társadalmi struktúrákat kiválóan átlátó Szarka László, arra bátorítva, hogy a kisebb-nagyobb európai közösségeknek érdekükben és lehetőségükben áll saját speciális helyzetükre szabni pl. oktatási körülményeiket.

Azzal a kérdéssel viszont, hogy képesek volnánk-e az autonóm szlovákiai magyar iskolarendszert folyamatosan modernizálva fenntartani, már óvatosabb volnék. Ez a léc ugyanis magasabban van, minthogy a kérdés abban merülne ki, hogy iskoláinkban egyszerűen magyar nyelvű oktatás zajlik. Ha ránk szakadna a szabadság, képesek volnánk-e folyamatosan megújuló, minőségi szakmai munkára? Olyanra, amely körültekintően és reakciókészen tudna tájékozódni a szlovák, a magyar és a nemzetközi pedagógiai irányokba? Képesek volnánk-e úgy együttműködésre bírni az alstruktúrákat, hogy közben konstruktívan fölhasználjuk az esetleges kritikájukat? Óvatosságom mögött az is rejlik, hogy efféle kezdeményezéseknek nem látni a jeleit: a regionális vagy községi/városi oktatási központok, bizottságok erőtlenek és felkészületlenek, ráadásul (én így látom) állandó politikai marionettcsárdást járnak szakmai munka helyett. A szlovák közvélemény türelmes meggyőzésén kívül nagyon átgondolt belső felkészülés kéne hozzá, hogy a Hunčík Péter által felvetett modern, szakmai irányultságú és hatékony „kisebbségi iskolarendszer” felálljon. Hogy ehhez célszerű-e az oktatási autonómia, az tehát nemcsak politikai-stratégiai kérdés, hanem szakmai is.

Most még „a nemzeti identitás fogalmának átfogalmazásáról”. Az idevágó gyakorlati politikai elképzelés (pl. társnemzeti koncepció Duray Miklós tollából) és tudományos elmélet (pl. a Szarka László által leírt konszociális modell) mellett Hunčík Péter kíváncsivá tett, mit ért ő „a nemzeti identitás fogalmának átfogalmazása” alatt; nagyon sajnálom, hogy ezt a gondolatát nem fejtette ki. Én e kérdésnek csupán egy szeletét tudom érinteni, mégpedig „a nemzeti identitás fogalmának átfogalmazását” a történelemtanítás síkján.

Mitől lehet modern a szlovákiai történelemoktatás? Attól még bizonyosan nem, hogy szlovákul vagy magyarul zajlik. (ĺme, az utódállami valóság: időről időre bunyóznunk kell még az anyanyelvért is, s mi nagyvonalú modernizációról álmodozunk…) Hanem attól volna modern, hogy képes átvenni a modern trendeket, hajlandó és képes reagálni az újításokra, s igen: ki tud lépni a nemzetcentrikus varázslatból. Közös nyűgünk ez, mert erre jelenleg sem a szlovák, sem a magyarországi történelemoktatás általában nem képes, sem a szlovákiai magyar; nagy tisztelettel viseltetem a kivételek iránt.

A nemzeti identitás szempontjából a mi lokális történelemoktatásunkhoz legalább két lényeges momentum tartozik. Egyfelől a magyar patriotizmus nyilvános vállalásának hivatalos tilalma (irracionális magyarofóbia szlovák részről), másfelől olyan „kettős beszéd” (szlovákiai magyar részről), amelynek eredményeként a nemzeti érzelmű tanulók úgy kötik magukat egy fikcióhoz („a mi anyaországunk Magyarország”), hogy közben dacolnak a valósággal (hogy Szlovákia állampolgárai). Nem csoda, hogy az „álláspontok radikális beszűkülésének vagyunk tanúi, a történelem pedig átideologizálódik” (Schöpflin György), továbbá hogy a mitizálásra amúgy is hajlamos történelem magyar és szlovák oldalon egyaránt háttérbe szorítja a korszerű történelemdidaktikai célokat. Ha elfogadjuk, hogy a történelmi tény „csak egy adat”, de a „mesében” „hatás” rejlik, akkor nem fogunk tudni letérni arról az útról, hogy a tananyagból úgy kell szelektálni, hogy abból (akármilyen irányú) „egészséges nemzettudat” kerekedjen ki. Csakhogy amíg a kulturális reprodukció folyamatában az irracionalitás természetes, ugyanez egy modernizálódni akaró tantárgy szempontjából veszélyes. Ráadásul a szlovákiai magyar történelemoktatást úgy kéne átcsúsztatni a nemzeti-etnikai tudat sínpárjáról a korszerű pedagógia által hangsúlyozott képességfejlesztésre, hogy ezt a váltást a szlovák történelemoktatás is vonakodik végrehajtani. De ha megtörténhetne, egyszerre két eredménye volna. Egyfelől kivédenénk a tantárgy átideologizálódását, másfelől (modern, „piacorientált” készségek fejlesztése révén) a tantárgy hozzásegíthetne a magyarok tökéletesebb társadalmi integrációjához.

Én is elképzelhetőnek tartom, amit Hunčík Péter jósol írása vége felé, hogy a modernizációnak, illetve (tanári szempontból) a korszerű módszereknek lehetnek ellenérdekeltjeik. Általában kihívást jelent ez minden tanárnak, nemzetiségre való tekintet nélkül, hiszen tanári oldalról komoly szemléletbeli váltást igényel (a „mentális váltás” fontossága újabb közös pontunk Hunčík Péterrel), amit csak úgy lehet megkövetelni, ha a kollégák esélyt kapnak az újra való alapos felkészülésre. Mindkét oldalon a nacionalisták vitorláját dagasztja minden „nemzetietlen” módszer, és bármennyire furcsán hangzik, a modernizációs folyamatot – amely előbb vagy utóbb megvalósul – támadás érheti a kisebbségi politikai elit részéről is. Közülük nemcsak azokat érintheti kellemetlenül, akik az anyanyelvi oktatást utilitarista módon politikai szervező erőnek tekintik, hanem azokat is, akik a modern pedagógiai céloktól azért tartanak, mert a korszerű készségfejlesztő módszerek valódi demokratikus társadalmi elveket követnek. Egyebek mellett pl. azt, hogy a nyílt és valóban demokratikus társadalom kontroll alatt tartja és állandó konstruktív vitára hívja a közhatalom struktúráit – benne az etnikumot mint alapvető, sőt esetleg egyetlen társadalmi szervezőelvnek tekintő kisebbségi párt(ok) hatalmi struktúráit is.

Miközben határozottan le kívánom szögezni az anyanyelvi oktatásba vetett hitemet, azt is gondolom – ha jól értem szavait, akkor Hunčík Péterrel együtt –, hogy a felvidéki magyar iskolákat a hatékony, ha úgy tetszik, piacképes tudás teheti vonzóvá; ennek kulcsa pedig a korszerű módszertan. És ugyanezen az alapon – mivel a nevelésnek társadalmi funkciója van – fogalmazható meg, hogy szlovák oldalról se az államnyelv erőltetett elsajátítását határozzák meg mint fő oktatási célt. Éppen ezért várhatjuk el szlovák részről, hogy adják föl azt az esztelen, mégis időről időre felbukkanó tervet, hogy a történelemnek hazafias célokat kell szolgálnia, oktatási nyelvét pedig kényszerrel szlovákká kell tenni.