Nyolc sötét nap – Zaklatások a napfényes oldalon

Nem szerecsenmosdatással próbálkozom, hősködni vagy magyarázkodni sem akarok, hanem tényeket közölni. A tanúk nevével, akiknek – miként más kollégáimnak – ezután is a szemébe nézek. Nem is most állok a nyilvánosság elé először, hiszen minderről már öt éve a Fórum Társadalomtudományi Szemle Oral History sorozatában – igaz, nem ennyire részletesen – beszéltem.

Az Új Szó kulturális rovatának vezetőjeként és a Csemadok elnökségi tagjaként kerülhettem a titkosrendőrség látószögébe. Történetem 1978 körül kezdődik, amikor a szlovákiai magyar iskolák tervezett elsorvasztása ellen tiltakoztak több százan. Eljött az Új Szóba Ľudovít Pezlár ideológiai titkár, és sovén szándékaik előnyeit bizonygatta. Ketten emeltük fel a szavunkat: Kövesdi János és én. Azokban a hónapokban a Csehszlovákiai (???) Jogvédő Bizottság több személy – bátorságukért máig nagy tiszteletet érdemlő – aláírásával megerősített tiltakozásokat tett közzé. Mások főleg Gustáv Husáknak címzett névtelen levelekben fejezték ki ellenkezésüket. Négyen – Dobos László, H. Mészáros Erzsébet, Szigeti László és én – ugyanígy cselekedtünk.

1980-ban Balatonszéplakon nyaraltam a családommal, amikor kora este telefonon ért utol Sz. I. főszerkesztő-helyettes (ő már nem él, ezért inkább semmit sem írok róla), s arra utasított, hogy nagyon fontos ügyben azonnal térjek haza. Másnap reggel a szomszédom, Zalabai Zsigmond közölte velem, hogy Bodnár Gyulát, Szigeti Lászlót és őt bevitték a titkosok, nyilván rám is fenik a fogukat. Alighogy beértem a szerkesztőségbe, hívatott Sz. I., akinek a szobájában két férfi ült. Felszólítottak, hogy menjek velük. Zsigulival vittek be a „februárkára” (a titkosrendőrség pozsonyi székhelyére). Nyájasan, olykor a hangjukat megemelve kérdezgettek Duray Miklósról, A. Nagy Lászlóról, a tiltakozó levelekről, a rovat kapcsolatairól, majd megfenyegettek: ha továbbra is magyarkodunk, kirúgatnak bennünket R. Z. főszerkesztővel (már ő sem él). Duray Miklós bátor kiállásáról akkortájt még keveset tudtam. A. Nagy László tevékenységét valamivel jobban ismertem, de erről sosem beszéltem.

Egykori jegyzeteim szerint ezután még hétszer hívtak be. Egyszer azt szimatolták, vajon miért jártam két kollégámmal Félen. A Pozsonyhoz közeli faluban ugyanis éppen akkor tüntettek a szülők, mert a jórészt társadalmi munkában felépített iskola nem magyar tannyelvű lett. Tagadtam, mire gúnyosan elém raktak néhány fényképet, amelyen az ottani magyar szülők vezetőjével beszélgetek. Újból megfenyegettek. Többször arról faggattak, kikkel találkozom Magyarországon, mit kerestünk Szigeti Lászlóval Illyés Gyulánál, akinek a villáját (ezt jóval később tudtam meg) már csak azért is megfigyelték, mert a szomszédja Kádár János volt. Nagy röhejt váltott ki válaszom, miszerint interjút szerettünk volna vele készíteni. Valóban így volt, de a Janics-könyv előszava és a Magyar Nemzetben megjelent cikksorozata miatt Csehszlovákiából is kitiltott író kijelentette: erre csak akkor hajlandó, ha szavatoljuk a közlést, méghozzá Pozsonyban. 1985-ben azért dühöngtek, mert az Új Szóban megjelent három recenziómat beolvasták a Szabad Európa magyar adásában. Ezután mentem be Sz. I.-hez, s közöltem, hogy szeretném tájékoztatni Pezlárt a beidézésekről. Mire ő ezt sziszegte: – Hát azt hiszed, nem tud róla? Mit gondolsz, ki irányítja a rendőrséget? Kötelességed bemenni! – közölte. Nem volt bátorságom ellenszegülni, ami mai szemmel nézve súlyos hiba volt.

1982-ben Sidó Zoltán, a Csemadok akkor megválasztott országos elnöke felkért, vállaljam el a kulturális szövetség vezető titkári posztját. Igent mondtam. Néhány nap múlva magához hívatott Miroslav Válek kulturális miniszter, akivel egy ideig semmiségekről beszélgettünk, aztán félreérthetetlen jelekkel mutogatott a falra, és kikísért. A folyosón súgta meg, hogy az ŠtB nem egyezik bele a kinevezésembe, mert magyar nacionalista vagyok. 1986 februárjában Végh Lászlóval Budapesten voltunk Márai A kassai polgárok c. darabjának bemutatóján. Éjfél körül, nagy hóviharban érkeztünk a teljesen kihalt vámosszabadi határátkelőhöz, ahol nekirontottak a Škodámnak. – Minden könyvet kipakolni! – csattant fel a magyar vámtiszt hangja. Szlovákiai társa, akit egyébként ismertem, miközben zseblámpával vizslatta a motorházat, odasúgta: – Pozsonyból jött a parancs, hogy jól nézzük meg, nem hoznak-e Duray- vagy Janics-könyvet. A magyar tiszt kisvártatva hátba veregetett, és visszarakta a többi közé Dsida Jenő és Gyóni Géza köteteit, aztán megkérdezte: – Ismeri Sajó Sándort? Bólintottam, aztán együtt mormogtuk a hóviharban: Magyarnak lenni, tudod-e, mit jelent? A „szolgálatos fülek” (Sütő András) 1987-ben amiatt háborogtak, a Csemadok somorjai városi szervezetének elnökeként miért egyeztem bele, hogy a Dunaszerdahelyről kitiltott Hodossy Gyula mégis abban a járásban rendezhessen Iródia-találkozót. Legutoljára 1989 februárjában hívattak. A Harminchármak tiltakozásáról kérdezgettek, amelyet Kiss József főszerkesztő kérésére végül én nem írtam alá. Ennek fejében ő megígérte, hogy annak a két kollégámnak, aki névvel vállalta a pártközpontnak címzett dokumentumot, nem esik bántódása. Állta a szavát. Dusza István és Török Elemér maradhatott a szerkesztőségben. Miként csaknem két évtizedig ugyanott létezett az a kulturális rovat, amelynek színvonalát riportkönyvek, verseskötetek és más alkotások fémjelzik. A sötét kort meg a megjelent sok ideológiai baromság tanúsítja. Leginkább pedig a máskéntgondolkodók és a kizártak meghurcoltatásai.

Ha pontosan jegyzeteltem, személyesen összesen nyolc alkalommal, telefonon pedig ennél jóval többször zargattak. Mindez a megfélemlítést szolgálta, és akkor bizony eléggé riasztóan hatott számomra is. Pedig semmiség volt azok szenvedéseihez képest, akiket hatvannyolcas gerinces magatartásuk miatt két évtizedre elnémítottak vagy akiket aktív ellenállásuk okán üldöztek. Erkölcsi ítéletet elsősorban ők mondhatnak mások felett. Mélységesen egyetértek a közéjük tartozó Martin M. Šimečkával. A Sme főszerkesztője nemrég egy esszében figyelmeztetett: akit egyszer sem vittek be a titkosok, az ne ítélkezzék. És azért – ezt Tamás Gáspár Miklós hangsúlyozta – a titkosrendőrség irányítóiról, a néhai pártvezetőkről meg a végrehajtókról, a tartótisztekről, az emlékeinkben máig kísértő őrnagyokról se feledkezzenek meg. Csak így igazságos az ítélkezés.

Amikor 1992-ben a szerkesztőség vezetőinek átvilágítása megtörtént, közöltük az én negatív lusztrációs bizonylatomat is. Ján Langoš szövetségi belügyminiszter írta alá. Aztán legnagyobb megdöbbenésemre ott szerepelt a nevem Petr Cibulka ügynöklistáján. Felkerülök a világhálóra is, holott a kihallgatási jegyzőkönyveken és a titoktartási kötelezettségen kívül semmit sem írtam alá. Ezt egyszer sem követelték tőlem. Talán azért, mert párttag voltam. Jelentéseket sem gyártottam. Hónapokkal ezelőtt kérvénnyel fordultam a Nemzeti Emlékezet Intézetéhez, hadd tekinthessek bele az aktáimba. Nyilvánosságra akarom hozni valamennyit, hiszen a jegyzőkönyveken, esetleg a rólam írt jelentéseken kívül ott más nem lehet. Néhány napja hivatalosan értesítettek, hogy az egyetlen bejegyzésen kívül – amelyet nyilvánosságra hoznak – eddig semmilyen iratot nem találtak, de a kutatás folytatódik. Vívódásaimban közvetve az a besztercebányai tartótiszt igazított el, aki néhány napja a Sme hasábjain elmondta: az is előfordult, hogy az illető a beszervező papírt nem írta alá, mégis ügynökként jegyezték be. Ilyet egyébként a cseh bíróság is megállapított. Természetesen tudtam, kik hívnak be, s kikkel állok szóba. Ezt minősíthették együttműködésnek, hiszen ha hívtak, mentem, meg is ígértették velem ezt. Csakhogy kihallgatásra berendelt személyként, nem pedig besúgóként érkeztem. És távoztam. Akikről kérdeztek, azoknak a válaszaim miatt a hajuk szála sem görbült. Ha bárkinek bármilyen terhelő bizonyítéka van vagy lesz ellenem (az említett intézetben mindenki megkaphatja saját aktáit, de kutatóként más iratokba is betekinthet), ezennel felhatalmazom, tegye közzé azokat. A törvénynek megfelelően az ÚPN honlapján vagy akár ezeken a hasábokon.