Nyitott Európáért Díj 2003-ban

A méltatók és a kitüntetettek. Balról jobbra: Hushegyi Gábor, Bartusz György, Zeman László és Fazekas József(Vlado Kmeť felvétele) Az idei könyvhéten két, eddig kiadatlan Márai Sándor-mű került az üzletekbe. Az egyik ĺrók, költők, irodalom, a másik pedig Kedves Tibor! címmel Márai Sándor és Simányi Tibor levelezését tartalmazza az 1969–1989 közötti időszakból. Ez utóbbi kötetben írja Márai, valamikor a hetvenes évek elején Tibor barátjának, hogy „hiszek a napfelkeltében, abban, hogy Kelet-Európa népei egy napon viszszatérnek Európába...”

Az idei díjátadásra történelmi időszakban kerül sor, bár mi, e kor megélői talán nem is tudatosítjuk magunkban az esemény súlyát. Hiszen alig egy hónappal azután osztjuk ki a Márai Sándor Alapítvány Nyitott Európáért Díját, hogy lezajlott országunkban az a nagyon fontos népszavazás, mely végérvényesen rendelkezett arról, hogy Szlovákia Magyarországgal, Csehországgal, Lengyelországgal és a többi tagjelölt országgal együtt visszakerülhet Európába.

Ha erre a díjátadásra egy múlt század eleji bécsi vagy pesti operett fináléjában kerülne sor, akkor a primadonna egy pezsgőspohárral a kezében elénekelné a fülbemászó melódiát, és a kórus vidáman zümmögne valamit a dicsőséges gróf Európa és a szegény falusi virágáruslány, Mittelke boldog egymásra találásáról. Mi pedig boldogan tapsolhatnánk, lám, nem volt hiábavaló az eddigi izgalom, az epekedő szerelmesek legyűrtek minden ellenállást, és ezután már boldogan élnek, amíg csak el nem kezdődik egy újabb operett-előadás. És hogy továbbra is az operett világánál maradjunk, a Márai Sándor Alapítvány hoppmestere bejelenthetné, hogy ezzel vége a mókának, nincs több Nyitott Európáért Díj, nincs több feladat, a nagy előadás sikerült, mindenki hazamehet aludni.

Hogy egy ilyen komoly aktus, mint a Márai Sándor Alapítvány Nyitott Európáért Díjának átadása kapcsán miért éppen operetthasonlatokkal éltem, talán magyarázatra szorul. Az operett az a műfaj, mely könynyed, fülbemászó dallamokkal dolgozva, a valóságot végtelenül leegyszerűsítve lett népszerű a XIX. században, és ezt a népszerűségét egy évszázadon át megtartotta. Hiába, az emberek szeretik a dallamos, könnyen reprodukálható zenét, és utálják a komplikált világlátást, vagyis a valóságot.

És ezt a végtelenségig szimplifikált képet rajzolták fel előttünk a politikusok szerte Közép-Kelet-Európában, amikor a népszavazásokat megelőző kampányok során arról beszéltek, hogy mi sohasem kerültünk ki Európából, mindig részei voltunk a vén kontinensnek. Nos, ebben nem vagyok olyan biztos. Mert az a negyvenöt év, melyet egy diametrálisan eltérő társadalmi rendszerben éltünk le, bizony, nagy hatással volt személyiségünkre, gondolkodásunkra és viselkedésünkre. Két generációnyi időt éltünk le úgy, hogy tiltva volt nekünk – idézem Márai Sándort – „Európa legmélyebb értelme, a személyes kételkedés szabadsága”.

Az a kétely volt megtiltva, amelyik nem megsemmisíteni akar, hanem felismerni és felmutatni a meglevő rosszat, mely minden fejlődés és haladás előfeltétele, az a kétely, mely Husz Jánost, Giordano Brunót, Galileit, Kopernikuszt és Bolyait jellemezte egykor. Sajnálatos módon Közép-Kelet-Európa államainak visszatérését Európához az elmúlt másfél évtizedben az emberek többsége szinte kizárólagosan politikai és gazdasági szempontból mérlegelte. Az árucikkek szabad áramlása, a gazdasági helyzet javulása, a jóléti társadalom megteremtése volt az a mézesmadzag, mely köré a politikai színezetű kampányok fő mondanivalóját felfűzték. Erről beszéltek a politikusok, ezt sugallta a sajtó, mert ezt szerette volna hallani az operett-előadás után sóhajtozó átlagpolgár.

Mondjuk ki világosan: az elmúlt tizenöt év során, amikor a visszatérésünkről beszéltünk, szinte mindvégig a politikusok és kalmárok Európájára gondoltunk. A kolbászból font kerítések és a mindenre kiterjedő jogok Európája járt az eszünkben. Szophoklész, Shakespeare, Kant, Spinoza, Moliére, Thomas Mann, Freud, Bartók, Márai Európájáról nem esett szó a csatlakozási tárgyalások során. A szellem Európáját senki sem használta mézesmadzagként a kampánybeszédek során. Pedig a kérdés most valóban az, hogy hat évtized távollét után képesek leszünk-e szellemileg is csatlakozni Európához.

És kérem Önöket, hogy ezt a kérdést ne egy unatkozó vagy sértett entellektüel piszkálódásaként értelmezzék. Ezt a kérdést egy olyan értelmiségi teszi fel, aki az elmúlt évek során valamit már megtapasztalt a pragmatikus Nyugat életviteléből, aki kezdi megismerni az olyan fogalmakat, mint a kölcsönös előnyök, az egymásrautaltság stb. És ennek ismeretében kérdezem, mi lesz a mi apportunk, tőkénk, a mi hozományunk az Európával történő újraegyesülésünk alkalmából? A kiegyensúlyozott és jól működő gazdaságunk? A fejlett jogi rendszerünk? A stabil politikai szerkezetünk? Aligha. Nekünk elsősorban a szellemi tőkénkre, az alkotó, autonóm értelmiségünkre kell támaszkodnunk.

Ennek a társadalmi rétegnek kellett volna az elmúlt tizenöt év során, illetve kell a közeljövőben megteremtenie a működéséhez elengedhetetlenül szükséges előfeltételeket. Mert enélkül a réteg nélkül olyanok leszünk Európában, mint a degenerált Bóni gróf az ismert operettben. Szórakoztatóak, jópofák, de végeredményben szánalmasak és nevetségesek.

Azért beszélek ilyen sokat erről a témáról, mert meggyőződésem, hogy az elmúlt másfél évtizedben nem sokat tettünk ezért az ügyért, és így egy féloldalas, deformált társadalom képe kezd kialakulni Közép-Kelet-Európában, ahol az igazi demokrácia helyett korporatív demokrácia alakult ki, ahol az értelmiségi nem találja helyét, és folyamatos alkotómunka helyett a társadalom perifériáján kénytelen működni. Erős értelmiségi réteg nélkül a csatlakozásunkból csalatkozás és csatlóskodás lesz csak. Erre ráfizetnek majd politikusaink, üzletembereink és Közép-Kelet-Európa minden társadalma is.

Vegyük komolyan ezt a dolgot, mert az idő ellenünk dolgozik. És az idő egyet jelent a szocializációval, melynek hatására térségünkben is egyre gyakrabban találkozhatunk olyan értelmiségiekkel, akik már megpróbálnak alkalmazkodni az új helyzethez, és egyszerre akarnak lenni próféták és talpnyalók. Ha az uralkodó elitek továbbra sem engedik lehetőséghez jutni a független értelmiségieket, akkor egyre több próféta talpnyaló fog működni majd köztünk, aztán néhány év múlva már csak a talpnyalók maradnak. De akkor ki mondja majd meg, hogy hol van észak, merre van nyugat, hogy mi a jó, és a kevésbé fontos? Valaki majd biztosan megmondja nekünk, de azok nem mi leszünk, és akkor – még egyszer kimondom – a csatlakozókból csatlósok leszünk.

A feladatot nekünk kell megoldanunk, Európa, a Nyugat nem lesz olyan önzetlen, hogy ebben is segítségünkre legyen. Emlékszem, az 1998-as választások után az egyik ismert nyugati támogatónk fellélegzett, és azt mondta: No, akkor sikerült, most már ti vagytok a hatalmon, és a többi a ti dolgotok. És e gondolat szellemében egyre több európai és nyugati segélyforrás apadt el az utóbbi öt esztendőben. Mivel az eddigi külföldi támogatóink úgy gondolták, hogy a hatalomra került, európai orientáltságú politikai elit tudni fogja, mi a kötelessége a saját, alkotó értelmiségével, polgári csoportosulásaival kapcsolatban.

Ám a valóságban az történt, hogy egyre több értelmiségi került a perifériára, egyre több intézmény, polgári kezdeményezés jutott kétségbeejtő helyzetbe, mert a várt hazai források nem nyíltak meg, mert a politikai elit ahelyett, hogy segítené a független értelmiségi csoportok munkáját, ellehetetleníti őket. Sajnos, ilyen helyzetbe került a Márai Sándor Alapítvány is, amely tizenhárom éves fennállása során több mint kilencmillió korona értékben adott ösztöndíjakat, segítséget a rászoruló fiataloknak, diákoknak és értelmiségieknek, és több mint tizenötmillió korona értékben szervezett tanfolyamokat, tréningeket, továbbképzéseket a szlovákiai értelmiségiek, helyi véleményformálók számára. Most, hogy az 1998-as nyugati támogatónk szavait idézzem, már a mieink vannak hatalmon, a Márai Sándor Alapítvány is azok közé az intézmények közé került, melyek a tisztességes visszavonulás lehetőségeit keresik.

Az idei díjátadás viszont ennek éppen az ellenkezőjéről akar szólni: utolsó erőnkből is szeretnénk támogatni a szellem, az alkotó embertípus képviselőit, és ezzel is kiállni Márai Sándor életfelfogása mellett. Márai a Sértődöttek előszavában ezt írja: „Európában születtem, tehát hős vagyok.” Nekünk viszont már elegünk van a hősieskedésből. Európában élünk, teremtő módon kételkedni, vagyis alkotni akarunk. Gratulálok az idei Nyitott Európáért Díj kitüntetettjeinek!