Nem létező történelmi igazságok keresése

Nincs egyszerűbb annál, mint március 15-én, június 4-én vagy október 6-án kiállni néhány száz ember elé, és elmondani nekik, milyen nagy dolgokat vittek véghez dicső eleink, és nekünk, (szerintük) elnyomottaknak mekkora kötelességünk az ő példájukat szem előtt tartani. Nincs könnyebb annál, mint elhitetni néhány száz, hagyománytiszteletből emlékezni járó szlovákiai magyarral: igen, eddig megloptak titeket, de most itt vagyunk mi, végre változtathatunk a sorsotokon, sorsunkon, például azzal, ha ránk szavaztok. Vigaszként szolgálhat, hogy a történelmi párhuzamokon alapuló manipuláció alighanem más nemzetek torkán is hamarabb lecsúszik, mint a pálinka, nem csak a magyarokén. Közös emberi tulajdonságról van tehát szó.

Illik felháborodni

Azonban mintha itt senkinek nem lenne szükséga arra, hogy megtudja a valós tényeket. Megfelel nekünk a magunk kis vagy nagy, felmagasztalt történelmi igazsága, amelyhez persze elengedhetetlenül dukál egy aktuális ellenségkép is. Kit érdekel, mennyire volt szlovák Petőfi vagy mennyire magyar Hviezdoslav? Senkit. Megvan mindenkinek a saját, jól bejáratott Petőfije és Hviezdoslavja. És ha netán itt-ott azt halljuk, hogy Skultéty Lászlót a szlovákok is magukénak tekintik, illik felháborodni: mekkora történelemhamisítás!

A történelem nagy tisztelőinek és kedvelőinek itt elárulnék valamit: az egész történelem meg van hamisítva (egyébként – nem utolsósorban – éppen emiatt olyan izgalmas). Furcsa kimondani, de nagyon is természetes, hogy ez a történelemhamisítás ma is folytatódik. És nem abban áll, mint amit a dicső megemlékezések szónokai gondolnak. Mindössze arról van szó, hogy az igazság nem létezik. Pontosabban az egyetlen abszolút igazság.

Az újságíró nap mint nap tapasztalja, hogy gyakorlatilag nincs közéleti téma, amelyről két illetékes megkérdezettnek azonos véleménye lenne. Ez fokozottan érvényes a politikusokra. Mindenki elmondja a saját változatát, az egyik lap ezt emeli ki, a másik amazt, ha pedig elénk tennék a történelemkönyvet, amely ötven év múlva ezeket az eseményeket taglalja majd a diákoknak, lehet, hogy megijednénk. Ezek persze nagy és elcsépelt szavak, de elég visszagondolni Margaret Thatcher néhány hónappal ezelőtti halálára. Mi, néhány ezer kilométerre Angliától az egészből annyit fogtunk fel, hogy meghalt egy hajdan nagyon jelentős politikus – biztosan sokat köszönhet neki az országa, ha ekkora körülötte a felhajtás. Közben az angolok egy része szó szerint megünnepelte Thatcher halálát – nyilván azok, akiket a Vaslady kemény intézkedései a nyolcvanas években rosszul érintettek. Nekünk pedig se időnk, se kedvünk, hogy utánanézzünk az igazságnak: hogy is volt ez annak idején?

De tegyük fel, hogy mégis. Visszakeresünk néhány korabeli cikket, elolvassuk, mi szerepel az interneten, mit írnak a történelemkönyvek. Kialakul bennünk egy vélemény, amellyel élünk boldogan, aztán egy lakodalomban véletlenül beszédbe elegyedünk volt csoporttársunk angol férjének a nagybátyjával, aki elmondja a saját történetét. Kénytelenek vagyunk ráeszmélni, hogy amit eddig összeolvastunk a Vasladyről, az ennek kicsit ellentmond. Aztán odaül egy másik angol rokon, ő pedig elmagyarázza az egészet a saját családja tapasztalatai alapján, így tovább árnyalódik a kép. Mindenki mást mond, mintha egy friss, tegnap kirobbant közéleti botrányról lenne szó. Közben Thatcher több mint húsz éve nincs is jelen a politikában, tehát a történelemről is folyik a vita. Vagyis ott tartunk, hogy amit mi időnként történelemhamisításnak gondolunk, az nem más, mint a szokásos, naponta tetten érhető közéleti diskurzus (amelyben a szemünk előtt zajló történésekről is mindenki mást mond) megnyilvánulása egy-egy történelmi téma kapcsán.

Aki nem történész...

A fentiek tudatában talán elvárható lenne – magyar–szlovák vonatkozásban is –, hogy a vitázó felek a közös múlt eltérő megítélését nem kérik egymástól számon. Persze itt nem arról van szó, hogy a magyar (román, szlovák, cseh, horvát) történész ne tiltakozzon, ha az általa kutatott témban megjelenik egy szerinte manipulatív (és ez esetben nyilván nem tudományos igényességgel megírt) magyar, román, szlovák, cseh, horvát vagy bármilyen mű, vagy hogy ne rendezzenek konferenciákat, amelyeken a közös, de eltérő súlypontok szerint feldolgozott múltat vitatnák meg. Sokkal inkább arról, hogy a politikusok (akik nyilván nagyon jól tudják, mit miért mondanak vagy nem mondanak) igyekezzenek tartózkodni a súlyos szavaktól ezekben a témákban.

Megdöbbentő volt például Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős magyar miniszterelnök-helyettes és Répás Zsuzsanna helyettes államtitkár június 13-ai reakciója Skultéty László maradványainak Szlovákiába szállításáról. Nagy titokban, Magyarország értesítése nélkül végrehajtott kegyeletsértésről van szó – derült ki közleményükből, amelyben emlékeztettek, hogy Skultéty aradi sírját egyszerűen feltúrták, a csontokat pedig elrabolták. Majd felszólították a szlovák felet, hogy azonnal szüntesse be történelemhamisítási kísérleteit. Már az eddigiek is nagy diplomáciai érzékre vallanak, de az egész csúcsa a következő mondat volt: „A szlovák fél nem tanult történelmi hibáiból, és egyszerű emberek annak idején kötelezővé tett reszlovakizációja után most történelmi személyiségekkel próbálja meg ugyanezt megtenni.” A „nagy titokban” végrehajtott Skultéty-akció hátteréről azután néhány nap alatt kiderült: a hegyesmajtényiak szóltak a szlovák külügynek meg a védelmi minisztériumnak, ők pedig a nagykövetségen keresztül a román hatóságok engedélyével nyélbe ütötték az exhumációt. Az aradi (pontosabban újaradi) katolikus pap, a temető kezelője szerint meg Újaradon a sírnak senki feléje sem nézett az utóbbi tíz évben.

Ebből az egészből leginkább az derül ki, hogy Semjénéknek eszükbe sem jutott utánanézni a dolgok állásának, mindössze kiadtak egy felháborodott hangvételű nyilatkozatot. Amelyben kitérnek arra is: szerintük eddig senkiben nem merült fel, hogy szegény Skultéty (eredeti nevén Gábris) ne magyar lett volna. Itt most nem tisztünk eldönteni, mennyire érezte magát Skultéty szlováknak vagy sem (főleg mivel az ő idejében még nem igazán létezett a mai értelemben vett nemzeti öntudat), de van itt három makacs tény. Egyrészt Trencsén mellett született, amely sosem volt színmagyar környék. Másrészt folyékonyan beszélt szlovákul, harmadrészt pedig életfogytig tartó járadékát a falunak ajánlotta fel. Ha a nagy igazságra vagyunk kíváncsiak, ne a wikipédiát böngésszük, de: a magyar változatban ott áll, hogy Skultétyt egyaránt magáénak vallja a magyar és a szlovák hagyomány. (A szlovák wikipédia Skultétyt nemes egyszerűséggel szlovák katonaként emlegeti.)

Vita a semmiről

A történet lezárása egyébként meglepően pozitívra sikeredett, Skultéty kapott egy négynyelvű emléktáblát (bár a magyar szövegben állítólag hibák vannak), és beszédet mondott a hivatalos magyar küldött is (aki a miheztartás végett azért kijelentette, hogy Skultéty anyanyelve magyar volt). Hasonlóan kellene eljárni a jövőben is. Ha van egy „újratemetésre váró” történelmi személyiség, akit mindkét nemzet a magáénak tekint, kapjon többnyelvű emléktáblát, és méltassuk közösen, ki-ki a maga szemszögéből. Mindenesetre szomorú, hogy 2013-ban ehhez a megoldáshoz ekkora vargabetűkön keresztül jutnak el a hivatalos felek.

A történet csattanója az, hogy Hegyesmajtényban gyakorlatilag a semmit temették újra: az aradi sírban ugyanis mindössze két csontdarab volt. Mivel Skultéty sírját a korábbi évtizedekben többször feldúlták (állítólag a kardját kereshették), abban sem lehetünk biztosak, hogy az elszállított két csontdarabnak köze van az örök huszárhoz. Ha mindenáron tanulságot keresnénk a történetben, talán annyit szögezhetnénk le: az ilyen ügyekben illik értesíteni valamennyi érintett felet (mert abban Semjénéknek is igazuk van, hogy a kihantolást kezdeményező szlovák fél szólhatott volna). De a legjobb talán mégis az lenne, ha hagynánk a halottakat pihenni, ahol vannak.