Nem az irodalom volt a bűnös

Kisebbfajta csodával ér föl, hogy Koncsol, noha csak amolyan „nem eszik a kását olyan forrón” módra, de lassan visszatalál az irodalmi életünkbe. Ami a kását illeti: hogy nem eredeti műfajában, a kritikában tér vissza, hanem egyrészt az ĺrótársulás elnökeként, másrészt egy korábban nála teljesen ismeretlen műfaj művelőjeként (Vallató).

Könyv aligha kaphatott volna találóbb címet, mint Koncsol Vallatója (a műfaj neve: vallató — Fábry után szabadon). Az alcíme: Interjúk, cikkek 1968—2001, ám e sok műfajú kötet tartalmaz esszéket, dokumentumokat, előadásokat, mi több, még verseket is. S ha a túlságosan is egyedi vallató mellé egy hagyományosabb műfajt keresnénk, akkor elsőként a memoár jutna eszünkbe. S így igaz.

Koncsol ugyan teljesen egyéni módon, de végül is ebben az ágostoni műfajban érzi magát újabban legotthonosabban, s az első (kritikusi) meg a második (hagyománymentő) korszak (tézis—antitézis?) után itt, ebben a műfaj nélküli műfajban találja meg a maga szintézisét, s tér vissza a hűtlenül-kényszerből elhagyott ifjúkori szerelemhez, az irodalomhoz. Mert valljuk be, ki ért (ki értett) közülünk többet ez elhagyott szerelemhez, mint éppen Koncsol? A Vallató több helyén is említi, hogyan beszélte őt rá e sorok írója a költészetre, mondván, hogy aki ennyire ért a poétikához, miért nem ír verset? S Koncsol valóban ráharapott a lírára, előbb csak a gyerekköltészetre, aztán persze a felnőttebb lírára is, melynek kicsúcsosodása a nemrég megjelent Csontok. Mi több, amint említettem, verseket még a Vallató is tartalmaz.

E sorok írója, ha már ilyen szerénytelenül emlegeti magát, sok szállal fonódott össze Koncsollal, s ha már ürügye van rá, kihasználja az alkalmat, hogy viszonozza valamivel azt, hogy élete egy nehéz időszakában éppen Koncsol volt az, aki a legtöbbet tette Párizs utáni versei elfogadtatásáért. Aztán az újabb közös sors: a szabadúszás keserű kenyere. Ám mégsem erről akarok szólni, hanem az elégedetlenségről, amit az váltott ki egész nemzedékünkből, de elsősorban belőlem, hogy még Koncsol is, az egyetlen, aki érteni vélte újabb verseimet, hátat fordított az irodalomnak. Igaz, volt rá oka, a Vallató egész vastag kötete arról szól, miért tette — avagy nem azért írta-jelentette-é meg, hogy megmagyarázza eme bizonyítványát?

„Ha én a magam semmi pozíciójában kiállhattam Cselényiért, Varga Imréért, Tóth Lászlóért, Dobosért, Gágyor Péterért és Szigeti Lászlóért…, akkor a Szekció igazolt játékosai miért nem tettek értem valamit” — írja egy interjúban. Vagyis: Koncsolnak volt oka elhagyni az irodalmat, de az irodalom kiérdemelte-é a hűtlenséget? A Vallató azt bizonyítja, hogy szerzője maga is rájött: nem az irodalom volt a bűnös, nem azt kellett volna kollektíve megbüntetni egyes csalárd művelői okán.

A tévhit az volt, hogy az utóbbi két évtizedben Koncsol csupán a múltban búvárkodott. Az új vaskos kötet, nem szólva a Csontokról és egyebekről — egy ’68-as írás kivételével — az utóbbi évtized termése. Vagyis mennyiségileg sem kevés, a minőségről nem is szólva. S a minőség alatt nemcsak az egyes írások színvonalát értem, hanem főként az egészet mint a szintézis műfaját.

Magam az interjúk mellett főleg az Egy irodalompolitikai ügy dokumentumai elé című írást (no, most ezt minek nevezzem?) érzem a legizgalmasabbnak, ez önmagában megérdemelt volna egy külön kötetet.

S ha már a hamvaiból föléledt Koncsol-főnixről szólok, említsem nagy vállalkozásának, a Csallóközi Kiskönyvtárnak a szintézisét is, A Csallóköz városai és falvai első kötetét. Erről nyilván lesz még mód írni, ha kész lesz az egész, itt csak annak igazolásául említem, hogy bizonyítsam: Koncsol itt is a szintézis felé tart.