„Ne ölj feleslegesen!”

Azon gondolkodom, miért kell olyan könyvet olvasnom, amelyben undorító alapossággal írnak le több kíméletlen gyilkosságot? Brutális, gusztustalan képek. Tárgyilagos embertelenség. Persze, tapasztaltabb, kevésbé finnyás gyomrú akciófilm-rajongók számára mindez valószínűleg semmiség. Ha hinni lehet a filmforgalmazóknak, -gyártóknak, -kölcsönzőknek, akkor én a kisebbséghez tartozom, hiszen az általam nem kedvelt, futószalagon gyártott kegyetlenségek a legmenőbb árucikknek számítanak manapság. S ha már a filmben polgárjogot nyert, szentesült a brutalitás, akkor mi jogon fanyalgok az Aua és atua kezdősorait, -képeit olvasva. Csak férfiasan! (?) Az őr már nem akar őr lenni, ergo: nyírjuk ki!

Szeretném tudni, vajon ez a véres/vérengző másság, amely Daniel Levicky Archleb regényének magja, kulcsa, kirekesztő manifesztum-e? Vajon elsősorban a kiszolgáltatottsága és az ebből fakadó indulatai határozzák-e meg az embert? Ha elfogadom, hogy az igen a válasz a fentiekre, akkor megérthetem a kulcsfigurákat mozgató erőket: a bezártság fojtogató öleléséből születő, agresszióvá növő félelmet és a bármi áron való tenni akarást. De még így sem szeretem Daniel szövegépítésének szándékosan sokkoló trükkjeit. Nem szeretem a brutalitást. Nem szeretem, mert rettegek tőle. Félek a fájdalom okozta kiszolgáltatottságtól, a szavakat képekké, érzésekké majd tettekké alakító emberi fantázia hatalmától. Milyen végtelenül egyszerű lenne gyilkossággal csillapítani a bosszúvágyat (főként ha indokoltnak érezzük)! De valóban annyira egyszerű-e a dolog, ahogy azt a regény Martinja gondolja? Megölöm, levágom a heréit, aztán a saját hajamat, és elvonulok a természetbe megtisztulni!

Mégis meg kell kérdeznem magamtól, vajon a szövegtől való irtózásomat nem az engem is gúzsba kötő, Daniel által megbélyegzett, hitelét vesztett közösségi morál diktálja-e? Nem arról van-e szó, hogy gyávák vagyunk szembenézni a világgal (?), önmagunkkal (?)? Nem gondolom-e néha én is úgy, hogy vannak tettek, amelyek büntetése intézményesített világunkban csupán megcsúfolása az áldozatok elszenvedte kínoknak?

De van-e olyan drasztikus büntetés, amely tartósan visszarettentené a bárki, valaki, Daniel által annak ítélt gonoszt? Van-e béke, harmónia kiszolgáltatottság nélkül? A kiszolgáltatottakat akár saját akaratuk ellenére is megvédeni szándékozó őrök nélkül? („Ahol nem elég fegyvernek a szó, ott elég szó kell hogy legyen a fegyver”?) Az őrök szerepének ellentmondásosságát Daniel Podyep Csvahtlija is érzi, de feloldani csak újabb ellentmondás árán tudja: „Utálom az erőszakos férfiakat. Remélem, mindet sikerül megölnöm.”

Gyilkosságok, fehér pillangók pirosodó szárnya ragadós vértócsákban, és a tisztaság, a megtisztulás utáni vágy. Minél több a mocsok, annál kétségbeejtőbb módon. A vérengzésbe Upor is belefárad: Podyep és Druan barátságának történetével (12. A friend in need’s a friend indeed...) megtöri Daniel merész, erőszakosan dinamikus szövegének lendületét és némi deskriptív moralizálással kábítja az olvasót. („Eljött az ideje, hogy végérvényesen lerázzuk magunkról a pénzéhes fehér ember uralmát. Eljött az ideje, hogy elűzzük azokat, akiknek mindegy, hogy ártatlan gyerekek és emberek halnak meg, ha pénz származik belőle.”)

Ha nem leleménnyel tálalt gyilkosságról van szó, Daniel és Upor egyébként is szeretik próbára tenni játszótársuk türelmét. Közhelytől közhelyig vezetik, míg a gyanútlan áldozat rá nem ébred, hogy ez a profán pimaszság a játék szándék szerinti lényege.

Daniel Levicky Archleb és/vagy Upor Tonuzaba teremtményei kíméletlen következetességgel akarják a maguk képére formálni a világot. Az inkvizíció végrehajtóinak indulatával támadnak, azzal a lényeges különbséggel, hogy ők a tételes vallásokat, az istenhiteket is felszámolnák, törvényen kívülre helyeznék („…lázadok a vallások és az istenek ellen is”). Mégsem hitetlenek. Új vallásuk a Természet. A Természet Anyja nevében kell hogy leálljon és elemeire hulljon a civilizációnak nevezett gépezet.

De legitimizálhatja-e a kitűzött, az elérni vágyott cél az erőszakot, a terrort? (Hiszen a pusztulás, a gyermek feloldódása így is elkerülhetetlen!?) Nincs megnyugvás a végső és végérvényes előtt?

(A kérdésekre és morális dilemmákra nincs egyedül üdvözítő válaszom, csak kérésem van: Ne ölj feleslegesen!) Dusík Anikó