Mozaikdarabok a reményvesztett jelenről

Szászi Zoltán lírai jegyzetei az epika és líra határán táncoló, a publicisztika stigmáit magukon viselő szövegek. Műfajilag besorolhatatlanok, ám ez nem hibájuk vagy gyengeségük. Egy-egy szövegforgács éppen azáltal akar szabad és korláttalan lenni, hogy nem alkalmazkodik műfaji követelményekhez. (Eredendően nem önálló könyvnek készültek ezek a szövegek, hanem az Új Szó hasábjain láttak napvilágot az egyik legkötetlenebb publicisztikai műfaj termékeiként.)

Epikára jellemző köntösben, ám lényegileg lírai módon jelennek meg a szerző gondolatai, nézetei ezekben a szövegekben. A magány, a nyomor, a csodaváró reménytelenség és kiúttalanság, a jelen keserűsége a forgácsok magja. A múlt és jelen összehasonlítására épülő szövegekben a megszépítő emlékek fátylán át a múlt jobbnak, értékesebbnek látszik a jelennél. A jelen fekete, a jelen visszás. Koldusgyerekek csapnak le az ételmaradékra, önző részegek isszák el a kosztpénzt, magukra hagyott öregek viaskodnak a szomorúsággal és a csenddel. Még a természet sem úgy viselkedik, ahogy elvárnánk, oktalan meleggel ver meg ősz végén, kemény fagyokkal húsvét táján. A forgácsok Gömörországában minden kibillent a megszokott rendből, minden rosszabbá vált az elviselhetőnél.

A legtöbb szövegben a szerző ábrázol, láttat, de nem kommentál. Az olvasói együttérzést vagy felháborodást az ábrázolás látószöge váltja ki. Leggyakrabban az átélt beszéd az alkalmazott írói technika, de első személyű monológokkal is találkozhatunk. A stilisztika is a látószöghöz alkalmazkodik, az elbeszélő jelleme szerint adódnak a szlenges vagy tájnyelvi megfogalmazások.

Érzelmileg a legerősebb hatást az öregekről szóló írások váltják ki, ezt követik a döbbenet ranglétráján a lecsúszott rétegekből származó gyerekekről szóló szövegek. Az egyes részek nem túl szerencsés elrendezése azonban gyengíti az összhatást. A hasonló témájú és érzelmiségű szövegek egymásutánisága ugyanis monotóniához, hangulati ismétlődéshez vezet.

A mikrokompozíció épp annyira következetlen, mint a makrokompozíció. Egy-egy forgácson belül is ismétli magát a szerző, gyakran két téma vagy két elbeszélő nézőpontja között ugrál vagy körbe-körbe jár. Időnként mondattani gondok is akadnak, a fő mondatrészek egyeztetése, indokolatlan igeidőváltás, írásjelek hiánya is a kötet szépséghibái közé tartozik. (Ezeket a következetlenségeket egy jó szerkesztő kiiktatta volna a kéziratból.)

A műnek azonban több az erénye, mint a hibája. Tagadhatatlan, hogy a szerző nyitott szemmel jár a világban, hogy érzékenyen érintik őt a szociális problémák, és jó empátiával rendelkezik. Tagadhatatlan, hogy a szerző otthon van a lírában, és ezt az adottságot több-kevesebb sikerrel ötvözi az epikával a publicisztika berkeiben. Aki a jelen apró-cseprő bajaira és nagy gondjaira kíváncsi, teljes kórképet talál ebben a kötetben. Csak reményt és kiutat ne várjon tőle. Mert Szászi ábrázol, ráébreszt, elszomorodik vagy kifakad, együtt érez és megsajnál, de megoldással nem szolgál. Azt találja meg mindenki egyedül. Az ő felelőssége csupán a közíróé: felnyitni a szemeket, hogy ne csak nézzünk, lássunk is.

Kozsár Zsuzsanna