„...most már a Mű a mérték”

Nem gondolom, hogy csupán személyes megérzésem lenne: úgy tűnik, tizenöt év elteltével ismét „helyzet” állt elő, a nemzet megint egy történelmi sorsfordulóhoz érkezett. Bár, ki tudja...

1989 őszét a szülőfalumként számon tartott Zádorházán, az akkor még lakható állapotban lévő nagyszülői házban töltöttem. Lassan már-már iható újborrá őszült az általam tréfásan „dél-gömöri szupernovának” becézett kanadai vadszőlő zavaros murcija. A már világnyelvekre is egyre gyakrabban fordított Hamvas Bélánk erről legnépszerűbb művében ezt írja:

„A nova szőlő és a belőle készült maró, büdös, borszerű folyadék nem egyéb, mint az ördög ügyefogyott próbálkozása, hogy ő is bort csináljon. Soha nem volt ennél sikertelenebb kísérlet! A nova a puritánok, a pietisták, a vénkisasszonyok, az agglegények bora, a kapzsi, a fösvény, az irigy, a komisz embereké. Egészséges ember, ha szagát érzi, az orrát is befogja, s ha megkóstolja, eszeveszetten köpködni kezd, és addig kiáltozik, amíg valami rendes itallal száját ki nem öblíti.”

Nem folytatom tovább ezt az általam akkor nagy megdöbbenéssel olvasott, ám egyben nagyon mulatságos és tanulságos rész idézését, mely a falvainkban élők számára ugyancsak lesújtó lehet.

Ezt iszogattuk hát, más nem nagyon lévén, kényszerből, ráfanyalodva, a Futura néven ismert régi, monstruózus, késő-középkori rimaszécsi gabonaraktár felújításán gürcölve is, melyet akkortájt B. Kovács Pista naiv kultúrbuzgalommal multifunkcionális művészeti és közművelődési végvári erősségnek álmodott.

A Rima-parton, a kertészet irodaházában, mintegy bemelegítésképpen, Benedek Lacival és Majoros Ernővel Dúdor-kiállításhoz, könyvkiállításhoz készítettük a táblákat, és készült a Szécsi Szó első két száma is, miközben Magyarországról kisteherautónyi szebbnél szebb kivitelezésű könyv érkezett, Zöld Ferenc, B. Kiss Tamás és mások jóvoltából. Bevallom, ebből a gyűjteményből olvastam ki a nova szőlőről és a belőle származó, eléggé el nem ítélhető, pokoli-sátáni szennyléborról leírt hamvasi sorokat.

Ennél jelentősebb hozadék volt azonban az, hogy a szállítmányban rábukkantam Radnóti Miklós akkoriban kiadott naplójegyzeteire. Amennyire nem örültem A bor filozófiája azon részeinek, ahol tájaink – szükségből s kényszeredetten! – nova bort nyakaló borisszáiról mond sommás ítéletet, olyan nagy meglepetéssel és örömmel olvastam ki Radnóti útinaplójából, hogy őseit tekintve ő is rimaszécsinek mondható, nagyapja, az öreg Glatter még itt született és itt nyugszik, serénykedésünktől kőhajításnyira a rimaszécsi zsidó temetőben. Az apja pedig a Rimaszécstől öt kilométerre fekvő, Balog-parti Nemesradnóton alussza örök álmát, ahonnét a Radnóti név is származik.

Érdemes felidézni Radnóti Miklós naplójából erre a kevéssé ismert, irodalomtörténeti tényre vonatkozó részeket: Runya, július 28.

„Tegnap d. u. indulunk Pestről, Klára nővéremhez. Ideges utazás, újabban irtózom minden helyváltoztatástól. Isaszegen is megállunk, dermedten nézem az ismerős állomást. Hatvanon túl enged kissé a szorongás, névrejtést játszunk Fiffel. Runyával és Lénártfalvával megverem. »Szomoru nyaralás«. Miért szomorú? – kérdi Fif. (Fif, illetve Fifi – vagyis Gyarmati Fanni [1912–]. A költő felesége, majd özvegye, Budapesten él – B. I. megj.)

Hát, Páris helyett Runya... Igaz, – mondja, két éve ilyenkor kísérted ki Wagnerékat az Est-re... »Túl a felén árt falva a barack« – mondom, s ez megvigasztal kissé mindkettőnket. (...)

Fif a Háború és békét szemelgeti. Föl-fölüti a kedvenc helyeken, s mélázva nézi a tájat. Kazlak másznak a dombokon. Átszaladunk a vasárnapi Salgótarjánon, a sétány ünneplői hosszan néznek, hosszan néznek a vonat után. Siralmas, – mondom Fifnek. Bólint. Füleken sokáig állunk, aztán »ismerős« állomások jönnek. Innen származik a család... Rimaszécs, itt született a nagyapám, az apám Radnóton. (Apja Glatter Jakab [1874–1921] kereskedő. Apai nagyapja Glatter Jónás [1822–1886] Nemesradnóton volt kocsmáros. A költő édesanyja Grósz Ilona [1881–1909] – B. I. megj.)

Csízfürdő, Lénártfalva. Kiszállunk. Az állomáson István öcsénk, beülünk a fogatba, az öcskös a bakra kapaszkodik a kocsis mellé. Az enyhe gömöri táj, távol a hegyek. Nem vadregényes, – regés vidék ez – mondja Fif a vonatban.

István nem nagyon válaszol kérdéseinkre, nehezen barátkozó, bizalmatlan kamasz. Minden alkalommal újra meg kell hódítani. Pali, a fiatalabb könnyedebb. Barátságos vigyorral fogad. Áthajtunk Hanván, a templom előtt Tompa mellszobra, az egyik házon emléktábla, s furcsa – én arra gondolok, hogy Arany János hányszor írta le ezt a falunevet a Tompának küldött levelek borítékán. Hanva... Hamva... játszott ő is a névvel.

S már Runyán vagyunk. Egy órát jöttünk Lénártfalváról, a lovak gőzölnek. Klára (Unokanővére, Meisterné Glatter Klára, fiai Meister István és Pál – B. I. megj.) nyugodt mosollyal jön felénk, boldog, Fif a kedvence, nem szereti a városias »maskarákat« és Fif kontyot hord, mint ő, és nem festi az arcát, száját, körmét... 3/4 9-re érkezünk, vacsora s beszélgetés éjfélig. Rengeteg csillag esik. Sokan halnak meg, – mondja Pali. A háborúban, – jegyzi meg István. Klára tizenegy éve özvegy, egyedül gazdálkodik itt. Télen még a két fia is iskolán van.

Most aratnak, panaszkodik, hogy nem kap szalonnát az aratóinak, a magtárból nem tudja kihajtani a patkányokat, de maga sem veszi komolyan a panaszait. Erős asszony, sosem élt könnyen és sohasem akart könnyen élni.

Soká alszunk, hosszan reggelizünk. Most tizenegy óra. Egy kis asztalt és egy karosszéket hoztunk ki Palival, ülök a góré árnyékában, és folytatom az otthon abbahagyott Tibullus-fordítást. A góré ereszéről apró pókok ereszkednek rám, idegesítenek.”Albius Tibullus [Kr. e. 55–19] – római elégiaköltő, katonatiszt volt Augustus császár idejében. Mérték felett bálványozta a nőket, ami a rómaiaknál igencsak szokatlan dolog. Szerinte a legrosszabb ember az, aki megveri a szeretőjét. Az ilyen inkább álljon katonának. Meglehet, Radnóti a runyai góré árnyékában épp egy ilyen versét fordította magyarra. Talán éppen a Hűség címet viselőt.

Rövid idézet:Más nő karjai közt, idegen

nyoszolyán sosem alszom,

nem csábít soha már új

szerelemre leány!

(…)

Most már égből jött szeretőt se

szeretne Tibullus,

még maga Vénus sem lenne

helyetted elég. Runya, július 29.

„Tegnap ebéd után a birtokra kocsizunk Klárával, a Madzagra. Klára hajt, Tigris, az öreg, fehér kanca, néha lépésben jár, néha megáll. Megvárjuk, míg kipiheni magát. Az út felénél kinyílik a táj, a csodálatos Sajó-völgye, egymásbafutó dombok, szelíd s mégis kimért hajlatok... Bizony, – követi a tekintetemet Klára (Tigris épp újra pihen), tudod mit írt Tompa válaszul, mikor Miskolcra hívták papnak? – ? – Hanvai papnak hamvai Hanván hamvadnak el...

Kinn aratnak. Gólyás vidék ez. Úsznak a levegőben, s komolyan lépkednek az aratók nyomában. Szedik a szöcskét, kabócát.”

Nem tudhatom...Nem tudhatom, hogy másnak

e tájék mit jelent,

nekem szülőhazám itt

e lángoktól ölelt

kis ország, messzeringó

gyerekkorom világa.

Belőle nőttem én, mint

fatörzsből gyönge ága

s remélem, testem is majd

e földbe süpped el.

Itthon vagyok. S ha néha

lábamhoz térdepel

egy-egy bokor, nevét is,

virágát is tudom,

tudom, hogy merre mennek,

kik mennek az uton,

s tudom, hogy mit jelenthet

egy nyári alkonyon

a házfalakról csorgó,

vöröslő fájdalom.

Ki gépen száll fölébe,

annak térkép e táj,

s nem tudja, hol lakott itt

Vörösmarty Mihály,

annak mit rejt e térkép?

gyárat s vad laktanyát

de nékem szöcskét, ökröt,

tornyot, szelíd tanyát,

az gyárat lát a látcsőn

és szántóföldeket,

míg én a dolgozót is,

ki dolgáért remeg,

erdőt, füttyös gyümölcsöst,

szöllőt és sírokat,

a sírok közt anyókát,

ki halkan sírogat,

s mi föntről pusztitandó

vasút, vagy gyárüzem,

az bakterház s a bakter

előtte áll s üzen,

piros zászló kezében,

körötte sok gyerek,

s a gyárak udvarában

komondor hempereg;

és ott a park, a régi

szerelmek lábnyoma,

a csókok íze számban

hol méz, hol áfonya,

s az iskolába menvén,

a járda peremén,

hogy ne feleljek aznap,

egy kőre léptem én,

ím itt e kő, de föntről

e kő se látható,

nincs műszer, mellyel mindez

jól megmutatható.Hisz bűnösök vagyunk mi,

akár a többi nép,

s tudjuk, miben vétkeztünk,

mikor, hol, és mikép,

de élnek dolgozók itt,

költők is bűntelen,

és csecsszopók, akikben

megnő az értelem,

világít bennük, őrzik,

sötét pincékbe bújva,

míg jelt nem ír hazánkra

újból a béke ujja,

s fojtott szavunkra majdan

friss szóval ők felelnek.Nagy szárnyadat borítsd ránk

virrasztó éji felleg.

1944. január 17.1941 augusztusában – a Madzag-pusztai rokonlátogatásról hazatérve – a költő-műfordítót és hitvesét Babits Mihály, a mester halálhíre fogadja. Elmennek a temetésére, és Radnóti megható, klasszicizáló verselési formájától elütő, kötött és szigorúan szerkesztett szabadversformákat is ötvöző mesteropusszal búcsúzik Babitstól.Csak csont és bőr

és fájdalom

Babits Mihály halálára

1

Látjátok, annyi szenvedés

után most

pihen e hűvös, barna test.

Csak csont és bőr és fájdalom.

S akár a megtépett, kidőlt fatörzs

évgyűrüit mutatja,

bevallja ő is gyötrött éveit.

Csak csont és bőr e test.De most a nemzeté is

csak csont és bőr és fájdalom. Ime,

Balázs, kihez könyörgött,

vedd karodba!

Ó, requiem aeternam dona ei...

Domine!2

Szavak jöjjetek köré,

ti fájdalom tajtékai!

ti mind, a gyásztól tompa értelem

homályán bukdosó szavak,

maradjatok velem:

gyászold omló göröngy,

sírj rá a sírra most!

jöjj, könnyű testű fátyol

ó, takard be,

s akit már régen elhagyott a hang, –

gyászold meg őt, te

konduló harang,

lebegő lélek és gömbölyű gyöngy,

s gyászolj megint

te csilla szó, te csillag

te lassu pillantásu szó, te hold,

s ti többiek! ti mind!3

Tudtuk már rég, minden hiába, rák

marcangol és szemedben

ott ragyog

egy messzi és örök dolgokból

font világ,

s hogy oly időtlen vagy te,

mint a csillagok.Tudtuk, hogy meghalsz,

tudtuk s mégis oly

árván maradtunk

most a Művel itt.

Nagysága példa. És magasság.

És szédület. Szivet dobogtató.4

Ki nézi most tollat fogó kezünket,

ha betegen, fáradtan is,

de mégis...

ki lesz az élő Mérték

most nekünk?

Hogy összetörte már a fájdalom,

nézd, ezt a költeményt is.Mit szólnál hozzá? – lám az eljövő

költőnek is, ki félve lép még,

most már a Mű a mérték.S nem érti árvaságunk,

ha bólintunk: halott már...

nem ismert téged, ágyadnál nem ült,

s nem ült az asztalodnál.

Nem tudja majd, mi fáj...

s nem kérdi és nem kérdik tőle sem, –

mint egymástól mi, – évek óta már,

mint jelszót, hogy: „ki járt kint nála?

Ki tudja, mondd, hogy van Babits Mihály?”5

Halott keze nem fogja már a tollat,

béhunyt szeme nem lát több éjszakát.

Örök világosság, kibomló égi láng

röppen felé a földi füstön át.(1941. augusztus–szeptember)

Azért emeltem ki teljes terjedelmében ezt a költeményt, mert a költő ebben teljesen egyértelműen megvallja hovatartozását. Ősei származását ugyan nem tagadja – a kor embertelenül szigorú besorolási viszonyai közt nem is tagadhatja –, ám számára mindig a magyar nyelv a haza, az emberség – s annyi más mindent mellőzve, elhanyagolva és feledve –: „már a Mű a mérték”. S hogy pontosan értsük, miről van szó, érdemes felidézni Mesterének, mondhatni, az összmagyarságra vonatkozó, 1941-ben, halála évében megfogalmazott szellemi végrendeletének néhány töredékét:

„MAGYARSÁG CSAK EGYETLENEGY van az egész világon. El se lehetne képzelni, hogy több legyen belőle: olyan lenne ez, mintha teszem azt több példány lenne egy emberből. A nemzet éppanynyira egyéniség, mint az egyes ember.

Lehetséges-e, hogy ez a nemzeti egyéniség lelkében széthasadozzon, ahogy előfordul kóros esetekben egyes embereknél is a szellemi széthasadás? Igen, nyilvánvalóan lehetséges ez a nemzeteknél is. Sőt, mivel tökéletes egészség nincsen a világon, minden nemzet lelki életében állandóan vannak kisebb-nagyobb hasadások... De hogy vidékek szerint hasadozzon szét a magyarság? Hogy kisebb egységek váljanak ki belőle, melyek pusztán a maguk külön hagyományaiból akarnának továbbfejlődeni? Ilyesmire nem tud példát a történelem az őskor óta, amikor népünk egy részét Ázsiában hagytuk. (...) az erdélyi író, mikor erősebb székely vagy kalotaszegi színeket kent festéktáblájára, csak az egységes magyar irodalom színskáláját gyarapította. Vannak, akik Erdély különszínűségét, a sajátos erdélyi levegőt és transzszilván hangulatot tagadják. Szó sincs róla, hogy ezek között lennék. Erdély valóban különszínű ország. (...) A mi magyar gyűrűnk ékkövének lapja és éle más-más színben csillog. De mégis egyetlen s szétdarabolhatatlan kincs ez, s valamennyien az egész magyarságot hordozzuk magunkban, mert nem is lehetne, hogy az ékkőnek csak egyik lapját vagy élét hordozzuk. Én magamban hordozom Erdélyt is.

S az erdélyi író Budapestet. De mindannyian magunkban hordjuk a Petőfi Alföldjét és a Mikszáth hegyi rétjeit is.”

Radnóti az ő Fifjével 1941 nyarán csak pár napot fürödhetett Petőfi és Mikszáth egykor kedves palócainak még eleven színben pompázó világában, mely éppoly sajátos színű lapja az egyetemes magyarság gyűrűjének, mint Erdély.

Valahol olvastam a mi Radnótinkról, hogy az Újszövetséggel együtt – bárhová utazott is még szabad akaratából – mindig magával hordta Arany verseinek egy zsebkiadását is, melyből a magyar nyelv gazdag képi eszköztárának minden kincse elővarázsolható. Bizonyára kevesen figyelték meg eddig, hogy a haza szentségét legszebben megéneklő Nem tudhatom... című versét akár Arany János A költő hazája című költeménye is ihlethette, melyben...

„Ott ismerősen vészik őt körül

Gyermekkorának játszótársai:

Eléje ott nyájas szóval kerűl

Az agg szülő – tán már csak néhai:

Minden szöget, minden zugot

Ugy lel, miképen megszokott,

Bár őse telkén most a vén Idő

Új gazda: bont, épít, a hol s mint kedve jő.”

És, íme, a vers utolsó strófája, amelyet Arany 1851-ben, Tompa Gólyájával azonos hangulatban írt:

„De bár fogy a nép és hazája pusztul,

És a jövendő hallgat, – nem felel,

Bár keble csak bánat dalára buzdul:

Honát a költő mégse’ hagyja el: –

És, mely alélt hattyú gyanánt

Várja magára a halált –

Ő nemzetének hattyuéneke,

Ő, a lant bánatos, haldokló gyermeke.”

Persze, köztudott, mennyire más korban élt már Radnóti a 20. század közepe felé e földön, mennyivel aljasabb és kegyetlenebb körülmények között kellett élnie – s végül elpusztulnia. A Járkálj csak halálraitélt! című versétől kezdve – melyet 1936-ban Budapesten írt – ez a rossz előérzet kísért sorsbeteljesülésként a Töredékig, és a Hetedik és Nyolcadik eclogán keresztül egészen a végzetes, az 1944. október 31-én, Szentkirályszabadján keltezett Razglednicákig.

No, és az írásom elején a sátáni nova borral kapcsolatosan idézett híres-nevezetes Hamvas Béla?

Ő 1968. november 7-én hunyt el Szentendrén, agyvérzésben. Azokban a szörnyű háborús időkben hadnagy volt. A visszaemlékezések szerint a Radnótiéhoz hasonló munkaszolgálatos századot bíztak rá: élete kockáztatásával „Oszolj!”-t vezényelt, majd ő maga is eltűnt, mint ahogy – mondják – Petőfi a ködben.

Mert ilyen viszonyok közt: tán jobb állatnak lenni vagy inkább nem lenni, nemhogy megszületni...

Béke emlékezetükre!