Mítoszok reneszánsza

Ez azért sem tűnt illúziónak, mert a szlovákiai fordulat kikényszerítésében szlovák és magyar értelmiségiek együtt vállaltak szerepet, mert 1989 novemberében mintegy hetven-nyolcvanezer pozsonyi (zömében szlovák) tüntető éljenezte meg az egyik tömeggyűlésen felszólaló Konrád Györgyöt és éltette „Hungáriát” meg Budapestet. Sajnos, ez a kegyelmi állapot rövid ideig tartott csupán. A pozsonyi fordulat szlovák és magyar értelmiségi főszereplői mára szinte mind egy szálig kikoptak a politikai életből, vagy elhasználódtak s a politikai élet második, harmadik vonalába csúsztak vissza. Nem telt bele egy esztendő sem, és a demokratikus eufóriát nacionalista hisztéria váltotta föl. A forradalomcsináló értelmiségiek helyét fokozatosan átvevő „pragmatikusok” pedig megérezték, majd ügyesen meg is lovagolták a megváltozott tömeghangulatot.

Miért történhetett meg mindez, s miért olyan hamar? Politológus vagy történész szakember erre nyilván alapos és kimerítő válaszszal tudna szolgálni. E sorok írója azonban se nem politológus, se nem történész, hanem csupán író. A rendszerváltásból maga is aktívan kivette részét, rövid ideig parlamenti képviselő is volt Pozsonyban, majd, bár hátat fordított az aktív politizálásnak, az ország sorsának alakulását, annak vargabetűit továbbra is szoros figyelemmel kísérte. Hasonlóan, mint régi barátja, Rudolf Chmel, aki néhány évvel ezelőtt a Sme című konzervatív-liberális napilapban publikált egy kiváló esszét a szlovák nemzeti mítoszokról és téveszmékről, s arra a következtetésre jutott, hogy ezek nélkül a mítoszok és téveszmék, valamint a magyarokban (és részben csehekben) megtestesülő ellenségkép nélkül a szlovák nemzeti identitás megfoghatatlan lenne.

De hogyan is állunk ezzel a kérdéssel mi, magyarok? Vajon a mi házunk táján minden rendben van? Vajon a mi magyar nemzeti tudatunk mai állapotát nem befolyásolják mítoszok és téveszmék? Napról napra meggyőződhetünk róla, hogy sajnos, igen. S ezt nem csak a különféle szélsőjobboldali csoportocskák növekvő s a határokon túlra is át-átcsapó aktivitása jelzi, és nem is csak a hirtelen „hun” öntudatra ébredt néhány magyar polgár ámokfutása. A nemzeti mítoszok ápolása mögött nem kell okvetlenül csak titkos hungaristák buzgólkodását keresnünk. Nem biztos, hogy a turulszobrok avatói vagy a Wass Albert műveit ájult áhítattal körülrajongó olvasótömegek mind-mind szélsőjobboldali elemek. (Természetesen semmi kifogás nem emelhető az ellen, hogy az itthon évtizedeken keresztül agyonhallgatott színvonalas lektűríró művei megjelenjenek Magyarországon. A körülötte gerjesztett-támasztott kultusz az, ami tünetértékű és egyben elgondolkodtató.)

Megkockáztatnám viszont azt az állítást, hogy mindezek a jelenségek ugyanúgy a rendszerváltás egyenes következményei, mint a piacgazdaság bevezetése, a parlamentarizmus vagy a jogállamiság, s ugyanúgy fellelhetők Lengyelországban, mint Szlovákiában, Romániában vagy a többi poszttotalitárius államban Európa középső és keleti felében (talán s nem véletlenül Csehországban és Szlovéniában a legkevésbé). Ezek a jelenségek összefüggenek széles tömegeknek a rendszerváltást követő fokozatos illúzióvesztésével, életszínvonaluk drasztikus csökkenésével, marginalizálódásukkal, a társadalom minden szegmensét átszövő korrupcióval, az új politikai és gazdasági elit mohóságával és kapzsiságával, legfőképpen azonban a szabadpiaci verseny gátlástalanságával és mindenhatóságával olyan érzékeny területeken is, mint az oktatás- és egészségügy vagy a kultúra. A rendszerváltásnak ezekre a következményeire a lakosság többsége nem volt fölkészülve, és ezt – főként a rendszerváltás vesztesei, tehát egyáltalán nem kevesen – sokként élték meg. Nem kevesen vannak azok, akik úgy vélekednek, hogy a rendszerváltás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeiket, hogy a totalitárius diktatúrák fojtogató világát egy hitvány, értékdeficites világ váltotta föl, amelyben az ügyeskedők és kalandorok, horribile dictu: bűnözők jártak jól, míg a becsületes, tisztességes polgár a szamár embernek lett szinonimája.

Ebből a perspektívából nézve megszépül a múlt, még az is, ami rossz volt benne. A 20. század végére minden nagy utópia hitelét vesztette. Nyomában szellemi vákuum maradt, amelyet a mindenféle valóságshow-k és egyéb hitványságok töltenek ki. Minek a jogállam, minek a demokrácia, ha a törvények könnyűszerrel kijátszhatók, ha a parlamentarizmus a parlamentarizmusnak paródiájává süllyed, kérdezi a jámbor, becsapott polgár. A turulavatásoknak, Wass Albert-kultusznak, a nemzeti mítoszok reneszánszának, a teljesen anakronisztikus trianonozásnak nem csupán az az üzenete, hogy mindenféle zavaros fejű, exhibicionista, személyiségzavarral küszködő személy nacionalista randalírozásokkal próbálja megvallani a magyarsághoz való tartozását. Különösen hangzik tán, mégis ítélet akar lenni ez a jelen kor eszménytelensége, szellemi üressége és szegénysége fölött is. Egyfajta menekülés a sivárnak látott jelenből az értékesebbnek vizionált múltba, a nemzeti múlt megszépítésétől s nemegyszer meghamisításától kísérve. Más kérdés, hogy a magukat becsapottnak, manipuláltnak érző emberek rájönnek-e, és mikor és milyen áron, hogy ez a dacos múltba menekülés is zsákutca.

A magyarok, szlovákok, csehek, románok, lengyelek, délszlávok huszadik századi történelme bővelkedik drámai, mi több, tragikus eseményekben. Megtapasztalhatták, s nem rövid időre, mindkét (fasiszta, kommunista) totalitarizmus elnyomó módszereit, melynek ráadásul idegen hatalmak hadseregei adtak nagyobb nyomatékot. Részük volt fajüldözésben, etnikai konfliktusokban és etnikai tisztogatásokban, osztályharcnak nevezett hideg polgárháborúban, államosításnak nevezett vagyonelkobzásban, folyamatos agymosásban, koncepciós perekben stb. A magyarok huszadik századi történelme egy tekintetben mégis különbözik a többi közép- és kelet-európai nép történelmétől, abban, hogy egyedüliként nem volt sikerélményük a térségben, vagy ha igen, csak néhány napra, mint 1956-ban. A többi nép legalább államot alapított vagy területet gyarapított (leginkább a magyarok rovására), miközben a magyar etnikum több mint negyede az anyaország határain kívül rekedt. Mindez a magyarokban (vagy legalábbis többségükben) egy olyan sajátos pszichózist alakított ki, amelynek nem volt előzménye a korábbi történelmi korokban. A huszadik századi nemzeti traumákig a magyarok úgy gondolták, sajátos, rokontalan nyelvük ellenére szerves részei a nyugati keresztény világnak és civilizációnak. Ezt a magabiztos, nemegyszer kevély vagy gőgös önképet alapjaiban rendítették meg a huszadik századi történelmi kataklizmák: háborús vereségek, alkalmazkodási, sőt megalkuvási kényszerek, idegen megszállások. Sok magyar úgy vélte (s vélik sokan ma is), hogy a magyarok és Magyarország nemzetközi összeesküvés áldozatai, hogy sajátos nyelvükkel, kultúrájukkal és hagyományaikkal menthetetlenül egyedül vannak Európa közepén, s mint nemzet, hosszabb távon halálra vannak ítélve. Ezt nevezi Habsburg Ottó hungaropesszimizmusnak. S az ilyen, már-már zsigeri pesszimizmus a befelé fordulás, a múltba nézés, a mítoszokba menekülés útját egyengeti. A különféle történelmi és nemzeti szimbólumok jelentősége ilyen helyzetben abnormálisan megnő, függetlenül attól, hogy minden, csak kicsit is józan elme tudja, szimbólumokkal, kultuszokkal még soha semmilyen problémát nem oldottak meg. Lehet az érzelmi politizálás fölött pálcát törni, ám minden professzionális politikusnak illenék tudnia, hogy választóik a politikát is érzelmileg élik meg, mint egy futball- vagy hokimeccset, s csak másodsorban racionálisan. S a populisták, akikből 1989 óta az elviselhetőnél jóval több páváskodik a poszttotalitárius államokban, nagyon is tisztában vannak ezzel, s rendre vissza is élnek vele.

Az 1989-es év a magyar történelemben is határkő, akárcsak a többi szomszédos nép történelmében. A magyarok számára ebben az esztendőben ért véget a lidércnyomásos huszadik század. Ám nagyon hamar nyilvánvaló lett, hogy az új, a poszttotalitárius helyzetre sem a lakosság, sem az új politikai osztály nem volt megfelelőképpen fölkészülve. Nem volt felkészülve sem a társadalmi-gazdasági transzformációval óhatatlanul együtt járó (sokak számára szinte elviselhetetlen) terhekre, sem az etnikai konfliktusok kezelésére. A magyar politikai osztály ennek ellenére is nagyfokú érettségről tett tanúbizonyságot. Sem az Antall-kormány, sem a Horn-kormány nem engedett populista megoldások csábításainak. A populista demagógia és a politikai beszédstílus mérhetetlen eldurvulása újabb keletű (s tegyem hozzá, nagyon elszomorító) fejlemény, s bár inkább a jobboldal jeleskedik mindkettőben, azért a baloldal sem mentes tőlük.

Látszólag minden racionális érv amellett szólna tehát, hogy 1989-cel kezdődően a mítoszoknak és a szimbolikus politizálásnak is leáldozott a napja. Mint látjuk, nem egészen így történt. Pedig a nemzeti történelem demitizálásának és deheroizálásának ekkor már több évtizedes hagyománya volt Magyarországon. Ez a folyamat a kádári konszolidáció legsikeresebb, középső szakaszában indult meg, s nemcsak a történelemtudományban, hanem egyes művészeti ágakban is, főként az irodalomban és a filmművészetben. A folyamat azonban hosszú ideig egyoldalú vagy inkább féloldalas volt. Ennek a féloldalasságnak az illusztrálására csupán egyetlen példát említenék. A hatvanas évek közepén nagy sikerű filmadaptáció készült Cseres Tibornak ugyancsak nagy sikerű regényéből, a Hideg napokból. A regény a magyar történelemnek azt a sötét fejezetét eleveníti föl, amikor Újvidéken egy partizánellenes razzia során magyar csendőrök és katonák tömegesen lőttek a Dunába ártatlan szerb és zsidó civileket. A regényíró és a film alkotói megrendítő őszinteséggel tárják fel a vérengzés politikai motívumait és azok következményét, a számtalan emberi tragédiát. A regény is, a film is meglehetős vihart kavart, ám nem férhet hozzá kétség, hogy erre a katartikus lelkiismeret-vizsgálatra a magyaroknak nagy szükségük volt. De még akik egyetértettek is a bátor alkotók szándékával, nehezményezték, hogy az újvidéki vérengzés egy másik, nem kevésbé tragikus következményéről hallgatniuk kellett. Arról a három évvel későbbi bosszúról, amelynek során Tito partizánjai több tízezer ártatlan magyar civilt mészároltak le az újra Jugoszlávia fennhatósága alá került Vajdaságban. A kádárista politika nyilván úgy gondolta, hogy a történelmi igazság másik felének kimondása megzavarhatná az amúgy is mindig kényes magyar–jugoszláv viszonyt. (S persze Tito is élt még.) S itt nem pusztán arról van szó, hogy a művészi igazság alávetése a napi politikai érdekeknek mindennapos dolog a diktatúrákban. Súlyosabban esik a latba az a körülmény, hogy az igazság egy részének elhallgatása újabb görcsök és deformációk okozója lehet, s az őszinte lelkiismeret-vizsgálat hitelét is kikezdheti. A kádári rezsim vezetőinek érdekükben állt a nemzeti bűntudatot konzerválni, de nem állt érdekükben egy teljes körű nemzeti önvizsgálat elvégzése, mert az, emlékezvén az 1956-os felkelés nemzeti-függetlenségi törekvéseire, megkérdőjelezte volna legitimitását.

Azért, hogy a szimbolikus politizálás az 1989-es fordulat után is tovább él, a baloldal is felelős. A mítoszokat gyártó s azokat 1989 után újraélesztő jobboldallal és a nemzeti érdekeket a szovjet nagyhatalmi politikának alárendelő kommunista baloldallal szemben lehetősége lett volna kikre és mire újraalapozni egy mítoszoktól és nacionalista ballasztoktól mentes nemzeti tudatot. A polgári-radikális költőre és publicistára, Ady Endrére, a baloldalinak tán csak nagy megszorításokkal tekinthető, de az igazi magyar patriotizmust megtestesítő Bajcsy-Zsilinszky Endrére, a népi-baloldali Bibó Istvánra vagy éppen a kommunista Nagy Imrére. Nem az a probléma, hogy a Kádár János távozása után átalakult baloldal nem vállalná a magyar progresszió e néhány kimagasló, sőt Bajcsy-Zsilinszky és Nagy Imre esetében a nemzeti függetlenségért a vértanúhalált is vállaló személyiség örökségét. Baloldali és liberális politikusok hivatkoznak is rájuk. Csak éppen annak a módját nem találták meg eddig, miképpen lehetne ezek szellemi örökségét bekapcsolni a mai magyar valóság, a mai magyar élet eleven áramkörébe. Fölvetődhet persze az a kérdés is, hogy egyáltalán lehetséges-e ez? Hogy szimbólumoknak ugyan megfelelők lehetnek, ám érvényes üzenetük a mai magyarok számára már nincs? Az én meggyőződésem az, hogy van üzenetük (nagyon is sokrétű, sokféle és egymással is talán vitában álló, de erre itt terjedelmi okokból nem térek ki), csak éppen a baloldalból hiányzott a szándék, hogy megkeresse ezeket az üzeneteket, s applikálja őket a napi politikában is, már amit és ahol lehet belőlük applikálni ma. Enélkül ugyanis a nemzetről szóló diszkurzus egyre egyoldalúbbá válik, sőt egyre inkább a zavaros mítoszok felé tolódik el.

Bizonyára sokan vannak, főként a baloldalon, akik úgy vélik, hogy a nemzetről szóló diszkurzus a 21. század elejére idejét múlta. Én ezt a nézetet nem teljesen osztom. Abban viszont egyetértek, hogy ahogyan és amilyen erővonalak mentén zajlik ma ez a diszkurzus, az valóban anakronisztikus. Viszont kimaradni belőle arra hivatkozva, hogy ez az egész nem több, mint néhány önjelölt, zavaros fejű népboldogító magánügye, hiba lenne. 2003. január 1-jén Pavol Hrušovský, a szlovák parlament elnöke párbeszédet kezdeményezett a magyar–szlovák közös múlt néhány olyan kényes kérdésének tisztázására (a kiegyezést követő erőszakos magyarosítás, valamint a szlovákiai magyarok jogfosztása a második világháborút követő néhány évben), amelyek a mai napig táptalaja a két nép kölcsönös bizalmatlanságának, függetlenül attól, hogy azóta mind Szlovákia, mind Magyarország tagja lett az Európai Uniónak. Kezdeményezése, sajnos, süket fülekre talált Magyarországon. Egyedül Mécs Imre SZDSZ-es parlamenti képviselő reagált rá érdemben. Kár az elszalasztott lehetőségért. De okunk van remélni, hogy nem az utolsó lehetőség volt ez. Az uniós tagság nemcsak nagy kihívás Szlovákia és Magyarország jövőjét illetően, hanem – éppen a közös célok és érdekek horizontjából nézve – alkalmas keret is a frusztráló nemzeti traumák kibeszélésére. S ha van valami, ami gátat vethet a nemzeti mítoszok és téveszmék (s nyomukban a xenofóbia) további térnyerésének, az éppen a saját és közös múlttal való, régóta időszerű őszinte számvetés.