"Mintha az egész hegy mozgott volna”

Az Annapurna oldalában voltak a nepáli földrengés idején. Hogyan élték meg a természeti katasztrófát?Elég magasan voltunk a hegyekben, az Annapurna-körön voltunk a Vándorláss csoporttal, Katmandutól néhány száz kilométerre északnyugatra. A rengés mintegy 4 ezer méteres magasságban ért, nappal. Én úgy éreztem, mintha veszteném el az egyensúlyomat, hirtelen azt hittem, rosszul vagyok és szédülök. Egy folyó völgyében voltunk, szerencsére nem a meredek oldalon, viszont átellenben meredek sziklafalak voltak, és arról kezdtek hullani a sziklák. Először azt hittem, hogy a lehulló sziklák okozzák, hogy reng a föld a lábam alatt, de a sziklaomlás után sem állt meg a rengés. Amikor körbenéztem az volt az érzésem, hogy mozog az egész hegy. Még a hóhatár alatt voltak?Igen, szerencsére, a hóhatár mintegy 4500 méter magasan kezdődik, körülöttünk nem volt hó. Szerencsénk volt, mert így nem kellett lavinától tartani, de ugyanígy szerencse volt, hogy nem meredek sziklák közt jártunk, mert a sziklaomlás még talán veszélyesebb lett volna. A visszaúton sok kőomláson, földomláson kellett átmászni. Meddig tartott a rengés?Nagyon nehéz volt utólag megítélni, szerintem néhány perc volt. Viszont nagyon sok utórengés követte az elsőt. Később beértünk egy faluba, ott egy utórengés során azt tapasztaltuk, hogy mozogtak a házak, recsegtek az ablaküvegek. Nagyon idegtépő, amikor az ember már nem tudja, hogy csak a fejében „érzi” a rengést, vagy tényleg a föld mozog. A legrosszabb az elalvás volt, fel voltunk készülve, hogy ha jön egy erősebb rengés, akkor el kell hagyni az épületet. Azok nehéz napok voltak. Ön korábban hazajött, mint a többiek, akik csak ma (tegnap – szerk. megj.) érkeztek meg. Mi alapján döntött?Az volt a baj, hogy 4 ezer méter magasan már falucskák sem nagyon vannak, csak kis lodge-ok, ahol aludni lehet, nagyon kevés információnk volt, nem voltunk kapcsolatban a külvilággal. Nem tudtuk azt sem, hogy ilyen nagy erejű földrengés volt Nepálban, hogy emberek ezrei haltak meg. Azt hittük, hogy egy kis, lokális földrengés volt, ezt hitték az ott lakó emberek is, náluk megszokott, hogy kicsit beremegett a föld. Nem estünk pánikba, mivel azonban szinte egyfolytában remegett a föld, azon gondolkodtam, hogy ilyen helyzetben nem akarok egy behavazott hágóra felmászni. Nem éreztem biztonságosnak a további utat a kőomlásokkal szegélyezett ösvényen. A többiek vállalták a folytatást, én inkább visszatértem. Ott mindkét döntés megalapozottnak tűnt, mert nem voltak információink. Később találkoztunk egy visszafelé tartó magyar turistával, ő mondta el, hogy sok a halott – akkor még 2 ezer áldozatról beszéltek –, tőle hallottunk a lavinákról is, amelyek hegymászókat temettek maguk alá. Mi ugyan hallottuk a leomló lavinákat, de azok tőlünk távolabb voltak, minket nem fenyegettek. Közülünk senki sem sérült meg. A visszaúton egyedül jött?Egy magyar turistához csatlakoztam, Manangba mentünk, ami mintegy 3500 méter magasan lehet, ott találkoztunk több megrekedt turistával, onnét tudtam életjelet adni magamról, ott olvastam először híreket. Ott tört rám másodszor az ijedtség. Senki sem tudta, hogy a lefelé vezető utak milyen állapotban vannak. Nem tudtuk, hogy gyalog le tudunk-e jutni. Nagy volt a tanácstalanság, senki sem tudta, hogy merre jobb elindulni. Mintegy másfél napig csak tanakodtunk. Manangot mennyire sújtotta a földrengés?Összedőlt házakat nem láttam, de megrepedt falakat, leomlott kőkerítést igen. Az emberek inkább sátrakban aludtak, senki sem tudta, hogy lesznek-e még utórengések. Ahogy tovább indultunk, az alacsonyabb régiókban már láttunk összeomlott házakat, az út több helyen beomlott, hosszú repedések voltak a hegyoldalakban. A televízió alapján nagyobb katasztrófára számítottam, szerintem a BBC sötétebbre festette a helyzetet a valósnál. A stábjuk a Durbar square-on állt, ahol a legnagyobb templom omlott össze, és ha az ember az általuk közvetített képeket nézte, azt hitte, hogy a város 90 százaléka összedőlt. Nem ez a helyzet, sok régi épület leomlott, az emberek a szabadban alszanak, de nem volt akkora pusztítás, ahogyan azt a média lefestette. Én inkább azt éreztem, hogy az emberek hihetetlenül segítőkészek, segíteni akarnak egymáson. Manangból engem is egy helyi lodge-tulajdonos vitt le Katmanduba, teljesen ingyen, fizette a szállást, étkezést. Amit én éreztem, az nem a pánik volt, hanem az a hihetetlen szolidaritás, ahogyan az emberek egymásnak segítettek. Katmanduban milyen az élet a földrengés után?Sátortáborokat állítottak fel, az emberek az utcákon, parkokban élnek sátraikban. Van alapja a kormánykritikának, úgy láttam, hogy a szervezésben a közigazgatási szervek nem állnak a helyzet magaslatán. A reptéren halomban állnak a segélycsomagok, de nem tudják megszervezni, hogy ezek eljussanak a rászorulókhoz. Mi Európában hozzá vagyunk szokva, hogy az állam majd segít, ott kicsit fordított a helyzet, a nepáliak ahhoz vannak hozzászokva, hogy egymásnak segítsenek. De kétségbeesést, pánikot nem láttam, inkább szomorúságot. Hogyan jutott haza? Kapott segítséget a szlovák konzulátustól?A delhi konzulátus hihetetlenül segítőkész volt. Én nem is reméltem, hogy lesz lehetőség arra, hogy a kormány által szervezett géppel hazajuthatok, de miután kapcsolatba léptem az itthoniakkal, megtudtam, hogy a konzulátus is keresi az embereket, akik szeretnének hazajutni. Mindenki segíteni akart, akivel beszéltem. Ugyan olvastam kritikát is a szlovák külügy munkatársainak munkájával kapcsolatban, de én ezt egyáltalán nem éreztem. A konzul asszony mindenkiről pontos információkkal rendelkezett, tudta, ki akar hazajönni, ki a kapcsolattartó személy, hol látták utoljára stb. Végül a cseh kormány által bérelt géppel jutottam haza. Milyen nyomot hagytak önben az események? Visszamegy még Nepálba?Nagyon megijedtem, először éltem át földrengést, ennek ellenére nagyon szeretnék visszamenni. A nepáliaknak ez dupla szerencsétlenség, sokan a házukat, egész életük során gyűjtött vagyonukat vesztették el. Nem kapnak olyan segítséget sem, hogy szakemberek megmondják: ez a ház még lakható, ez már nem. A másik szerencsétlenség, hogy a földrengés egy időre a turistákat is elrettenti, pedig Nepálnak komoly bevételt jelent a turizmus. De én biztosan visszamegyek, aki ilyen eseményeket túlél, abban kialakul egyfajta szolidaritás az ottaniakkal. Gyönyörű ország, és nagyon jó emberek élnek ott. Még a katasztrófát is teljes nyugalommal vették, nem azt várták, hogy nekik segítsenek,ők segítettek az idegeneknek.