Minden körülmények közt állni a sarat

MIKLÓSI PÉTER

A közélet iránt érdeklődőbb polgárnak föltűnhetett, hogy Szlovákiában – ahol bizony távolról sem zavartalan az emberi jogok teljes körű és természetes érvényesíthetősége – az utóbbi esztendőkben nem hallatta szavát az előző évtized első felében még aktív Szlovákiai Helsinki Bizottság. 2012 őszén viszont híre ment, hogy Pozsonyban megalakult a Helsinki Bizottság az Emberi Jogokért Szlovákiában nevű új civil szerveződés. Kezdeményezője, majd elnöke is Petőcz Kálmán, akivel a riporter egyelőre kölcsönhelyszínen társalog. Viszont stílszerűen a Polgár és Demokrácia Alapítvány irodájában, amelynek falain a POLGÁR – DEMOKRÁCIA – FELELŐSSÉG jelszó dominál.

Szlovákiában miből találtatik több: demokráciából, felelősségből, netán demokráciát igénylő polgárból?

Szerintem mindháromból kevesebb van a szükségesnél. Legalábbis ahhoz, hogy ez az ország kicsit jobban, emberibben működjön. Ha ugyanis szaporábban gyarapodna az emberi, illetve más magától értetődő jogait ismerő és gyakorolni is kívánó polgárok száma, azzal javulna a demokrácia minősége, s bővülne a felelősségteljesebb kormányzás társadalmi igénye.

Nem tartja szomorúnak, hogy negyedszázaddal 1989 novembere után épp a rendszerváltás alapvető reményeinek vagyunk híján?

Pusztán szomorkodni ezen kevés. Minden körülmények közt állni kellene a sarat! Pont a minap olvastam egy kitűnő szlovák történész fejtegetését, hogy az I. Csehszlovák Köztársaságban, húsz év alatt, mintha nagyobb léptű lett volna a demokratizálódás mértéke, mint az utóbbi huszonöt esztendőben Szlovákiában és Csehországban. Aki figyeli nálunk a politika hétköznapjait, az valószínűleg látja is, mennyire nehézkesen, nyögvenyelősen mennek a dolgok. A civil aktivisták egyikének hasonlatával: akárcsak táncban a csacsacsa – egyet előre, egyet hátra, egyet-egyet oldalra... Ami így maga a helyben járás.

Cinikusan szólva legalább nem ráklépés: egyet előre, kettőt hátra!

Sovány vigasz. Bár közvetve, de az élcelődés is csak ráerősít annak tudatosítására, hogy Szlovákiában nem igazán működik a demokrácia. Például még a hatalmi ágak sincsenek érdemben függetlenítve egymástól, hiszen a parlamenti szavazógépezet – méltó viták nélkül s az ellenzéki javaslatok beidegzett lesöprésével – mechanikusan rábólint mindarra, amit a kormány már eldöntött. Csekély malaszt, hogy akad a régióban szomszéd ország, ahol hasonlóak a politikai divatok; noha Szlovákia is, Magyarország is társadalmilag azért még a világ jobbik feléhez tartozik.

Maradva Szlovákiánál: ön a napokban tett egy fölfigyeltető rádiónyilatkozatot. Kifejtette, hogy másfél évtizedig volt az országnak kisebbségügyi és emberi jogi miniszterelnök-helyettese, de nem volt ilyen tárgykörű kidolgozott stratégiája – most lenne már ez utóbbi, ám nincs ilyen hatáskörrel fölruházott miniszterelnök-helyettes. Indokolná?

Ezzel azt akartam hangsúlyozni, hogy a szóban forgó agenda körül riasztó zavarok uralkodnak. És azt szintén hozzáfűztem, hogy teljesen azonos a helyzet a 2012-ben létesített kisebbségügyi kormánybiztos posztjával. Mert ha van is a hazai kormányzati struktúrában a fenti feladatkörökkel felruházott tisztség, akkor a valóságban az jobbára csak konkrét tartalom s hatáskör nélküli megbízatás. A mindenkori emberi jogi miniszterelnök-helyettesnek ugyanis az lett volna kézenfekvő feladata, hogy átgondolt és egy teljes kormányzati cikluson átívelő, hosszabb távú, belsőleg összefüggő emberjogi politikát valósítson meg. Ehelyett, sajnos, inkább csak a rögtönzések láncolatát láttuk. A kormányok, a politikai elit egésze egyszerűen nem vette eléggé komolyan, annak súlyához mérten ezt a fontos kormányzati posztot. Mindig csak a koalíciókötés valamiféle kötelességszerű velejárójának tekintette, mondván, ha már koalíció, akkor a magyaroknak is adni kell valamit. Ha pedig történetesen nem volt magyar párt a kormányban, akkor olyasvalakinek osztották ezt a területet, akinek kevés vagy annyi hatáskör sem jutott. Beszédes példája ennek 2006 után négy évig Čaplovič úr esete a kormányalelnöki poszttal. 2010-ben ugyan nekiláthattunk egy országosan gondolt emberi jogi stratégia kiépítéséhez, de az a kormány önhibájából hamarosan megbukott, úgyhogy újabban a nagyberuházások miniszterelnök-helyettese lenne „illetékes” e kérdéskörben is, de ebben a témában még meg sem szólalt. Igaz, A. Nagy László tavasszal, még kormánybiztosként, letett az asztalra egy jelentést a hazai kisebbségek helyzetéről, de azt a kormány hónapokkal később azzal futtatta zátonyra, hogy állítólag nem áll összhangban az állam kisebbségi politikájával. Joggal kérdezem: hol van az állam dokumentumokban is kicövekelt emberi jogi és kisebbségi politikája? Illetve mindaz aprópénzre váltva, amivel szemben ez a szóban forgó jelentés „összhangtalan”! Ezen a ponton megáll a tudomány.

Ön az ezredforduló éveiben, még az első Dzurinda-kormány időközében, Szlovákia Genfben akkreditált ENSZ-nagykövete volt. A nemrég újjáalakult szlovákiai „helsinki bizottság” élén milyen tapasztalatokat tud érvényesíteni akkori megbízatásából?

Genfben nemcsak az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága ülésezik, hanem itt összpontosul számos emberi jogi és polgárjogi tényfeltáró bizottság munkája is. Így az ott töltött évek során nemcsak nemzetközi rálátást szerezhet az ember a különböző nem kormányzati szervek és civil mozgalmak tevékenységére, hanem arra a felismerésre is rádöbbenhet, hogy az emberi és polgári jogok tárgykörében minden szinte mindennel összefügg. Hogy a különböző civil szerveződések az alapvető törekvéseiket és hosszabb távú célkitűzéseiket összpontosíthatják ugyan egy-egy részterületre, de nem lehetnek – például – csakis a roma integráció, a nők jogai, a fogyatékkal élők, a szólásszabadság, a nemzeti kisebbségek jogainak kizárólagos szószólói. Mert ha az egyes szerveződések között nincs meg az egymást támogató szolidaritás, akkor a hatalmaskodó állam nem érzi, hogy egy erőteljes front áll vele szemben, és végigpofozza az egymással rivalizáló, egymástól elzárkózó civil mozgalmakat.

Az sem titok, hogy pár éve elsősorban Petőcz Kálmán kezdeményezéséből alakult meg a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala. Az elmúlt esztendők szűrőjén nézve elégedett annak tekintélyével, eredményeivel?

Végül is az a fontos, hogy működik és meghonosodott a szlovákiai közéletben, helyenként annak közelharcaiban. Tényleges tevékenységét érzékenyen befolyásolja, hogy mennyi anyagi forráshoz jut, illetve a vele szemben támasztott elvárások függvényében milyen szaktudást képes fölsorakoztatni különböző kezdeményezéseinek gyakorlati megvalósításához. Ennek kapcsán bizony már akkoriban elégedetlenkedtem, amikor még én voltam a szóvivője, elvégre minden munkát jobban is lehet végezni.

Hadd munkáljon az újságíróban is az elégedetlenkedés, mert még nem árulta el, hogy mire irányul majd a Helsinki Bizottság az Emberi Jogokért Szlovákiában központi figyelme. Ha jól sejtem, inkább a koncepcionális kérdésekkel kívánnak foglalkozni, semmint gyakorlati panaszokkal.

Pillanatnyilag valóban ez a helyzet. Bár elvitázgathatnánk azon, hogy hol kezdődik az átfedés az elméleti és a gyakorlati kérdések között. Mármint az emberi jogok talaján. Mert Szlovákiában ezt a kérdéskört az állam teljesen elhanyagolta, amiben minden eddigi kormány egyformán ludas. Amikor 1990-ben megszülettek a demokráciát biztosító sarkalatos törvények, majd 1991-ben a Szövetségi Gyűlés Prágában az Emberjogi Alkotmánylevelet is elfogadta – amit később a szlovák alkotmányba szintén beemeltek –, akkor az állam ezzel itt olyan látszatot keltett, mintha az emberi jogok szempontjából egyik napról a másikra minden automatikusan s pontról pontra megvalósulna. De hát hiába van mindez papíron, ha a bíróságok rosszul értelmezik, esetleg alkalmazni sem tudják a fentiekből lebontott törvényeket. Vagy a különböző hivatalok nemkülönben. Az egyszerű halandó pedig évekig nem tudja érvényre juttatni a jogait, peres ügyeiben esetleg nem is kap jogorvoslatot.

Ez való igaz, ezen aligha vitázgatnánk. Ezért másodszor is rákérdezek: mire fókuszál majd a tavaly alakult új „helsinki bizottság”?

Nézze, az 1975-ben elkezdődött helsinki folyamat lehetőségeire épült eredeti Szlovákiai Helsinki Bizottság nálunk 2004-ben, az ország uniós csatlakozásának évében megszűnt. Ily módon, miként mondani szokás, a mi szervezetünk „zöldmezős” kezdeményezésből született. Tulajdonképpen egészen új intézményt és márkanevet kell kiépítenünk. Egy olyan helyzetben, amikor száz emberből ha egy tudja: mi is valójában az a helsinki folyamat; amikor a bennünket övező közeg alapjában véve ellenséges, az anyagiak pedig a szűkösnél is szűkösebbek. Így számos más ország helsinki bizottságának természetes tevékenységét: a jogi tanácsadást, a jogsegélyszolgálatot egyelőre nem tudjuk vállalni. Két dolgot viszont igen. Az egyik: alapvető szándékaink lényegéből adódóan megpróbáljuk összefogni a többi szlovákiai emberi jogi szervezetet, s szélesebb körű együttműködést kialakítani velük. Ennek a törekvésnek az első eredménye, hogy a napokban 40 hazai polgár- és emberjogi szervezetet sikerült megnyerni egy közös nyilatkozat érdekében, amely egybek mellett hangsúlyosan hazai magyar problémák mellett is kiállt. Ezt okvetlenül pozitív jelnek tartom, mert eleinte voltak ezzel szemben fenntartások. A másik megvalósítható célkitűzésünk: nemcsak forszírozni, hanem erőnkhöz mérten szakmai háttérmunkával segíteni az emberi jogi diákolimpiát.

Mi lehetne az emberi jogok terápiája Szlovákiában? Egy olyan országban, ahol levélszeméttel árasztják el a külügyminiszter honlapját, ha történetesen a kormány egy olyan emberi jogi stratégiáról tárgyalna, amely pozitívan érintené a melegek jogait...

Szlovákiában ehhez elsősorban az kellene, hogy az országnak legyen egy fölvilágosult miniszterelnöke, ha van emberi jogi kérdésekben illetékes helyettese, annak legyen fölvilágosult koncepciója. És legyen a kormányzatnak egy fölvilágosult pénzügyminisztere s oktatásügyi minisztere. Mert akkor az iskolaügy végre bevezethetné azt, amit többen már évek óta szorgalmazunk. Hogy az emberi jogokról jelenjen meg az értékorientált és egyben a felelősségteljes polgári tudatra nevelő oktatás. Ezzel is segítve a társadalom szociális összetartó erejét, szilárdítva a közéleti cselekvés ösztönzőit. Manapság ugyanis, sajnos, rengetegszer olyanok papolnak erkölcsről, akik millió más esetben és gyakran képmutató farizeusokként nagyon keményen áthágják.

Arról már nem is szólva, hogy újabban a törvényesség legmagasabb taláros fóruma, az Alkotmánybíróság esetenként szintén odáig süllyedt, hogy önmagával is alig van beszélő viszonyban. Ezáltal nyilván a kisebbségek jogbiztonsága is sérül.

Sőt, nagyon komolyan befolyásolja azt. Hiszen az Alkotmánybíróság az a legfelsőbb fórum, amelyhez fordulni lehet, ha bárki úgy érzi, hogy csorbulnak az emberi jogai. Innen „följebb” már csupán a strasbourgi Emberjogi Bíróság létezik, amelynek döntését kivárni türelemjáték az idővel.

Honi társadalmunk ilyen kusza légkörében ki tudna lendíteni az emberi jogok helyzetén Szlovákiában? A kormányzat megy a saját, szűkkeblűségtől sem mentes útján, az ellenzék bénán vérszegény, a parlamenten kívüli pártoknak csak annyi szavuk meg tekintélyük van, mint cserejátékosoknak a kispadon, a civilek közössége pedig fejletlen.

Ha nem is egyenlő arányban, de ebben mindenkinek szerepe van. A civilek összefogása tudja a leghatékonyabban befolyásolni a demokrácia megőrzését, az állam különböző szintű és rangú döntéshozó gépezetét.

Szlovákiában, egy javuló demokratikus közhangulatért, sokaknak kellene elhatárolódniuk önmaguktól?

Igen, eléggé sokaknak. Számos komoly pozícióban volt vagy ma is ott lévő embernek illene ezt önkritikusan megtennie.