Miért is az aggodalom?

Minthogy mindketten az irodalomra összpontosítottak, némi kitérő után magam is erről fogok beszélni. Előbb azonban a kultúrában, különösen a tömegkultúrában zajló változásokról valamit.

Először is. Minden bizonytalan, bomlik, átalakul, fölerősödik, meggyengül, háttérbe szorul, újraértelmeződik. Rövid távra szól minden. Elvek, eszmék, értékek, normák. Sikerek és kudarcok. Státusok és pozíciók. Ami most megnevez, holnap kérdésessé tesz, ami most ígér, bíztat, az félre is vezet. Már-már a divat logikájával követi és formálja ez világ a fizetőképes kereslet mögött nézelődő ízlést, érdeklődést.

Jól látszik az is, hogy rohamosan szűkül a széles körben elismert tekintélyek és orientáló szimbólumok kínálata. Változik természetük, s a bennük megtestesülő ajánlatok struktúrája is. Egy önvezérlő, öngerjesztő folyamatban kikoptak, de legalábbis megritkultak a tradicionálisan fontos jelképek, személyek, műtípusok, nagyobb szerephez jutottak az érzelmi-indulati közösséget teremtő, fanatizálásra hajlamos és képes figurák, a szélsőséges politikusok, popsztárok, a filmek erőszakos hősei, a tévésorozatok, szappanoperák jellegadó szereplői, a tömegkommunikáció szenzációi, csillagai, produkciói. Ők kötnek le, rendítenek meg, ragadnak magukkal most sok embert, tehát ők adnak példát, mintát a vágyaknak, reményeknek, terveknek, s gyakran a cselekedeteknek, következésképp őket nyomják minden csatornán.

Az új, a tömegkommunikációban hatalmas erővel legitimálódó értékvilág persze elérhetetlen és látványosan az. Az igazi életről, az élet értelméről kialakított elképzelés megvalósíthatatlan. Ami itt és így megjelent, valóságos megoldást senkinek sem kínál. Érthető, hogy a sokaság egy ugyancsak rezzenetlenül piackonform, minden problémára gyógyírt ígérő világ, az ezotéria világa felé fordult. Az ezotériát a tömegkultúra természetesen azonnal asszimilálta. Könyvek özönét veszik, viszik boszorkányokról, táltosokról, sámánokról, vajákosokról, bűbájosokról, a mágiáról, a varázslás tudományáról, az álomértelmezésről, az asztrológiáról, tenyérjóslásról, paranormális jelenségekről, agykontrollról, alkímiáról, az alternatív kereszténységről, a Bermuda-háromszögről, ufókról, a halálközeli élményekről, a korábbi életekről, az indigó gyerekekről, a mandaláról, a reinkarnációról, a spiritizmusról. Nemcsak Magyarországon. Az egész közép-európai térségben. Főként nők, fiatalok, értelmiségiek. A bajaikban sajgók. Elgondolkodtató, hogy ez a tömeg (sok tízezres példányszámokról van szó) nem a magas irodalomban, művészetekben, tudományokban, s nem a történelmi egyházak ölén akarta enyhíteni zavarát.

Megemlítem: minden felmérés azt mutatja, hogy nálunkfelé egyre több ember számára horpadnak be, vagy lapulnak is le a jövő horizontjai, s korlátozódik minden a pillanatnyi jelenre. Egyre többen érzik úgy, hogy alig van mód megbízható előrejelzésekre, a kilátások értelmezésére, tervek, erőforrások, cselekvési eljárások kalkulálására, a személyes és közösségi boldogulás lehetőségeinek és feltételeinek megteremtésére, a lelki-szellemi dilemmák oldására. Kiszolgáltatottá válnak, méghozzá átláthatatlan erőknek válnak kiszolgáltatottjaivá. A múlt éppúgy hiányzik nekik, mint a jövő. Ki ne venné észre az ebből eredő összefüggést az indulatok erejének, pusztító energiájának növekedésével, a magatartás instabil, egy-egy pillanat, egy-egy helyzet által kiszámíthatatlanul mozgósítható komponenseinek szaporodásával? Kiben mit kapcsol be az aránytalanul felértékelődő alkalom, lehetőség, az esély, ha azt – ahogy a média egésze sulykolja, nem szabad elszalasztani?

Tud erről a magas kultúra, az irodalom, a művészet, tudomány? Mond valamit róla? Ad segítséget? Hogyne. Csak éppen azok nem értik, nem képesek felfogni, megérteni a magas kultúrát, ha egyáltalán találkoznak vele, akiknek a legnagyobb szükségük volna rá. Akiknek az a kérdése, hogy mi vagy: cool vagy lúzer? Sikeres vagy vert ember? Élsz-e már, és élvezed-e az életet, vagy csak élni készülsz? Beszélt erről az elhatalmasodó deficites állapotról Szigeti László is.

Amennyiben innen nézem, akkor vajon a tömegkultúra, a tömegirodalom nem a változásokhoz való alkalmazkodás széles körben hatásos rendszere és eszköze is? Ha más egyébért nem, hát azért, mert hozzáférhető, készséges, érdekegyeztető, kompromisszumokra hajló természet, s arról beszél, ami közönségét leginkább foglalkoztatja. Nem kellene jobban méltányolnunk? Nem kellene már belátnunk, hogy mások érdeklődnek iránta, másoknak van rá szüksége, mint a magas kultúrára, a magas irodalomra, ezért egyik a másikra nem jelenthet semmi veszedelmet? Ráadásul – ellentétben a magas kultúrával, a tömegkultúra önfenntartó, piaci termék.

És most akkor: miért is ez a legyűrhetetlen aggodalom az irodalom jövője miatt?

A magyar irodalmat még soha nem övezte olyan figyelmes figyelmetlenség, mint most. Nagyszámú kiadó, folyóirat, lap áll rendelkezésére, megannyi fizetett szerkesztővel. Aztán a díjak, ösztöndíjak, elismerések, honorárium is valamenynyi. Továbbá készséges sikerlisták, irodalomközpontú kultúrán szocializálódott kereskedelem, szakmai és érdekvédelmi szervezetek, megannyi fizetett munkatárssal, bizottságokkal. Csak az nem jelenik meg, aki nem akar. Még a kifejezett dilettánsoknak is akad lapjuk, hogyne a mindent elöntő közepeseknek, unalmasoknak, érdekteleneknek, köldöknézőknek, olvashatatlanoknak. Nem ettől kellene tartania a magas irodalomnak? Az ellene forduló szabadságától? Nem attól, hogy évek óta nincs korszakos mű, amely fenekestől felforgatná, átmozgatná az irodalmi viszonyokat? Nem attól, hogy szinte nincs mű a magyar irodalomban, amely csordultig volna teli fájdalommal, elragadtatással, örömmel, szeretettel, szorongással, halállal? A feladattal és felelősséggel, vezessék ezek bárhová? Nem attól, hogy még a legfiatalabbak is belesimulnak az utoljára másfél évtizede megbolygatott irodalmi rendbe, hogy még bennük sincsenek új igények, ellenszegülő, mindennel ujjat húzó vágyak, elkülönülésre való hajlamok, indulatok? Hogy kelthetne figyelmet szenzációk nélkül az irodalom, miért foglalkozna vele sok-sok, az íróval egyébként sajnos gyakran érdekközösséget vállaló kritikus, miért válna közbeszéd tárgyává, miért sietne segítségére a reklám?

Végezetül: a piacban a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése szerint van annyi pénz, hogy az irodalomnak is jusson. Feltéve, ha a kiadók hajlandók szelektálni a felkínált művek közt, hajlandók a haszonból a nehezebben forgalmazható művekre valamennyit visszaforgatni, s ehhez nem követelik meg, mint újabban oly gyakran, a külső támogatást. Ami ugyan vitathatatlanul kevesebb, mint eddig, de az irodalomnak félnie nem kell. Csak magától.

Varga Lajos Márton (1942, kritikus, irodalomtörténész, a Népszabadság irodalmi rovatának szerkesztője)