Mi maradt a régi aratásokból?

MIKLÓSI PÉTER

Akik nemcsak énekelni tudják a „Ritka árpa, ritka búza, ritka rozs...” kezdetű műdalt, hanem konyítanak is a mezőgazdasághoz, ők úgy vélik, hogy mindennapi kenyerünk biztosítéka – az aratás volt a legnehezebb munka az esztendőben. Lényegében a gazda egész évi fáradozásának kicsúcsosodása. És hogy mikor fogjon neki az aratásnak, annak eldöntése különösen nagy felelősség volt. Mert ha egy kicsit késlekedett, a szem peregni kezdett, és a gazda vesztesége jelentős volt. Általában úgy tartották, hogy Péter-Pálkor megszakad a gabona töve, lassan megkezdődhet az aratás. Azután jött július 2-a, Sarlós Boldog Asszony napja, amikor az emberek misére mentek, hogy áldást kérjenek az előttük álló nehéz munkára. Sőt, az aratószerszámaikat is a templom falához támasztották, hogy azokra is rászálljon az áldás. Tájainkon, a Kisalföldön augusztus elejére befejezték a munkát, míg a feljebb fekvő tájékokon, például Gömörben inkább csak július végén láttak neki az aratásnak. A (közel)múltat faggatva, a régi aratások reminiszcenciáiról Gudmon Ilona néprajzkutatóval, az érsekújvári Thain János Múzeum igazgatónőjével beszélgetünk.

Ön, aki az agráriummal kapcsolatos kutatásait több tanulmányban összegezte, a gyakorlatban hol találkozott először az aratás problémakörével?

Faluhelyen, gazdacsaládban nőttem fel, de nálunk pont a születésem évében alakult meg a szövetkezet. Oda egy nagyobb földterülettel csak a nagyapám lépett be, édesapám meg a keresztapám nem. Munkáért nekik ezért a vasúthoz kellett szegődniük, otthon még a jószágainkat sem engedték a falusi legelőre. Apám az élete végéig fájlalta ezt a bántást. Gyerekként így kimaradtam az aratásokból, viszont az édesanyám nagyon sokat és élményként mesélt róla, hiszen lánykorában rengeteget járt markot szedni. Tőle hallottam például, hogy a barátnői óvatosságból harisnyát húztak a karjukra, illetve fapapucsban csoszogtak a tarlón, de ő nem, mert rájött, hogy ott nem lépni, hanem a lábfejet csúsztatva kell haladni. Egyetemistaként aztán a gömöri Szilicén, egy kutatótáborban szembesültem komolyabban is az aratás kérdéskörével.

Ha már az imént szóba jött: a szövetkezetesítés mennyiben változtatta meg az aratások hagyományos jellegét?

Előnyként a munkálatokat megkönnyítő fokozatos gépesítést mondhatnám. Bár mifelénk az ötvenes években többnyire még kézi kaszával arattak. Ugyanakkor az emberek már nem a sajátjukat művelték – ahol még a gazda kemény felügyelete alatt zajlott az aratás –, hanem a gazdátlan közöst, ami közömbösebbekké tette őket. Ráadásul eleinte nemegyszer olyan szövetkezeti elnökök keze alatt dolgoztak, akik nem szakemberekként kerültek pozícióikba, hanem pártszínekben, így legföljebb a községekkel és a járási pártbizottságokkal karöltve szervezett, héthatárra szóló aratóünnepségekhez értettek, semmint az agrikultúrához.

Miért van még napjainkban is létjogosultsága az egykori aratások emlékét kutatni? És egyáltalában: a hajdani aratásokkal összefüggésben előkerülnek ma még új adatok, új ismeretek?

Kicsit szomorúan veszem tudomásul, hogy pár év alatt eltűnt az a nemzedék, amely annak idején még aktív magángazda volt. Amikor a nyolcvanas években Leléden gyűjtöttem, még azokkal tudtam beszélni, akik például a háborús idők előtti aratásokban is tevékenyen részt vettek. Tíz évvel később Farkasdon és Negyeden kutattam, ahol viszont arra kellett rádöbbennem, hogy a következő generáció még sorolja ugyan a kamaszkori emlékeit, ám a szó hagyományos értelmében már nem nőtt össze a földműveléssel. Sohasem gazdálkodhatott önállóan, elvégre felnőttsorba lépve már minden másképpen volt. Ennek dacára mégis fontosak volnának az alaposabb kutatások és szakmai gyűjtések, mert az agrárnéprajz máig adós például a szövetkezeti aratások első fázisainak tudományos igényű összegzésével. Arról nem is beszélve, hogy azok az átmeneti évek gyökeres változást hoztak a paraszti kultúrában, ugyanis azzal, hogy a gazdát elszakították a földjétől, az ő élete teljesen megváltozott. Bármennyire sürgető azonban a szóban forgó átmeneti időszak minél behatóbb feldolgozása, sajnos, erre továbbra sem nyílik igazán mód, mert néha akár évekig kell várni egy-egy terepen végzett, elmélyültebb gyűjtés megvalósítására.

Gondolom, pusztán három dolog hiányzik: a pénz, a pénz és a pénz...

Igen. És annak hiányában manapság már több szakmailag fölvértezett szakember szintén hiányzik, mert számos néprajzos mostanában inkább jobban jövedelmező állást keres. A jelenlegi helyzet sajátos iróniája, hogy a nyolcvanas években minderre lett volna pénz, lehetőség meg alkalom is, viszont a társadalmi klíma akkoriban nem kedvezett a szövetkezetesítés árnyoldalainak, a garázdálkodó és a gazdák padlásait is lesöprő komisszárok okozta emberi tragédiák őszinte feltárásának. Pedig az összefüggések, az átmenet, a történelmi folyamatosság rögzítésének hiánya a néprajz, a földművelés múltjával foglalkozó kutatások, egyszóval a társadalmi emlékezet hézagosságához vezet.

Ebben a vonatkozásban, legalább utólagos kutatások céljából, mennyiben hitelesek a különböző levéltári adatok?

Hát nem mindig. Mert azt azért tudni kell, hogy az ott megjelölt adatokra könnyen lehet jellemző a csúsztatás. Például az aratások megkezdésének időpontja csábíthatott az ilyesmire, mert járásonként az a szövetkezet lett élenjáró meg kitüntetett, amely elsőként vágott neki az aratásnak. Esetleg a még nem egészen érett, kasza alá való búzát is learatták, de elsők voltak!...

Még hátrább araszolva az időben, a hajdani aratások hangulatában találni romantikát is? Még ha csekélyebb mértékben is, mint a kora őszi szüretekben?

Inkább talán a jól végzett munka örömét említeném. Ha a kisgazda önmagának aratott, s győzte azt a családjával együtt elvégezni, utána mindig összeültek, s egy jobb vacsora mellé áldomást is ittak. A nagygazdáknál viszont más szokások járták. Ők rögtön az aratás kezdetén kimentek a mezőre, ahol az aratómunkások búzakalászból, vadvirágból kötött csokrot tűztek a karjukra. Ezért viszonzásképpen legalább egy üveg pálinka dukált. Az aratás végén pedig az emberek még a mezőn aratókoszorút fontak, amit énekelve vittek végig a falun. Ha hosszabban kellett gyalogolni, akkor gereblyére akasztva vállon vitték a gazda házához. Ő azt a pitvarajtó elé akasztotta, és a jövő évi termés reményeként akár egy kerek esztendeig ott is hagyta. Voltak helyek, ahol az aratókoszorú átadásakor – az élet vizének jelképeként – egy teli vödörrel leöntötték a marokszedő lányt. Persze, ilyenkor száraz ruhát is illendő volt reá adni. Viszont minden nagygazdánál illett nagyszabású ünnepséget szervezni.

Úgy hírlik, legalábbis a Csallóközben, hogy az aratókat meglátogató gazdát megkötözték a gabona szalmájával, akinek pénzzel, borral kellett kiváltania magát!

Nyilván nem volt jó gazda, és így álltak rajta bosszút...

Az aratási szokások mennyiben voltak eltérőek az ország különböző tájékain?

Nagy általánosságban a munkálatok nem különböztek egymástól, kivéve az aratások megkezdésének táj és természet adta időpontját. Eltérések inkább az eszközökben, esetleg azok anyagában voltak. Például a gömöriek, hála az ottani erdőknek, gyakran házilag készítették el az aratószerszámaikat. Jól értették, hogy melyik faluban miből szokás elkészíteni a kasza vagy a gereblye megbízható nyelét, a gereblye fejét és fogait. Tapasztalatból tudták, eléggé kemény, vagy legalább szívós-e az arra kiszemelt fa. Ezzel szemben a kisalföldiek, talán mert jobb módúak voltak, többnyire megvásárolták, amire az aratáshoz és a többi mezei munkákhoz szükségük volt. Tájjellegű különbözőségek az aratással kapcsolatos korabeli szóhasználatban tapasztalhatók, vagy akár abban, hogy a rozs megtermett mindenhol, a búza nem mindenütt.

A fohászba foglalt mindennapi kenyér óhajtása mellett voltak egyéb, az aratáshoz fűződő vallási szokások is?

Az aratások megkezdésének tekintett Péter és Pál napján, illetőleg Sarlós Boldog Asszony misével egybekötött ünnepén kívül a munkálatok első napján, kinn a mezőn, elsősorban az égiek segítő jóakaratát kérték. Ilyenkor a gazda megállt a búzatábla szélén, és ha katolikus volt, keresztet vetett, vagy tekintetét a mennyekre szegezve egyszerűen csak egy „Uram, segíts!”-et sóhajtott. Az aratások derűs hangulatát bizonyítja, hogy e fohászkodás hallatán a szomszéd néha átszólt: gazduram elkésett, mi már elhívtuk az Urat... Búzaszentelőkor a kalászból téptek egy ujjnyit, amit préselve beletettek az imakönyvbe, hogy azután egész évben ott őrizzék. De egy-egy keresztet vetés vagy egy ima nélkül sohasem fogtak neki az aratásnak. Annak végeztével pedig következhetett a hordás, az asztagolás és lehetőleg minél gyorsabban a cséplés is, hogy augusztus 20-ára, az új kenyér ünnepére már a fiatal lisztből süljön a friss, illatos cipó.

Ősi szép szavunk például az aratórész. Hogy kell ezt ma érteni?

Azzal kapcsolatban, hogy ha a család nem győzte egyedül az aratást, és munkásokat fogadott fel. Ők nem pénzért, hanem termésért dolgoztak. A kaszás általában a hiteles vékával mért termés tizedét kapta, aki ebből fizette ki a marokszedőjét, ha az nem a felesége vagy a lánya, hanem valaki idegen volt. Éppen így a cséplőbandák szintén részt kaptak, a termés tizedét vagy tizenegyedét. Kinek hogyan sikerült leszerződni. A nagybirtokokon az a szokás járta, hogy annak aratógazdái már kora tavasszal leszerződtették a vidék jó nevű aratómunkásait, és mindent szerződésben rögzítettek. A hányadot, meg hogy adnak-e kosztot, kvártélyt. Ha az aratómunkások azt nem igényelték, többet kaptak a termésből. Például Negyed és Tótmegyer között a Vágon állandó kompjárat működött, így a negyediek kétnaponként hazajárhattak friss élelemért, s ily módon az aratórészük több gabona lehetett.

Aratás közben mit vittek ki a gabonaföld szélére, a dió- és akácfák alá, a jegenyék árnyékába? Magyarán: mit és miből falatoztak?

Ha a család magának aratott, akkor a gazdasszonynak is menni kellett markot szedni. Ezért már hajnalban megfőzött, és olyan kész ételt vittek ki, ami nem savanyodott meg, de melegítést sem igényelt. Delente így langyosan ették a tejfölös leveseket, az üdítő hatású főzelékeket, és persze a kalácsokat. Hetente kétszer, kedden és csütörtökön, úgy iparkodtak, hogy egy kis füstölt hús is kerüljön a főzelékre vagy a levesbe. Az ételt többnyire bögrékből fogyasztották, ha pedig csak ketten ettek, a fazékból kanalaztak. Ha többen voltak az aratók, a gazdasszony otthon maradt, és délidőben kivitte utánuk az ebédet. A nagybirtokokon pedig majdnem menzaszinten szervezték meg az étkezést. A nagy melegben délben legalább két órát mindig pihentek, hiszen már hajnali ötkor kimentek a gabonatáblákra, és még este kilenc óra körül is kint voltak. Ekkor volt jó összegereblyézni, hárítani a tarlót, mert ahogy rászállt a harmat, nem törött a szalma, a kalász. De ilyenkor rakták keresztekbe vagy hetesekbe a kévéket is.

És vajon milyen volt az aratóünnepi menü?

Gazdája válogatta. Általában azonban nem volt nagy rongyrázás, különösen húsból volt csak mértékkel az asztalokon.

Érsekújvárott, a hajdani érseki malom egykori molnárának háza ma a Thain János Múzeum. Itt beszélgetünk. A molnárok milyen becsben álltak egykor?

Ez a mesterség komoly társadalmi rangot jelentett. A molnárok mindig is a vidéki társadalom megbecsült tagjai voltak. Aki pedig a gazdák közül adott magára, az augusztus 20-ára már a molnárok őrölte új lisztből sütötte az új kenyeret. Azt a bizonyos illatos, ropogós héjú, kemencében sült, hófehér, vászonkendővel takarandó kenyérkét.