Mesterem címere

„De hát ki az ördög tudja pontosan, hol végződik az újságírás, és hol kezdődik az irodalom. Tény, hogy a kritikusokkal és történészekkel savanyított irodalommal szemben az újságírásnak üdébb az illata. Fűszeres légköre van, amitől ma sem tudok elszakadni. Izgatnak a kapott feladatok – amelyekről első hallásra semmiféle tájékozódási alapom sincs –, idegeimet bizsergeti a határidők feszültsége, mámorba ejt a nyomdából frissen érkezett lapok hamvas érintetlensége. Arra, hogy szerkesztő úrnak szólítsanak, már egyre kevésbé vágyom. Úgy vagyok vele, mint egy régi történetben a bécsi kávéházi törzsvendég, akit a főpincér minden reggel így köszönt: »Guten Tag, Herr Generaldirektor!« Jó reggelt, vezérigazgató úr! Egy reggel azután a vendég mosolyogva leinti: »Már nem kell mondani. Van már állásom«” – így vall önmagáról Kardos G. György Ez is én vagyok? című tárcájában. Ilyen és ehhez hasonló anekdotát bőven találni a jobb szó híján újságirodalomnak is nevezhető „művészeti ág” utánozhatatlan mesterének publicisztikáiban. Kardos a mainál még egy jóval művészibb, irodalmibb újságírás művelője volt. Az irodalmi jelző ellen sejtésem szerint bizonyára tiltakozna, hisz maga úgy gondolta: „Lehet, hogy nincs igazam, hogy mániákus vagyok, tele előítélettel, de máig is bizalmatlanul veszem a kezembe azoknak az íróknak a műveit, akik még sohasem írtak le ehhez hasonló szöveget: »Veszettséggel fertőzött vasúti bakter megharapott egy gőzmozdonyt.«”

Kardos G. a szeretet írója volt: humorral és mérhetetlen bölcsességgel szemlélte a körülötte zajló eseményeket és a felbukkanó személyeket. „Csak szeretetből írt” – mondja róla Bächer Iván, aki a posztumusz megjelent, utolsó tárcáit tartalmazó kötetéhez írta az előszót. Ahogy Weöres Sándor írta a szeretetről A teljesség felé című művében: „Rajongás nélkül dicsér és undor nélkül kifogásol, mert az életnek bármely dolga végső fokon se-jó se-rossz; semmi sem különb semminél...”

Hát valahogy így tette Kardos is, és ami megszületett tolla nyomán, tanulságul szolgálhat korunk közíróinak. Nem ítélkezett emberek felett, elfogadta őket olyanoknak, amilyenek; nem tanított, nem dorgált, csupán a maga, könnyed eleganciával párosult varázslatos stílusában leírta, amit megtapasztalt, vagyis amit abból említésre érdemesnek tartott. „Élményeinek jó, ha ezredrészét írta meg” – állítja róla Bächer. ĺrói ötleteit hanyag eleganciával napi publicisztikákban pazarolta el. Tárcái akár sűrített regényekként is felfoghatóak. Az ember a fejét fogja szinte e mérhetetlen pazarlástól, micsoda regénytémákat „hagyott veszni” egy-egy bravúros tárca kedvéért. Egy magamfajta gyalogzsurnaliszta csak nehezen szólhat róla a rajongás gesztusa és a bénult tisztelet hangja nélkül.

Tarján Tamás szerint munkamódszere az aprólékos gondosságon és a bohém halogatáson alapult. Az írói lustaság apologétájaként tűnhet fel szemünkben. Egykorú visszaemlékezések alapján még íróasztala sem volt. Mondják, egy egész hétig írt egy tárcát, közben pedig mutogatta barátainak a félkész írást, egyeztetett, és azt hiszem, egy kicsit már előre elbüszkélkedett vele. Közönségben sosem volt hiány. Hogy ki volt ő, találóbban aligha fogalmazhatnánk meg, mint ahogy ő maga: „Az a szerkesztőségekben gubbasztó, anyagokra váró, jelentéktelen híreket eseményekké gerjesztő, fontos személyiségek nyilatkozatai után futkosó firkász, aki a műveltségét lexikonokból meríti, és akinek arra sincs ideje, hogy a helyesírási szótárban utánanézzen, mit kell egybe és mit kell külön írni, mert még nincs meg a cím, nincs kész a kopf, ugyanis lapzárta van egy óra múlva, félóra múlva, tíz perc múlva, s rögtön utána új anyag után lehet szimatolni, megöltek egy legényt hetven forintjáért, kilencven éve született a híres dalszerző, és hamisan énekelt Pavarotti Madridban. Ez az én világom. Az irodalmat véletlenszerű mellékterméknek tartottam mindig, s tartom ma is, úri passziónak, irodalmat elkövetni mindenki tud. Minden vidéki kultúrotthon-igazgató kiül egyszer a tornácra, kezébe veszi a golyóstollat, s leírja az első sorokat: »Irma reggel felébredt, s ahogy kinyitotta a szemét, különös szorongás kerítette a hatalmába, mely meghatározatlanul lebegett körülötte, mint az egyre elsötétülő égbolt…« Ilyesmit egy újságíró nem ír le, mert tudja, hogy a világon senkit nem érdekel, az újságíró csak arról ír, amiről feltételezi, hogy másokat is izgalomba hoz. Ebből kifolyólag az újságíró megtanul írni, s csak akkor írja le, hogy valami lebeg, ha az tényleg lebeg, fel és alá, jobbra vagy balra. Persze, lebeghet meghatározatlanul is, egyszer jobbra, egyszer alá, de sohasem úgy, mint az egyre elsötétülő égbolt.”

Amióta elkészült ez az írás, csak egyre tudok gondolni: istenem, de lecseszne érte. „Még hogy »bénult tisztelet« meg »mesterem címere«! Hát hol élsz te, gyerek?!”